Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

Móra Ferenc: НЫксащаМ lÓMm^ Kérdem a házigazdámat, az erdőőrt, hogy van-e ebben a tartományban temető. — Van, — azt mondja — az erdő főnyila­déka egyenesen annak visz. Táji az ántikrisz­­tust akarja látni az igazgató úr?*) Mert azt mondják, az ott őgyeleg mostanában. Meglepett a dolog, mert úgy tudtam, hogy az ántikrisztus vagy nyolcszáz esztendővel ezelőtt őgyelgett utoljára a földön. Azelőtt Néró császárnak hívták, meg Decius császár­nak, utoljára pedig Frigyes császárnak. Ez a császár akkoriban uralkodott a művelt Nyu­gaton, mikor minálunk a tatárok élték vilá­gukat. A művelt Nyugat éppen őmiatta nem mozdíthatta értünk a kisujját se. Sok isten­­telenségből reáismert az akkori pápa, hogy ez a császár az a valóságos ántikrisztus, aki­ről az írás beszél. Rosszabb még a tatárnál is, tehát legelőször ezt kell kipusztítani a világ­ból. Ez nem az lesz, — nevetett az erdőőr, miután így lefordítottam neki a világtörté­nelmet az 6 nyelvére. — Ez egy mezítlábas, rongyos öregember, nagy kopasz homloka van neki és már többnek megjövendölte, hogy itt a világ vége. Egy öregasszony vizet merített az udva­ron, az is beleelegyedett a beszédbe. Jussa volt hozzá, mert éppen ö volt az a bizonyos, akire a mezítlábas ántikrisztus ráadta az ijesztet. Benézett a kerítésen és egy ital vizet kért az isten nevében, ő odaadta neki a vöd­röt, az majd kiitta egy hajtásra és aztán megkérdezte szokás szerint, hogy „no, mire végzik kendtök?“ Alz asszony erre elkezdett sopánkodni, hogy a szárazság miatt nem lehet szántani és ha a jóisten le nem tekint ránk és egy kis esőt nem ád, akkor jövő ilyenkorra nem lesz kenyér. — Könyér lössz, — bólintott a kopasz­­homlokú ember, — csak olyan nem lössz mán jövő ilyenkorra, aki mögegye. Azzal az ember továbbment az erdő iránt s az asszony csak most vette észre, hogy egy kis koporsót visz a hóna alatt. Hogy mi lehe­tett abban a koporsóban, azt senki élő ember nem tudhatja. De az szent bizonyos, hogy az illető nem lehett egyéb, mint az ántikrisztus. — Dehát mi bizonyossága van róla, lel­kem, hogy az volt? — Hát az, hogy mög tudta mondani a vi­lág végét. Másoknak még őgyöbet is mon-. dott. Hogy hatvanéves háború lössz és ab­ban mög köll halni mindenkinek, hogy lő­­gyön kinek föltámadni az ítélet napján. Nagyon rákívántam a prófétára, aki majd­nem olyan misztikusan viseli ugyan magát, mint a Népszövetség, de valószínűleg keve­sebb fizetést húz érte a népektől. Most mér elszántabban vágtam neki az erdő főnyila­dékának. (Én ugyan csak főútnak monda­nám, de nem akarom magam lenézetni az erdőörrel. Bizonyosan van annak oka, hogy őt hivatalos nyelvre tanították a szakiskolá­ban. Növekszik tőle az önérzet. Mindjárt rengetegnek érzi magát a homoki erdő, ha azt hallja, hogy őneki főnyiladéka van.) Jól szolgált a szerencse, mert kitaláltam az isten kertjébe, amely egy-kétszAz fa­kereszttel van beültetve. Az ánt ikrisztust se kellett keresgélnem, ott ült a kiskoporsón, a vasfeszület tövében. Köszöntem neki, fogadta. Ahogy az ide­való illemtan megkívánja, én adtam fel a kérdést. — No, mire