Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-06-15 / 12. szám
Savéra megkínálja vendégeit. A poharak megtelnek likőrrel, majd kiürülnek. Közben megoldódnak a nyelvek. Milyen furcsa: a „kérő“ nem szól közvetlenül Savetához. Minden kérdését Smarandeseu ütján teszi fel:- Ö tudja, hogy agglegény vagyok? Igen, ügyvéd úr. Az anyámról beszélt neki ? Nem, ügyvéd úr. Ö tudja, hogy anyám paralitikus? — Ó, szegény asszony! — hegyezi Saveta a fülét: hiszen az „anyósáról“ van szó . . . A „kérő“ zavartalanul kérdez tovább: — Ö tudja, mit ajánlok fel neki? Egy jogászdoktor nevét, két szobát, konyha és fürdőszoba használattal, egy férfit, — szóval mindent, ami a birtokból még megmaradt. Saveta — ugyancsak madam Smarandescu útján — megkérdi: És cserébe mit kíván tőlem? — Semmit, csupán azt. hogy jó és hűséges menye legyen anyámnak. Vagyis ? Néhanapján vigyen ki az ószerre pár szőnyeget, főzzön neki. szórakoztassa, mosdassa ... A mai időkben, most már nem áll módomban ápolónőt tartani mellette, a kórházba pedig nem akar az öregasszony befeküdni. Saveta arca lángol, halantéka lüktet, gondolatai kavarognak: szóval agglegény, szóval van egy paralitikus anyja; szóval a birtok oda van: szóval nem tarthat szolgálót: szóval nincs ki eljárjon az ószerre; szóval nem feleséget keres; szóval madam Smarandeseu cselédszerző, úgy mint régen . . . A tekintete nem árul el semmit.-— Nos? — ez az első kérdés, amelyet egyenesen hozzá intéznek. — Gondolkozom még ügyvéd úr . . . Van idő . . . A ..kérő“ krákog. ■— Jól van, gondolkozzon még! Madam Smarandeseu, maga hozza majd el holnap-holnapután a választ. Caveta képtelen felelni. Az özvegy ki>J kíséri a vendéget. Az ajtónyíláson át behallatszik repedtfazék hangja. —- Ne, ne arra, mert újra a tisztviselőékhez téved . . . Saveta aztán látja, hogy dühösen tér vissza az alagsoriba. — Miért viselkedsz ilyen bután? Vagy bízol bennem, vagy felbontjuk az egyezséget. Ha a másiknál is így kényeskedsz... Saveta falkel a padlódéról. — Kérem, madam Smarandeseu. a másikkal hagyjon magamra! Egyébként nem is volt szükség semmi közvetítésre. Körülbelül egy hét múlva a szemközti házból — ahova új lakók költöztek — a fogyasztási szövetkezet egyik tisztviselője került elébe: — Jó reggelt, szomszédasszony! — Saveta munkába sietett, csak félig-meddig figyelt a szomszédra. De azért visszaköszönt, miközben szemével felbecsülte:-— Jó reggelt, szomszéd! — Nincs kedve egy kicsit elbeszélgetni szomszédasszony ? — Beszélgethetünk szomszéd. — De ne itt az utcán. — Most munkába igyekszem — mondja Saveta. — Akkor majd este. Este.- Jónapot!- Jónapot! Saveta nem csodálkozott. Nem ez az első férfi, aki beszédbe akar vele elegyedni. Ej, hát megpróbálja mégegyszer. Hátha ezúttal Smarandescuné nélkül is szerencséje akad!... Este a szekrényajtó ismét félig nyitva maradt, hogy a kelengye kilássák. Az üveggyöngyök elfoglalják helyüket a szobrocskák nyakán. A gyapjúszvetter sejteti Saveta telt formáit. A meggypálinkás üveg újra szomszédot vár . . . — Kip-kop! — kopog valaki az ajtón. Saveta elv társnő itthon van? — Igen, tessék beljebb jönni. A szövetkezetes leül, de nem a kínált székre, hanem a padlódéra. Népi faragású facigarettatárcájából „Virginiát“ vesz elő, öngyújtóval rágyújt és hallgat. Saveta tölt az italból. Égy kortyintás. egy