Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-12-01 / 23. szám
Géza — mint mindig — most is nőtlennek adta ki magát. Talán meg sem lehetne állapítani, ki vette előbb észre a másikat. Margit, aki már alaposan megérett a férjhezmenésre és eddig isten tudja, miérv nem ment férjhez, azonnal észrevette a jóképű fiatalembert. Gézának a lány kívánatos, szép alakja keltette fel érdeklődését. Férfiszemmel nézte. Margit, mikor látta, hogy érdeklődése nem talál visszautasításra, az örökös női ösztön sugallatára Géza kedvében kezdett járni. Munka közben meleg teával kínálta. Megfelezte vele tízóraiját. Az ebédlőben előzékenyen kiszolgálta. Később elkérte ingeit, kimosta, kivasalta, rendben tartotta azokat. Ennek a figyelmes gondoskodásnak Géza sem tudott ellenállni. Elkezdte az összehasonlításokat. Ennek ő a mindene, az nem sokat törődik vele, nem úgy, mint lánykorában. Ez még egy sört sem enged magának fizetni, az állandóan a pénzért gyötri. Micsoda élete lehetne egy ilyen feleség mellett! Ez biztosan hanyatt-homlok futna orvosért, ha egy jaj-szót kiejtene, nem kellene még egy csésze teáért is könyörögnie. Addig, addig hasonlítgatta össze őket, amíg egyszer elhatározta, hogy fordít egyet élete szekerén. Egy szombat este, amikor Margit a szüleihez utazott, levelet írt feleségének. Megírta, hogy beadja a válópert. Hiába, ők ketten nem egymáshoz valók. Még aznap sietve bedobta a levelet, nehogy ideje legyen meggondolni magát. Másnap este Margit visszajött. Kicsit lehangolt volt, de azért Gézával mosolyogva beszélt. Géza sétálni hívta, komoly beszélgetésre. — Margitka, én halálosan szeretem magát — mondta aztán a kihalt utcán a lánynak — csak maga lehet a feleségem. Margit boldogságában Géza nyakába ugrott és ezt mondta: — Én is... én is... Gézám! • De... — habozott egy darabig Géza . egy kis baj van... • Baj? — kérdezte reszketve a lány. • Hát az. De nem is olyan nagy baj, illetve csak volt — dadogta zavartan Géza, — mert már éppen válófélben vagyok. — Nős voltál? — kérdezte meglepve a lány. — Mondom, hogy már válófélben vagyok. Ne törődj vele. Nem hozzám valót vettem el. Megesett már mással is. Elválunk és kész. A lány hamar megvigasztalódott. — Nem baj. Kivárjuk a válóper végét és aztán... — Aztán miénk a világ — mondta a szokottnál hangosabban Géza és átölelte a boldogságtól reszkető lányt. Ajkuk hosszú csókban találkozott. A csók alatt Margit a legnagyobb boldogságát érezte, amit nő érezhet. Szeretett. Géza? Kóstolgatta a csók ízét és közben arra gondolt, hogy úgy sem lesz a házasságból semmi. Ott van az öt gyerek. — Más titkold nincs? — kérdezte kacagva a lány. — Nincs! Nincs! — mondta gyorsan Géza. Minek is beszéljen az öt gyerekről. Ráér még erre. — Hát nekem van, illetve nem is titok, hanem csak valami, ami egyelőre elválaszt bennünket egymástól — kezdte habozva a lány. Haza kell mennem. A szüleim beléptek a földművesszövetkezetbe, nekem is velük kell mennem. Nem vállalhatok máshol munkát. Ez természetesen csak addig lesz így, amíg férjhez megyek, mert akkor már nem anyámék tartanak majd el. — Mikor mész? — kérdezte kicsit lehangoltan Géza. — Már a hét közepén... Közben kiértek a faluból, az őszi szél vastag szőnyeget terített minden fa alá. Egyszerre Géza megállt. Átkarolta a lányt, ajkát ajkára szorította és attól kezdve az történt, amit a férfi akart. Az asszony, amikor elolvasta a levelet, azt hitte, nem lát jól. A legelső vonattal Gézához utazott. Csakhamar rá is akadt, de hiába volt minden. Géza kitartott elhatározása mellett. • Elválunk... elég volt. • De hát van valakid? — sírta az aszsony. — Nincs! — mondta túlgyorsan a férfi, de te sem kellesz. Elég volt! — És nekem? — mondta most már kiabálva az asszony. — Nekem mikor lesz elég, mit gondolsz? Hát voltam én boldog