Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-08-01 / 8. szám

Diu-bujánék vityillója a Vísztrkovon a legmagasabban fekvő lm/, egyenest a Tarajka alatt. Egyetlen ineredek ösvény vezet ide a Fekete Dágvány felől, ezen az ösvényen siet le friss léptekkel Darbuján Matyej minden reggel az erd.« begy oldalon a Bityíz völ. yébe, az országútra: ott aztán megállítja a hányas*, autóbuszt. amely tíz faluból hordja össze az embereket az ezüst.bányákhoz. Matyej megállója egyetlen menetrendben sem lelhető fel. mégis minden gépkocsivezető tiszteletben tartja. Tudjisten, talán az ‘egész menetrend meggabalyodna, ha Matyej nem itt szállna fel az autóbuszra. De ez még sohasem fordult elő. Matyej, noha hat évtized terhe nyomja már a vállát, negyvenöt óta egy váltást sem mulasztott: a teringettét, hisz most a miénk a bánya, szokta mondani, csak törődnünk kell a magunk vagyonával! Az elvtársak az üzemi bizottságban már nem egyszer felajánlották neki, költözzék be a városba, valamelyik úján épült bányászházba, nem kell majd autóbuszra várnia, a bánya mindjárt ott lesz ablaka alatt. Matyej ilyenkor megvetően legyintett :

— Tudjátok ti, micsoda neve van a bányászok közt a vísztrkovi Darbuján Matyejnak? Most meg ti akartok akolbolítani a vísztrkovi tanyámról! Hát hogy képzelitek, talán ezután úgy hívjanak: Darbuján Matyej a Pilzeni útról? Hisz még az is előfordulhatna, hogy az emberek összetévesztenének valami más közönséges Darbujánnal! Még mit nem!

Matyej tehát inkább naponta viaskodik az ösvénnyel, hegyről le, dombra föl. De hisz nem esik terhére az a kis séta. A lába akár a szarvasé, a tüdeje sem rosszabb. A humorisztikája meg, ahogy a barátai nevezik, a hetedik határban is párját ritkítja. Hisz elsősorban annak köszönheti a teste egészségét. Jómagam is, ha néha úgy érzem, megreped a fejem a sok gondtól, elmegyek a Vísztrkovra, Darbujánékhoz: a vityillójukban még sohasem hallottam sóhajos búslakodást, csupa kacagás, vidámság az életük.

Karácsony után szerdán is náluk üldögéltem. Matyej szájában virzsinia-szivar füstölgött, mögüle magyarázta a világ folyását, de olyan hozzáértéssel, hogy Truman biztosan csuklóit tőle. Egyszer - csak íátjuk, hogy az ösvényen sietám fölfelé Darbujánékhoz a postáslány, fürge léptekkel, akár a mókus, rőtfényű haja kivillan a sapkája alól, gömbölyű képe majd kicsattan az egészségtől. Matyej óvatosan le veregeti a szivarja hosszú hamvát, és kimegy a lány elébe az ereszaljára. Én is vele tartok, hogy egy kis vísztrkovi friss levegőt szívjak, amelynek — legalább is úgy mondják — nincs párja a széles hazában.

— Hát mi az kis tengelicém, — veszi át Matyej a nyalábnyi postát — még mindig nem akadt senki, aki bekötötte volna a fejed? •

— Bizony még nem, Darbuján bácsi, — nevet a lány, — azt mondják, idén nem kelendő a vörös haj.

— Hiába, ostobák a férfiak, sose jön meg az eszük! Ha nem lenne a nyakamon ez az én hűségi pótlékom, bizony nem sokat gondolkodnék, hanem azt mondanám: Borulj a keblemre, légy enyém örökre!

— Mi hasznom belőle, Darbuján bácsi — kiáltja a postáslány és már fut is vissza hegynek le, — hát még egy pár évet elvárok magára!

Matyej szeme ragyog az örömtől, amikor az asztalon szétrakosgatja a leveleket meg a levelezőlapokat.

—- Ide kukkants, egyszerre megtanul hatod a földrajzot!

Nézek, hát mit tagadjam, igaza van. Az egyik lap Moszkvából jött, a másik !íorszonból, a harmadik a Don menti Rosztovból, a negyedik meg Karaganda bél.

hatod, nem feledkeznek meg rólam a fiúk. Egyszer sem mulasztják el. hogy boldog új évet kívánjanak. Moszkvából Vaszil írt, most gépészmérnök. Herszonból a muzsikus Oleska, a harmadikat meg Rosztovból Tolja küldte, az esztergályos. Ezt meg a legkedvesebb fiam írta, Mitya, bányász, akárcsak jómagam. Képzeld csak, Karagandából. Tudod te egyáltalában, hol van az a város? Ázsia kellős közepén, barátocskám! Egyenes vonalban jött az írás Karagandából a Vísztrkovra. Kérdeztem is már a postán: az egész járásban én vagyok az egyetlen, aki egyenesen Ázsiából kap leveleket.

Darbuján mama lábujjhegyen a tűzhelyről az asztalhoz lopakodik, hogy szemével megsímogassa a messziről jött üzeneteket, amelyeket Matyej olyan büszkén tart a kezében.

— Nézd csak, nézd, te rámszakadt háziáldás. Ne félj, téged is üdvözölnek! —bök Matyej az ujjával egy oroszbetűs levelezőlapra, amelynek kusza írását egy nyelvtudós is csak nehezen sillabizálná végig. Én legalább is nem tudom megfejteni a tartalmát, valószínűleg Matyej se, mégis biztos benne: a fiúk a mamasáról, Varvara Oszipovnáról sem feledkezhetnek meg, ha neki Matvej Antonovicsnak írnak. Darbuján mama drága ajándékként szívéhez szorítja a levelezőlapot és jóságos, fiatalosan csillogó szemét elfutja a könny.

