Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-12-01 / 23. szám
Anna Seghers: л шлет 1940 szeptemberének reggelén, mikor a párizsi Concord-téren a németek által megszáUt országok legnagyobb horogkeresztes zászlaja lengett és az üzletek előtt kígyózó sorok olyan hoszszúak voltak, mint maguk az utcák, egy bizonyos Luise Meunier, egy esztergályos felesége, három gyermek anyja megneszelte, hogy a XV.-ik kerület egyik üzletében tojás kapható. Gyorsan összeszedte magát, egy órát sorban állt, kapott öt tojást, minden családtagra egyet. Közben eszébe jutott, hogy itt, ebben az utcában, él egy volt iskolatársnője, Villard Annette, szállodai alkalmazott. Meg is találta Annettet, azonban ennél a nyugodt, rendes személynél szokatlan izgatott állapotban. Annette, ablakmosás és mosdósúrolás közben — melynél kicsit Meunierné is segített — elmesélte, hogy tegnap délben a Gestapo letartóztatott egy bérlőt, ki a szállódában mint elszászi jelentette be magát, de — ahogy később kiderült — néhány év előtt egy német fogolytáborból szökött meg. A bérlőt — mesélte Annette az ablaktáblát dörgölve — a Santéba vitték, onnan nemsokára Németországba szállítják és valószínűleg falhoz állítják. De aki őt sokkal jobban érdekli, mint a bérlő, mert végtére a férfi az férfi, a háború az háború, az a bérlő fia. A németnek tudniillik egy gyermeke van, egy tizenkétesztendős fiú, vele lakott együtt a szobában, itt járt iskolában, úgy beszél franciául, mint ő, Annette maga, az anya halott, viszonyaik zavarosak, mint általában az idegeneké. A fiú az iskolából hazatérve, némán, könnyek nélkül vette tudomásul apja letartóztatását. De mikor a gestapotiszt ruhái összecsomagolására szólította fel, hogy a következő nap érte jöhessen és visszavihessék Németországba, akkor hirtelen hangosan azt felelte, hogy inkább autó alá veti magát, mintsem abba a családba visszatérjen. A gestapotiszt erre nyersen azt felelte, hogy itt nem arról van szó, hogy vissza megy-e vagy sem, hanem, hogy vissza a rokonokhoz vagy a javítóintézetbe. A fiú bizalommal van hozzá — Annettehez — az éjjel segítségét kérte, ő korán reggel egy kis kávéházba vitte el, melynek tulajdonosa az ő barátja. Ott ül most és vár. ö azt hitte, hogy könnyű lesz a fiút elhelyezni, de eddig még mindenütt elutasították, roppant félnek. A saját főnöknője is nagyon fél a németektől és nagyon felbosszantotta a fiú szökése. Meunierné szótlan hallgatott mindent végig, csak amikor Annette befejezte, akkor mondta: „Szeretnék egyszer egy ilyen fiút látni.“ Mire Annette megnevezte a kávéházat és még hozzáfűzte: „Csak nem félsz a fiúnak fehérneműt vinni?“ A kávéház tulajdonosa, kinél Annette egy cédulájával igazolta magát, bevezette őt a reggel még bezárt biliárdszobába. Itt ült a fiú és kinézett az udvarra. A fiú olyan nagy volt, mint az ő legidősebb fia, hasonlóan is öltözve, szemei szürkék voltak, vonásaiban semmi különös nem volt, ami őt egy idegen fiának bélyegezte volna. Meunierné megmagyarázta, hogy fehérneműt hozott neki. A fiú nem köszönte meg, csak hirtelen erősen a szemébe nézett. Meunierné eddig olyan anya volt, mint minden anya: sorbanállni, semmiből valamit, valamiből sokat csinálni, otthoni munkákat vállalni a házimunka mellé, ez mind magátólértetődő volt. Most a fiú pillantása alatt még sokkal nagyobb mértékben lett magátólértetődő és ennek arányában nőtt meg Meunierné ereje is. Azt mondta: „Légy ma este hétkor a Biard kávéházban, a csarnok mellett.“ Gyorsan hazasietett. Kevésből valami tetszetősét az asztalra adni sok munkába kerül. A férje már otthon volt. Egy háborús évet a Maginot-vonalban töltött, három hete hogy leszerelt, egy héttel ezelőtt újra megnyílt az üzeme, félnapos munkára fokozták le, szabad idejének legnagyobb részét a kocsmában töltötte, aztán magára dühösen jött haza, mert abból a kevés sous-ból, amije volt, még néhányat a kocsmában hagyott. Az asszony túlságosan elfoglalva ahhoz, hogy az ő arckifejezését figyelje, mindjárt tojásfeltörés közben elkezdte tudósítását, hogy férjénél előkészítse a talajt. Azonban mikor ahhoz a ponthoz ért, hogy az idegen fiú elszaladt a szállodából, védelmet keres Párizsban a németek elől, férje eképpen szakította őt félbe: „Annette, a barátnőd, nagy butaságot csinált, hogy ilyen értelmetlen dolgot támogatott. Én az ő helyében bezártam volna a fiút. Ez annak a németnek a dolga, hogy intézi el a honfitársaival... 