végzi, bátya? — Könyerezők, nézze. — De hálaistennek, hagymája is van hoz­zá, úgy nézem. — Van. Itt terőm a sömlyékben. Vad­hagyma. Móra Ferenc a szegedi múzeum igazgatója volt. Vöröshagyma, fokhagyma? — Nem, csak olyan vadhagyma. Nincs enn< к se íze, se bűze, de telik tőle az embör. Az írás szerint az ántikrisztus minden jó­ban dúskál. Nem tudtam, hogy a vadhagyma is a világ javai közé számít. — Hát ez miféle koporsó, amin ül ? — Ez? Nem koporsó ez, kérőm. Ez a kö­­szörűkőnek a vályúja vót, addig, még nem érvénye8Ítöttem a követ. — Mit csinált vele ? — A pulinak a nyakába kötöttem, mikor belehajítottam a csordakútba. — Ejnye, ejnye, hát hogyan lehetett már olyan tenni. — Nézze, borzasztó sajnáltam, mert röt­­tentö okos jószág vót. De már annyi esze nem vót, hogy a vadhagymát is meg tudta vóna önni, mással mög nem tudtam tartani. Hát, mondok, mit kínlódjon szegény pára. Osztán mög ebzárlat is van, előbb-utóbb úgyis csak szöröncsétlenül járt vóna. — De azért mégse lett volna muszáj éppen a csordakútba dobni. — Nem iszik mán abbul eönki, kérőm. Kiveszött mán errül a csorda régön. Se kává­ja, se vályúja mán a kútnak se. Torkán akadhatott a vadhagyma, alig bír­ta kikrákogni. — Neköm is tehenem vitték el először. Úgy két esztendeje formán lőhet. Jól mon­dom, úgy-e? Mikor a Boris meghótt.-Meg kellett mondanom, hogy nem idevaló ember vagyok én. Nem tudtam, mikor halt meg Boris, se azt, ki volt, mi volt. — Dehogy nem tudja. Nagy haláleset vót az. Kikirösztelték azt még az újságlapokban is. Ehun-e. Elökotort valahonnan az inge derekából egy régi újságlevelet. — Maga tán tud írást? — Tudok. — No, akkor mögtalálja benne. Ott alul­­formán lössz. Nagyon alulformán volt. Kis rendőri hír, amivel éppen csak a szó több: „Tűzhalál a becsületért. K. Mátyás alsótanyai gazdál­kodót falopáson érték a város erdejében és letartóztatták. Felesége annyira szívére vette a szégyent, hogy kétéves lányával együtt belebújt az égő kemencébe, bele is égett.“ — Én szőttem ki a csont jaikat a szénvonó­val — hajtogatta össze az ember az újságot. — Mert három nap múlva kieresztőttek. Meggyőződést szőröztek róla, hogy nem én vótam a falopó, csak az üllető az én nevemet mondta be. Fordulnak elő ilyen esetek a világi életben. Csak nem mindenki olyan szerencsés, hogy három nap alatt tudódjon ki az ártatlansága. Azért jobb volna az ilyesmit kártyán kivet­ni, mert az gyorsabban megy. — De hát akkor maga se erre a tájra való, ha alsótanyai? Mi keresete van itt? Bérlő még? — Az mán régőn elmúlt, kérőm. Először elvitték a tehenet. Aztán a disznómat. Aztán még mindent az ég-világon, amit löhetőtt. Nem mondom, haladékot is adtak, az adóra is, mög az áréndára is, de hét mit ért ez? Mentül nagyobb volt a hátralék, annál töb­bet fiadzott az adó is, mög az árenda is. Erre aztán kitöttek a tanyábul. No jó, mindég a magam szőgénye vótam, de most beálltam másénak. Beszegődtem bőrösnek. Gondol­tam, magános embör úgyis mögél. Én most is éltem vóna, de a gazdát ellicitálták. Ördög Lila Józsefnek hívták, Feketeszélőn, tán üsmerte is. Aztán ide szegődött be? Gondoltam, szöröncsét próbálok. Szer­viában is jártam mán. Hitvány