az életemben? Férjhez mentem, mert szerettelek, elmentél katonának, egyedül voltam két évig és a sok szülés egymás után. Az öt gyerekkel járó gond mind, mind az én vállamra nehezedett. Te felpakoltál és otthagytál bennünket, ha kedved tartotta. Nem így mutattad, amikor elvettél. — Én éppen ilyen voltam akkor is, te voltál más. Azt sem tudtad, hová tegyél, mivel kedveskedj. Az utóbbi időben pedig... — Az utóbbi időben öt gyereknek kell kedvét keresnem, ellátnom, te pedig, ha otthon vagy is, állandóan a kocsmában ülsz. — Oda kerget az a sok gyereksírás. Ki bírja azt hallgatni? — Ki? Hát az anyjuk meg az apjuk. De te olyan vagy, mintha nem is a tieid lennének, pedig te vagy az apjuk, nem? Ez már sok volt az asszonynak, zokogva rohant ki a barakkból és szaladt az állomás felé. Az élet a legnagyobb regényíró. Az utcán a sors éppen Margitot hozta útjába. — Miért sír? — kérdezte részvéttel a leány. Az asszony még jobban rákezdte, csak úgy rázkódott a teste. A leány belekarolt és együtt lépegettek az állomás felé. — Nyugodjon meg, meghalt valakije? ■ kérdezősködött Margit. Mire az állomásra értek, elapadtak az asszony könnyei. Leültek. Bőven volt idő a vonat indulásáig, beszélgetni kezdtek. Az asszony nem sokáig kérette magát. Valahogy közelállónak érezte magához a lányt. Az asszony beszélt... beszélt... a lánynak pedig úgy változott halálsápadttá pirospozsgás arca, mintha hirtelen egy láthatatlan festő fehérre festette volna. Szája reszketni kezdett és amikor az aszszony befejezte, lehajtott fejjel kérdezte: — És... hogy hívják a férjét? Az asszony egy pillanatig tétovázott, aztán megmondta. Alig ejtette ki azonban férje nevét, a leány felugrott és zokogva elszaladt. — Hát ezzel mi történt ? El sem köszön az embertől, — morfondírozott az aszszony. Margit az állomásról szinte magánkívül a leányszállásra szaladt, lelkét száz körömmel vájta a fájdalom. Mit tettem? Becsaptak! Alávaló gazember! Ilyen mind! Soha... soha... nem akarok tudni róluk! Összekapkodta holmiját, megkereste a felügyelőt, bejelentette, hogy hazamegy, a szövetkezetben fog dolgozni. Kérte, hogy a járandóságot küldjék utána és elindult. Az utcán szembejött vele Géza, aki egy pohár sörre ment ki a városba. — Hová Margitka? -—- kérdezte a leghódítóbbnak hitt mosolyával. — Haza! Anyámhoz! Menjen maga is mielőbb haza! Tekergő! Ezzel otthagyta a meglepetéstől kővévált férfit. Géza egy darabig nézett a lány után, aztán legyintett. — Bolond ez is, mint valamennyi! — Még jó, hogy éltem az alkalommal, kár lett volna elszalasztani. De mi történt vele? Csak nem tudta meg a gyerekeket? De nem baj. De hát azért? Áh... hadd menjen... gombház. Másnap otthagyta a munkát, hazament. A felesége úgy fogadta, mintha semmi sem történt volna. Géza nem is időzött otthon sokáig, ment a kocsmába, hajnal volt, mire hazament. Már messziről elkezdte a jajgatást. Az asszony alig félórája aludt el. Pityukának fájt a hasa. ■—• Jaj, a gyomrom... belebolondulok... — hallotta férje nyögését. Felült az ágyban. Megdörzsölte a leragadó szempilláit, felvette pongyoláját és kiment tüzet rakni... Megkísérli mégegyszer. - -Vera Inber: Vigh Rózsa. Szovjet asszonyok szava Bár még a földön hósüveg És hűvös szél dudál Bár minden moccanó rügyet Fagyott föld kérge zár — Az ég már kékbe öltözik S a szovjet nők szavát Tavaszi, friss szellők viszik Határainkon át. Köszöntünk asszonyok, anyák! Barátok hű kezét Ellenség uszítása már Nem választhatja szét. Áttörünk zajló tengeren, S a Pamir sáncain Azt akarjuk, béke legyen — S fiaink, lányaink Elsötétített ablakok Mögé ne bújjanak, S ne nyelje el halál-torok Gyermekkacajukat. Hogy atomot ne küldjenek Pusztítni nyíló kerteket, Hogy ne üljön tort a ravasz Bankár éltünk felett /S ragyogja be a kék eget Örökre a tavasz.
