Dolgozó Nő, 1954 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1954-08-01 / 8. szám

N;i|jy az öröm a családban, ma került tető alá a kis faházikó. Budinec János az utolsó szalmacsomót erősítette dróttal a gerendához és már csak be kell égetnie a ház homlokzatára: Anno 1934.

Egyformán telnek az évek a dobrocsi hegyi-tanyán, a megszokott nehéz munkaütemben.- Csak a természet változtatja fenséges kulisszáit. Tavasztól őszig az éneklő pásztorgyerekek, a csobogó hegyipatak, a csiripelő madarak és a legelésző juhok csengetyfti élénkítik fel a mélységes csendet, télen pedig a vadászok puskáinak zaja tölti meg a levegőt.

Budinec Márka a tanya egyszerű, szegény, 2 gyerekes, fiatal parasztasszonya semmiben sem különbözik a többi fiatal menyecskétől. Napkeltétől napnyugtáig nehezen dolgozik és Isten nevében húzza az élet igáját. Élete sohasem nyugodott rózsákon

1939... A háború kegyetlen karmai oda is elnyúltak. Mohón felbolygatta a tanyai idillt, telhetetlen vérszomját friss embervérrel kell táplálni. Sok férjét, apát, legényt ragadott ki- Dobroesról is. a nyugodt környezetből. Ismeretlen földre szállították az élő ágyútölteléket. A vonat valahol napok múlva megállt, kiszállást és sorakozót parancsoltak. Egy német, fasiszta tiszt, tört szlováksággal, szónoklatba kezdett. Sokat nem értettek a beszédből, de három kérdés szorongatta a torkukat: „minek, miért és kiért?!"

Ez a három szó sok millió haldokló, rokkant, özvegy, árva és rab ajkáról hangzott el a kegyetlen háború folyamán.

Budinec Marka esténként, amikor fohászra kulcsolta kezeit, szintén így sóhajtott: „Uram Istenem meddig még?" .1 ánost, hűséges élettársát várta vissza. Talán hiába—

A vihnyei munka tábor lakói 1944 nyarán súgva adnak tovább egy hírt, mely üdítő tavaszi szellőként, remegő örömet árasztott. „Künn felkelés készül! Legyetek készenlétben! Nemsokára szabadok leszünk!!"

Az évek óta várt pillanat 1944. augusztus 29-én bekövetkezett. Egy partizán osztag felszabadította a tábort. A fiatalság és a férfiak egy része é hadsereghez ment, a másik része a partizánoknak ajánlotta fel szolgálatait. Az asszonyok kis gyermekeikkel főleg Besztercebányára Zólyomba, Selmecbányára tartottak, mi egynéhányan Dobrocsra vetődtünk.

Amikor a német SS-ek októberben Losonc felől Zólyom felé vonultak vissza, ellepték az országutat, az úthoz közeleső falvakat, községeket, akár л sáskaraj.

IgaфтЩ§я^гт'

Nyomukat könny, bánat, pusztulás követte. Nemcsak az útjukba eső férfiakat és állatállományt hajtották maguk előtt, hanem felégették a kirabolt tanyákat, házakat, is. Szégyenteljes „diadalútjukat“ a magasba szökkenő lángok messzire kisérték és hirdették a veszély közeledtét. A németek v'issza vonulását Lónyabánya körül vonatok kisiklása, a Kriványaljai alagút eltorlaszolása, a vámosfalvai híd felrobbantása nehezítették meg. A Losonc és Zólyom közötti hegyekbe nem merészkedtek a német felderítő osztagok, mert a partizánok száma napról napra nőtt, habár bátor tetteik sok áldozatot is követeltek.

Budinec Marka a magasan fekvő hegyi tanyáról figyeli a völgyben történő förtelmes dolgokat és lélekzetét visszafojtva hallgat bennünket, menekülőket, amint beszámolunk az eseményekről. Tiszta, becsületes lényéhez, soha semmilyen bűnös gondolat nem tudott hozzáférkőzni, érthetetlen, felfoghatatlan előtte ami lent történik.

Markán ez a lelki megrázkódtatás leírhatatlan változást idézett elő. Ajkait már nemcsak a „miért és meddig" megszokott sóhaj hagyja el, de mindent gyorsan és egyszerre akar megtudni. „Itt segíteni keil, meg kell akadályozni a szenvedés terjedését! Mindnyájunknak munkához kell látnunk!"

