Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-10-15 / 20. szám
Zaharia Stancu: SfzM»f*c>b sfyfafcci' A délnek fordult domboldalon a hajnaltól alkonyig ragyogó napsütésben a sánta bojár szőleje megnőtt és teremni kezdett. Tavasszal a tiszttartók összetereltek bennünket odahaza, hol szép szóval, hol meg szidalommal és káromkodással, vagy orcátlansággal, s elhajtottak, hogy fedjük ki a gyönyörűséges szőlőt. Menjünk hát és fedjük ki, mi egyebet tehetnénk? Hiszen azért jöttünk erre a világra, hogy a nálunknál hatalmasabb dolgát eligazítsuk! Aztán azért hivatnak, hogy a vesszőt a karóhoz kötözzük. Hárs-zsineggel kötözzük. — Erős-e a zsineg ? — Erős. Fel is akaszthatod magad vele. — Miért akasztanám fel magam ? Adósságom van még, ki kell fizetni... — Egyre csak az adósság jár az eszedben, Uje... — Egyéb is jár az eszemben, Tudor bátya, de az adósságot nem feledhetem. Valamikor majd megfizetem. Vérrel. A szőlő teli emberrel. Franz Kapka közöttünk sétál. Jól megtanulta beszédünket:- Tyermek ne letépje hajtás, Tudor. Nem tépi le, Franz úr. A gyermek én vagyok, Darie... Apámnak segítek. Evangelina nénémnek segítek. A kiválogatott, megsodort liársháncsot adogatom. A német tovább állt. Letépek egy hajtást, csak azért is, éhes nem vagyok, de csomóba gyűröm, a számba dugom és elrágom. El is feledtem már, hogy milyen az íze. Savanykásédes. Az éhséget is elveri. Még egyet letépek és még egyet... — Nyeld le, mert jön a német... Lenyelem, szinte rágatlanul. Nem csípett rajta... Telik az idő, s megint halljuk az uradalmiakat: —- Holnap permetezni jöttök, Hányán?- Családonként ketten. Egy nem jöhetne? Nem. Kétízben-háromízben permetezzük a bojár szőlőjét kékkővel. Járnak az emberek s az asszonyok egész áldott nap bádogtartállyal a hátukon — messziről nézvést púposnak hinnéd őket — egyik kezükben gumicsővel, a fecskendő fogantyújával a másikban, s tetőtől-talpig végigpermeteznek minden tőkét. Síi, gyermekek vizet hordunk korsóval, vederrel, ki mivel tud és mije van, az aljban lévő kútból. A hordókat töltjük tele, amelyekben a kékkövet vegyítik. Az arcunk zöld színű, a kezünk zöld színű, és a lábunk is az... — Hétszer hét lében is hiába mosdanál már... . Üjból telik az idő. S újból járják a tiszttartók s az uradalmi béresek a falut. Nem számít az nekik, hogy már alig vonszoljuk magunkat. Semmi sem számít nekik. — Holnap kijöttök szőlőt kapálni. Kapát hozzatok. De jó éles legyen. Tavasztól nyár közepéig, egyik sarkától a másikig háromszor kapáljuk meg a domboldali szőlőt. Ha nem kapálnók, elöntené a gyom!... Ősz felé a szőlő érni kpzd, aztán az egész beérik. Franz Kapka bejárta a szőlőt, kiválogatja az első érett fürtöket, megtölti a kosárkáját, s felviszi a bojárnak. — Kifánok kedves egeszsegere... Amikor már majd az egész szőlő beérett, megindulnak a szőlős-kosaracskák Torna Bulbuk tisztelendő úr háza felé, hiszen ő könyörgött a mennybélihez bő termésért, de a Sztaneszku jegyző úr háza felé is, mert ő szerez mindig segítséget a bojárnak. Egynémely töpörödött fürt, inkább csak bingyó eljut a csendőrőrsre is, a parancsnoknak, Zsuvete úrnak, Baneasza községbe, az őrmesternek egy egész kosárral küld az uraság a tiszttartóval. — Hej, feleség, nem is láttam még ilyen szíves és bőkezű uraságot. — Nd, de te is kiteszed érte a lelkedet... Amikor ültették is, szülte emberhalál lett belőle... — Az úgy kellett. Helyre is jött azóta az omidaiak esze A kerítésen át bámuljuk a fürtöket. Soványak vagyunk. Hol a kívánság, hol az éhség mián majd kiugrik a szemünk, s meggyűl a szánkban a nyál.- Szüretelni minket is elhínak- Mi is eszünk majd szőlőt. Ha engedi ugyan a német... — Eredj már! A németnek nincs ezer szeme, hogy mindnyájunkra ügyeljen. — Nincs — Hát akkor. Dagad bennem a reménység. A Turturika szívében, a Trakalie és a Tutanu szívében is dagad. Mindnyájan szőlővel álmodunk. SZELES, SZÁRAZ, RIDEG NAPOKKAL, hűvösre forduló éjszakákkal beköszöntött az ősz is. Elhervadtak az akácok, a fűzek, a nyárfák, és galagonyák, a szilek és eperfák hullatni kezdték lombjukat. Rozsdállanak már a mezők. Merre vannak a gólyák? A nálunk valamicskével nagyobbak iskolába járnak. Van, aki tanul, van, aki messzire elfut a tanítótól, fél, mert az el-elpáholja őket. Jón bátyám úgy szereti az iskolát, mint az ördög a szenteltvizet, de inkább nem járna, összeszedi minden bátorságát s elindul, hogy anyánk száját ne hallja. Hej!. — Mikor szüretel az uraság ? Hiszen itt van már az ősz! Miért nem kezdi? Ha majd lehull a dér. Akkor kell szüretelni. Másképp, savanyú lesz a bor. A mi örömünk nem teljes. Valamennyien mezítláb járunk. A lábunk, noha a talpunk kérges és vastag, mégis megfagy. Az ember végtére fagyott lábbal is elél. A mezőőrök, az uraság tiszttartói nagy lármát csapnak: Holnap eljöttök szüretelni. Jövünk., Holnapig már csak egy éjszaka. Mint minden este, sötétség fedi be a világot. KÉSŐRE ALSZOM EL. Szőlőfürtökkel álmodom. Azt álmodom, hogy szőlőt eszem. Úgy tetszik, hogy a szőlőben fekszem a füvön, előttem teli kosár. Érettet, fonnyadtat vegyesen eszem. Az édes lé szájam szélén csorran alá. A vörösfezes albán maga mellé fektette puskáját. Rám néz, úgy nevet. Hát jó a szőlő, hé? Nagyon jó, Iszmail... — Adok még egy kosárral... Közelemben nagy, fekete eb, éles fogai villognak. Rám-rámmordul. Felébredek. A szám tele nyállal. Korog a gyomrom. Még nem világosodott ki, de az ablakszem szürkül már. Közeleg a virradat. Nyikorog a kútgém. Valaki vizet merít. Talán Bezgető nagynéném az, talán Giliszta, talán Papelka... Jón bátyám és Evangelina néném is felébred. Apám is felébred. Anyám felkél, meggyújtja a lámpát, fény tölti meg a szobát. Felöltözünk. — Gyerünk, gyermekek! Mehetünk, édesapa. A többiek alszanak. A lámpa gyér sugaraiban mintha viaszból volna mindannyiunk arca. — Hová viszed így éhen a gyermekeket, ember? — Szüretre. Megesznek ott egy-két fürtöt s jól is laknak vele. Az ételt a szőlőbe hozd. — Ebédig!... Inkább csak faljanak valamit. Üres gyomorra nem esik jól a szőlő. Ha esik, ha nem