— Teringettét, mama, mit pityeregsz? Visonganod kéne az örömtől, te meg csak bőgsz, mint a borját kereső tehén a legelőn! Hadd a könnyeidet akkorra, ha majd elmegyek Földvárra deszkát árulni, nehogy az asszonyok megszóljanak!

Az asztalon még négy más levelezőlap fekszik. Igyekszem távolról elolvasni, mi van rajtuk. Majd leesik az állam a csodálkozástól: ezeket meg németül írták! Matyej kibetűzi a bélyegző szövegét meg az aláírásokat:

— Aha, Noldsche, ez a Willi Berlinből. Ez meg itt Killmayer, Neustrelitzből, mészáros a vágóhídon. Tavaly a fényképét is elküldte, feleségestül fotografálták le, mondhatom, begyes, jóhúsú asszony, ahogy a mészároshoz illik. Még oda is írta a kép hátuljára: Besten Dank! Ez itt egy bécsi gyerek, Schlehofer, ács a szegény feje, ő járt négyük közül a legrosszabbul. Tavaly már azt írta, hogy munka nélkül marad. Bécsben nincs mibe belevágnia a fejszéjét. A negyedik, Kari Kratschmer, ugyancsak berlini. Tavaly írt nekem először, azt írta: Nekem is megjött már az eszem, Herr Tarpuján! Valószínűleg attól jött meg, hogy fűtő lett a Willi mozdonyán, az aztán helyre igazította az esze kerekét.

Esz a fene a kíváncsiságtól: micsoda világraszóló ismeretségei vannak az én Matyej barátomnak!?

— Ezek itt? — neveti el magát Matyej és egybefogja mind a nyolc levelezőlapot. — Tulajdonképpen mind egy ismeretség. Ügy bizony, összetalálkoznak az emberek!

Azt már régóta tudom, hogy Matyej barátkozott a szovjet partizánokkal. Még írást is kapott tőlük, amelyben köszönötet mondanak hűséges segítségéért. Ott van a falon, az ágy fölött, berámázva. De mi szél hozta össze ezekkel a németekkel, Noldseheval, Killmayerral, Schlehoferral,

8

meg Kratsehmórral? Valószínűleg hitlerista katonák voltak?!'

— Bizony azok voltak — bólint Matyej. — Csakhogy akkoriban a nácik egyre csak átképezték az embereket. így aztán én is átképzésre adtam a fejemet: a Hitler katonáit átképeztem földi manókká.

Május tizedikén Vaszilij Mihajlovics Kolesznyikov, a „Szikra“ partizánosztag parancsnoka jelentést tett Gyemcsenko gárdaezredesnek, akinek a katonái szabadították fel a Tarajka körül elterülő erdővidéket, a partizánok tevékenységéről. Befejezésül komoly képpel közölte:

Végül ezerkilenvszáznegyvenöt újéve előtt a helyi lakosság támogatásával fogolytábort létesítettünk. Kérem, hogy az ezred vegye át a hadifoglyokat.

— Fogolytábort ? — nevette el magát az ezredes. — Hát azt a tábort látni akarom! Gyerünk, vezess el oda?

Pár perc múlva az ezredes, Vaszil meg a kíséretük három terepjáró kocsin robogott a Vísztrkovra vezető meredek úton. A lejtő felében utólérték Matyejt, aki éppen a városkából tért vissza.

— Matvej Antonovics Darbuján, fogolytáborunk- parancsnoka! — mutatta be Vaszil Matyejt az ezredesnek.

Gyemcsenko ezredes arról volt híres, hogy pár pillanatnyi figyelmes szemlélés után kitalálta minden ember foglalkozását.

Zdravsztvujtye, Matvej Antonovics! — mondta, szívélyesen megrázta Matyej kezét, pár pillanatig barátságos, mégis kutató pillantással mérte végig, és kézfogás közben feltűnés nélkül megtapogatta ujja hegyével Matyej kérges tenyerét.

— Bányász? — kérdezte végül jókedvű önbizalommal. De Matyejt nem hozta ki a sodrából. Merész szemmel nézett az ezredes napbarnította, széles arcára, amelynek a nehéz életről tanúskodó ráncaiból őszinte szívélyesség mosolygott reája.

—- Maga is bányász, ezredes elvtárs. Csakhogy maga szenet fejtett, én meg ólomércet.

Andrej Ignyatyics Gemcsenko ezredes, öreg Donyec-vidéki forradalmár, kisfiús őszinteséggel elnevette magát: a zsák csak megtalálja a foltját! Rájött, hogy Matyej a szeméről, amelynek fehérjét alig észrevehetően megfestette a szénpor, ismerte fel benne a bányászt. Matyejt magához hívta a kocsiba és aztán robogtak, tovább fölfelé a Tarajka irányában.-— Egy kis türelmet kérek! — mondta Matyej, amikor az autók megálltak a köves úton, fiatal borókafák között, az erdős hegy nyerge tövében. Aztán elindult a sűrű bozótosban, amelyet keresztül-kasul fontak a folyondárok indái Nem is szarvasváltó, hanem csak nyúlösyény volt ez: az erős, szélesvállú ezredes szélesebbre tágította a keskeny csapást, amelyet előtte tört a sűrűségben a karcsú, szívós Matyej és nyomukban egymásután hatoltak be a sűrűbe a géppisztolyos katonák. Sötétlila színű, éles palahalmokon másztak keresztül, buján pompázó málnabokrokkal sűrűn benőtt gödrök! e zuhantak, amelyeket mintha valami óriás hangyászsün ásott volna,