Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
. , , чга ...и /'*»'" * . t S 2е w Estefelé Gosztényiné egy kis tányér süteményt gondosan letakart egy tiszta kis abrosszal és gyors léptekkel elsietett Kónyánéhoz, aki még a délelőtt folyamán üzent érte. Mindig így szokta, ha valamit sütött, abból Kónyánénak is vitt. Hisz „szegény“ még mindig nem tud lábraállni... Kónyánót legnagyobb meglepetésére nem találta az ágyban. Ott ült méltóságosan az asztal előtt felöltözötten, beteg lábát pedig egy széken pihentette. Komoly, majdnem komor arccal fogadta. Gosztényiné az asztalra tette a tányér süteményt, a kis abroszt levette róla és kínálta. — Egyen, szomszédasszony, kicsit száraz, de jóízű... — Üzentem magáért még délelőtt, miért nem jött?... — szólt Kónyáné szigorúan és nem is hederített a süteményre. — Nem volt időm, az embernek annyi dolga van, hisz tudja, főzni, takarítani, az állatokat, a csibéket, kacsákat megetetni, az ember nem győzi a munkát... — Pedig nagyon fontos közölni valóm lett volna... — folytatta zavartalanul. Kónya dugta be ekkor a fejét, de amint meglátta Gosztényinót, távozott. — Sajnálom, ha tudtam volna... de megmondhatja most is, ha segíthetek... — Arról van szó, hogy házamból tegnap eltűnt egy arany húszdolláros. Kónyáné a „tegnap“ szócskát erősen kiemelte. — De hiszen az rengeteg pénz. — Rengeteg, — ismételte Kónyáné, miközben egyetlen pillanatra le nem vette róla szúrós, kutató tekintetét. Gosztényiné kínosan érezte magát. Mégis, hogy szóljon valamit, azt mondta: — Nem is tudtam, hogy létezik arany húszdolláros. — Létezik, — válaszolta Kónyáné szemrebbenés nélkül — az eltűnt arany húszdolláros volt. — Nagy arany lehetett. Kónyáné türelmetlenül válaszolt. — Tízezer koronát adnék annak, aki megtalálta. — Tízezer, — ismételte Gosztényiné, bólogatva, — hisz ez egy vagyon. — Ügy van, égy vagyon. — Kónyáné hangja most már rideg volt, Gosztényinére úgy hatott az a hang, mintha valamiért felelősségre vonták volna. De mert ilyen nagy összeg elvesztéséről volt szó, arra gondolt hogy nyilván annak tulajdonítható a sértő hang. Mindent elkövetett, hogy vele érezzen, hogy enyhítsen fájdalmán. — Azért borzasztó ez, én azt nem tudom, hogy néz ki egy ilyen arany, fogalmam sincs. Nincsenek rokonaim Amerikában, még távoli rokon sem. Nekem nem küldenek sem csomagot, sem dollárt. De nem is bánom... Jobb így, semhogy... olyan csomagot küldjenek nekem, mint amilyet Tóth Marisnak küldtek? Nincs igazam? Kónyáné nem válaszolt. Ette a méreg. Ebben a pillanatban teljes határozottsággal meg volt róla győződve, hogy helyes nyomon jár. Az arany Gosztényinénál van és csak azért beszél annyit, mert félre akarja őt vezetni, mert el akarja magáról terelni a gyanút. Kónyáné most azon gondolkodott, hogy adja azt neki értésére finoman, tapintatosan, de ugyanakkor félreérthetetlenül. Gosztényinét zavarba hozta ez a csend, először idegesítette... arra gondolt, hogy mi 10 köze neki mindehhez... Mit tehet öl... Mit segíthetegy ilyen szerencsétlenségnél, mit tudja ő, hogy ki járt itt, ki vihette el ?... Hangosan pedig ezt mondta: — De hogy történhetett?... Hol tartja maga az aranyait? Kónyáné, ha történetesen ép lett volna a lába, most felugrott volna, annyira emelkedett benne a düh és felháborodás. Ez a perszóna nyilván tudni akarja a többi arany rejtekhelyét is. A