világ van most mindenütt. A kudusnak annyit se vet­nek, mint ezöknek előtte a kutyáknak. — Úgy nézem, itt mégis csak megtelepe­dett. Hát addig, még a vadhagyma ki nem fagy a fődbül. Hozzá való könyér csak mégis akad, mert itt tehetősebbek a népek, mint másfelé. Nagy lélekzetet kell venni arra, hogy itt tehetősek a népek. Aztán azt is meg kell tud­nom, mennyire vagyunk a világ végéhez. — Hát az ántikrisztusnak hallotta-e már hírét, bátya? Behajtja a bicskát, amivel a vadhagymát hozzáporciózta a kenyérhez. Most látom, hogy nem bicska az, hanem borotva. Nyugod­tan felel, egy kis elgondolkozás után.- Nem vélök rá. Nem vót vele találkozá­som. Elmondtam neki, hogy öt keverték ilyen nagy hírbe. S hogy hatvanéves háborút is jövendöl tettek vele. Csak annyit mond rá, megvonva a vállát: — Fantáziásak a mostani népek. A jóisten nem veszi nekem rossz néven, hogy sokkal simogatóbb szemmel néztem a rongyos ántikrisztust, mint a nevezetes császárokra néztem volna, akiknek halhatat­lanság jutott életben-halálban. Azon tűnőd­tem, mi lesz, ha a vadhagyma elfogy. A bo­rotva vet-e véget egy senkitől nyilván nem tartott életnek, vagy a fagy, valahol az ár­kok fenekén. A jóisten azonban nemcsak a császárok életét tartja nyilván. Két fegyveres pusztázó csörgött be a temetőbe. Rendőrök a tanyai központból. — Gyerünk, tatám — mondták barátsá­gosan az antikrisztusnak. — Hát kend az a híres? Aztán nekem magyarázták: — Rémítgeti a népeköt mindönfelé. Pedig anélkül is mög vannak most kompolyodva. — Kap egy-két hónapot, úgy-e? — Löhetségös, hogy majd csak új eszten­dőt köszöntem szabadul ki. Új esztendőkor még nagyon hideg van. Csak akkor kezd el uralkodni a téli isten. A semlyékek még álmukban se teremnek vadhagymát. Azon tűnődöm, hogy meg kel­lene kérdeznem valami jogászembert, mit foghatnék rá az ántikrisztusra, hogy legalább a feltámadás napjáig biztos fedele, kenyere legyen. I m Szabó Béla: Mint szemünk fény ét.. Szabó Béla mindig a munkásosztály írója volt. A „Mint szemünk fényét...“ című regény­ben a mai falu életét festi. A regény arról szál, hogyan szilárdul meg egy délszlovákiai faluban a szövetkezet, hogyan győzi meg a pártszervezet a parasztokat a szocialista szövetkezeti gazdál­kodás előnyeiről, hogyan válik végül a falu szövetkezeti községgé. De Szabó Béla regénye nem pusztán krónika. A szerző szeretettel raj­zolja meg alakjait és megszeretteti őket az olva­sóval. Felvonulnak előttünk a párt régi, bevált harcosai: a kemény, megalkuvást nem ismerő Kalinovszky, a két Rózsa-fivér, Takács Teri csupaszív, igaz bolseviklelkű asszony és mellet­tük a ma fiataljai, a szocializmus harcosai: Kiss Feri, az újságíró, Hoszpodár Janó és Fe­hér Ágnes, no meg Popp Pali, a bátorszívű úttörő, akik az 6 vezetésük alatt, az 6 példaké­pükön tanulva fejlődnek igaz emberekké. Mind élő emberek ők, beletartoznak a mai falu lüktető életébe, valóságába. Szabó Béla harcos regénye fontos szerepet tölt be a csehszlovákiai ma­gyar írók fejlődésében, mert ez az első nagyobbarányú mű, meldet a születő szocialista falu problémájának szen­tel az új szlovákiai magyar irodalom. M

Next

/
Oldalképek
Tartalom