szippantás és máris folyik a társalgás. — Smarandescuné beszélt magának rólam ? Csend . . . majd: — Szóval maga . . . ugyancsak az ő révén került hozzám? A „kérő“ nem őrzi meg az asszony csalódását. — Igen, Saftica elvtársnő. Dolgos, erős feleséget keresek, olyat, amilyenek mifelénk Argesben a lányok. S lám már meg is találtam . . . Szép kelengyéje van — pislant a szekrénvajtó résére. — Független? Rég elváltam Hát akkor már jobban nem is lehetne. Holnap beadjuk az iratokat . . . Saveta újra tölti a poharakat, és — a bizonyosság kedvéért — úgy mellékesen, megtudakolja a részleteket. — Maga dolgozik valahol ? — Hogyne kérem, a sarki szövetkezetben. Van 675 lej fizetésem, ebből 27 lej a levonás, két és fél holdam és egy tehenem . . . Csak az asszony hiányzik . . . Saveta nem érti. A „kérő“ felvilágosítja: Tudja Saftica kedves, a két és fél hold — az föld. A szüleim öregek. A tehén magára van . . . Ha a feleségem lenne, elvinném magát haza, Argesbe. A há zunkban lakna, segítene az öregasszonynak. jó menye lenne ... Vagyis? Dolgozná a földet, ellátná a házat, a tehenet. Néha bejönne a vásárba valami áruval . . . Pénzt gyűjtenénk, vennénk még egy-két holdat . . . — Vagyis falura költözünk? — csodálkozott Saveta. — Mi jut eszébe? Nekem itt állásom van, drágám. De havonta találkoznánk itt Bukarestben, aztán pár havonként egyszer én is hazarándulnék . . . Saveta arca megint tűzpiros; gondolatai ismét kergetik egymást: szóval a városban lakik; szóval a szülők öregek; szóval már nem tudnak dolgozni; szóval . Én úgy, amint mondottam, kedves Saftica, maga nálunk olyan lenne, mint egy • • -Cseléd — vág közbe Saveta kemény hangon. — Miért nem fogadnak fel egv falubeli lányt? . . . — Azt hiszi, nem gondoltam már erre? Dehát elvtársnő, én szegényparaszt fia vagyok. Így írtam be az önéletrajzomba is. Ha szolgálót fogadok, elrontom a szár mazásomat,. Saveta arca ezúttal sem árul el semmit, — Nos? — érdeklődik a „kérő“, miközben a cigarettavéget a szőnyegre hajítja. , — Hadd gondolkozzam még szomszéd. Távozáskor a „kérő“ magabiztosan vél Ion veregeti: — Tudja mit Saftica ? A választ közölje egyenesen velem, minek fizessük Smarandescunét? . . . Két hónap telt el azóta, hogy nekifogtam megírni ezt a történetet. Jóideje már, hogy Saveta kisírt szemmel visszatért a kantinba. Rég elmesélte, hogy mi történt vele. Az egészből egyetlen dolgot nem értett: miért keresett mind a két kérő feleséget, mikor mindegyiknek ingyen szolgáló kellett? Néhány hónap múlva Saveta maga közeledett a fonógéphez, és már kezdett az orsókra is ügyelni ... Az éppen arrajáró gépmester boldogan állt meg Saveta hangjára: — Mondja csak, elvtárs. jól kötöttem meg ezeket a szálakat ? . . . Tulajdonképpen nem történt semmi, csak elfelejtettél virágot venni, csak nem jöttél el. Mit lehet tenni. Ne szidj, ne mondd, ne haragudj ream, hogy mért viselkedem olyan bután, hisz jön még sok vasárnap délután. Nem jön. Nem érted? Vannak olyanok, ha zötyög a szekér, csendben beszállnak s inkább mennek egyedül, gyalog. Simko Margit do}énaka Egy barátom van csak: az éjszaka! Nagy csendjét és nyugalmát nekem adja. Ha könnyeim peregnek, velem sírdogál s reggelre, harmatcseppes a fű, a táj. Ha vigadok, az öröm kiül arcára — és reggelre a Földre aranyát szitálja. Szombathy Méda 15