6 maga nem gondoskodott a gyermekéről. A tisztnek tehát igaza is van, ha hazaküldi a gyereket. Elvégre Hitler elfoglalta a világot, ezen frázisokkal nem lehet segíteni.“ Mire az asszonynak volt elég esze ahhoz, hogy gyorsan valami másról kezdjen beszélni. Most érezte és látta meg tisztán, hogy mi lett ebből az emberből, aki ezelőtt mindensztrájkban, minden tüntetésben résztvett és július 14-én mindig úgy viselkedett, mintha egész egyedül akarná a Bastillet újra megostromolni. Azonban ő ahhoz a mesebeli óriáshoz, Christophorushoz hasonlított — sokan hasonlítanak hozzá, — aki mindig ahhoz pártol, aki neki a legerősebbnek tűnik fel és erősebbnek bizonyul, mint az előbbi ura, úgy, hogy a végén az ördögé lesz. De sem az asszony természete, sem túlterhelt napja, nem hagyta elhatalmasodni rajta a bánatot. A férfi utóvégre a férje, ő utóvégre a feleség és végtére itt van egy idegen fiú, aki most rá vár. Ezért este elszaladt a csarnok melletti kávéházba és így szólt a gyermekhez: „Én csak holnap vihetlek magamhoz.“ A fiú újra merően ránézett és azt mondta: „Nem kell engem magához vennie, ha fél.“ Az asszony szárazon azt felelte, hogy csak arról van szó, hogy egy napig várni kell. Kérte a tulajdonosnőt, hogy a gyermeket tartsa ott még egy éjszakára, rokonságban vannak. Ebben a kérésben semmi különös nem volt, mert Párizs nyüzsgött a menekültektől. A következő nap megmagyarázta a férjének: „Találkoztam Aliceval, az unokahugommal, férje a pithiviersi fogolykórházban van, ő néhány “napra meg akarja látogatni. Kért, hogy addig vegyem magamhoz a gyermekét.“ A férfi, ki négy fala között nem szerette az idegeneket, azt felelte: „De nehogy aztán örökkévalóság legyen belőle.“ Az asszony tehát előkészített a fiúnak egy matracot. Útközben megkérdezte tőle: „Tulajdonképpen miért nem akarsz te visszamenni?“ A fiú azt felelte: „Még mindig itthagyhat, ha fél. A rokonaimhoz én úgy sem megyek. Anyámat és apámat Hitler elfogatta. Ok röplapokat írtak, nyomtattak és terjesztettek. Anyám meghalt. Láthatja, nekem elől hiányzik egy fogam. Ezt ott az iskolában ütötték ki, mert nem akartam az ő dalaikat velük énekelni. Az én rokonaim is nácik voltak. Ezek kínoztak engem a legtöbbet. Szidták apámat és anyámat.“ Az asszony csak arra kérte, hogy a férje, a gyerekek és a szomszédok előtt hallgasson. A gyerekek az idegen fiút sem nem szerették, sem nem gyűlölték. Ő félrevonult és soha nem nevetett. A férfi az első pillanattól kezdve nem szívlelte a fiút, azt mondta, hogy nem tetszik neki a fiú tekintete. Szidta a feleségét, aki saját adagjából adott a fiúnak, szidta az unokahugát is, hogy ez merészség gyerekeket mások nyakába akasztani. És az ilyen vádaskodások nála oktatásokba szoktak átmenni, a háborút utóvégre elvesztettük, a németek utóvégre megszállták az országot, de ők fegyelmezettek, ők értenek a rendhez. Mikor egy ízben a fiú felborította a tejeskannát, felugrott és megverte. Az asszony később vigasztalni akarta a fiút, de ez azt mondta: „Még mindig jobb itt, mint ott.“ „Szeretnék“ — mondta a férfi — egyszer már újra egy jó darab sajtot enni ebéd után.“ Este egész felháborodva jött haza. „Képzeld, mit láttam. Egy óriási német teherautót tele sajttal. Ezek összevásárolnak mindent, amihez csak kedvük van. Nyomják a milliókat és kiadják. Két-három hót múlva Meunierné eb mentbarátnőjéhez, Annettehez. Ez nem örült a látogatásnak, ajánlotta neki, hogy ne mutatkozzon ebben a negyedben, a Gestapo szitkozódott és fényégetődzött. Még azt is kiszimatolták,