Budinec Marka, az egyszerű, szegény parasztasszony a legpontosabb, legmegbízhatóbb és legkörültekintőbb hírszolgálatot teljesítő összekötőszemély lett, aki megérezte, kinek, mit, hogyan mondhat el anélkül, hogy pánikot keltene a hegyek között. Marka szegény volt, de gazdag a hősi segélynyújtásban. Minden tettét, szavát, a szeretet vezényelte és az igazságtalanság iránti gyűlölet mérhetetlen erőt és megfontolt bátorságot kölcsönzött neki.

Még ina is látom, amikor az. őszinte felháborodás tüze még szebbé tetté és hadarva, egy szuszra elmondja: „Képzeld, a Palóék pénzt vettek íróért és egy falat kenyérért, amit egy éhes menekülőnek adtak! Pedig nagygazdák!" Bezzeg Marka, a szegény kisparaszt nem csinált üzletet mások nyomorúságából! Hónapokon át megosztotta kis lakását egy menekülő családdal, jóllehet tudta, hogy az

ilyen segítség életveszélyt jelent neki és gyermekeinek. Hősies emberszeretetét egy pillanatra sem vezérelte anyagi érdek, mert a menekülők maguk is szegények voltak, akikkel Marka gyakran megosztotta szegényes élelmét. Még arra is volt gondja, hogy az üldözöttek lelki szenvedését enyhítse.

Egyszer, amikor hírszolgálatról érkezett, nekünk, asszonyoknak, akik kisgyermekeinkkel a hófúvás és a fagy elől nála húzódtunk meg, igy számolt be: „Semmi baj sincs, minden-rendben van!" Aznap este egy másik hírszolgálatos fut be és a legborzalmasabb híreket hozza. A fasiszta bestiák összefogdostak az erdőben egy csomó menekülőt, benzinnel leöntözték őket, meggyujtották ruháikat és gépfegyverrel féken tartották őket, hogy ne tudjanak menekülni. Tekintetünk Markára esett, aki az ajtófélfának támaszkodva, halálsápadtan, szemeit lesütve megszólalt: „Ne haragudjatok rám, én meg akartam nektek takarítani ezt a felesleges izgalmat, azért nem beszéltem erről.“

Sok, sok epizódot sorolhatnánk fel Markának, ennek az igaz embernek az életéből, melyek színes mozaik gyanánt ékesítik azt az emléket, melyet ez az értékes, jó lélek mindenkiben hátrahagyott. Nem tudott írni, sem olvasni. A természet romlatlan gyermeke gyanánt nőtt fel. írni és olvasni a felszabadulás után tanult meg,

Amikor 1945. január 27-én felszabadulásunkat boldogan, örömkönnyekkel ünnepeltük, Marka hirtelen a szívéhez kapott és fájdalmas vonás suhant át arcán. Egy pillanatig tartott az egész, jóságos arca ismét mosolyra nyílt és csak annyit mondott: „Majd, ha János hazajön, akkor ez sem fog már fájni; énekeljünk tovább!" Vászja és Szása, a felszabadító Vörös Hadsereg katonái szép szovjet dalokra tanítottak minket, és Milliót, az idősebb fiút, barmonikázni.

Hónapok múlva a halottnak hitt Budinec János is hazakerült. A lónyabányai Magnezitgyárban vállalt munkát, ahol hamarosan ólmunkás lett. Szépen keresett és Marka titkos vágya megvalósult. Tollasodni kezdtek, bútort, ruhát, cipót vásároltak. Majd tehén került az istállóba, malac az ólba, a szalmafedél helyére etemittető, harmonika Milkónak, az idősebb gyereknek, Jankónak, a kisebbiknek háromkerekes bicikli; János, a gazda meg motorkerékpárt vett magának.

Marka mindenkire és mindenre gondolt, csak saját magáról feledkezett meg. Alig néhány boldog év után, 1952-ben megszűnt dobogni áldott, békés, nemes szíve, melyet a háborús élmények koptattak el.

A dobrocsi temetőben, szerény fakereszt jelzi, hogy élt 38 évet. Marka nem is akarná, hogy márvány sírkő álljon sírdombja felett, mert akkor sírja más lenne mint azoké, akikkel együtt fekszik a temetőben. Tetteit soha sem értékelte nagyra, azért cselekedett így, mert arany szíve, becsületessége így diktálta és természetesnek találta, hogy a felebaráti szeretetet önzetlenül kell ápolni.

I Z.

3