többire is fáj a foga. Az ilyentől minden kitelik. Idejár, hozza a befőttet, hozza a leveseket, azt a vacak főztjét, barátságosan kínálgatja, de mindezt csak azért teszi, hogy kutasson, hogy kémkedjen. — Hogy hol tartom az aranyaimat? Ezt bízza maga énrám! Nyugodt lehet, hogy jó helyen tartom. — Csak azért kérdeztem, mert segíteni akartam, — felelte Gosztényiné védekezve. — Ugyan kérem, a maga segítsége! — Dehát minek hivatott akkor ?... — kérdezte élesen. Hirtelen döbbent rá arra, hogy úgy ül, mintha kihallgatáson lenne. Hisz Kónyáné úgy néz rá, mintha vizsgálóbíró lenne. A szeme, a tekintete, ahogy nézi, ahogy végigméri, mindez valami borzasztó és visszataszító. Kónyáné egész magatartásában volt valami fenyegető. Irtózat futott végig a tagjain. Menni szeretett volna azonnal. De fékezte magát... Valahogy mégis rendet szeretett volna teremteni ebben a fonák, zavaros helyzetben... Mindig is szerette a rendet. Soha a piszkot nem tűrte, még a pornak is heves ellensége volt... soha folt az ö életére nem esett. — Higyje el, — kezdte újra, — csak azért kérdeztem, mert tudni akartam, hogyan történhetett. Kónyáné hasonlót érezhetett, mint a pók, amikor a légy hálójában vergődik. Biztos volt benne, hogy Gosztényiné nem szabadul innen, míg a vallomást ki nem csikarja, Nyugodtan nyakán lógó aranykeresztj ével kezdett játszadozni. — Kár a beszédért, — válaszolta Kónyáné cinikusan. — Minek kérdi tőlem, hogy történhetett, amikor maga vitte el az aranyat. — Én?! Gosztényiné hirtelen felugrott és zakatoló szívére tette a kezét. — Esküszöm!__ De nem fejezhette be az esküjét, Kónyáné élesen belevágott. — Igenis maga és senki más! Maga volt itt nálam tegnap este, maga ült az ágyam szóién... maga, aki befurakodott hozzám mint jóbarát,... tagadni meri ?... Igenis, maga lopta el az aranyat... Gosztényinét hirtelen hűvös nyugalom szállta meg, amint Kónyáné kijelentette azt a szót, hogy „lopta“, úgy érezte magát, mint aki egy rakás bűzbe lépett volna, tudta, hogy mindezért ő maga felelős, mert hiszen a családja, férje és leánya figyelmeztette az első perctől kezdve, hogy kik ezek a Kónyáék. Figyelmeztették, hogy csak mindig másnak a véréből, verejtékéből éltek és nem érdemelnek sem szánalmat, sem könyörületet. S íme, most beigazolódott mindaz, amit az egész község tud róluk, hogy nem számít náluk senki, hogy mindenki csak arra jó nekik, hogy a vérét szívják ki. Ügy érezte, mintha agyéban hirtelen száz reflektor fényt gyújtott volna meg. Mindaz, amit úton-útfélen hallott Kónyáék kegyetlen kizsákmányolásáról, hatványozott értelmet nyert, szemrebbenés nélkül nézett most szembe Kónyánéval, akinek tekintete izzott a gyűlölettől. Néma, elszánt életre-halálra menő párbaj játszódott most le közöttük. Gosztényiné érezte, hogy ebből a párbajból győztesen kell kikerülnie. — Nézze, mondta neki nyugodtan, — miközben két kidolgozott kezét az asztalra rakta tenyérrel felfelé. — Én ezekkel a kezekkel soha az életemben nem loptam. Soha az életemben el nem vittem a másét. Mindig csak dolgoztam, mindig két kezem munkájából éltem. Soha engem az életemben meg nem gyanúsítottak, hogy loptam volna. Járhat a községben, járhat a szülőfalumban, érdeklődhet bárkinél, mindenki azt fogja magának mondani, hogy dolgos, becsületes asszony vagyok. Maga az első ember, aki lopással gyanúsít. — Én nem gyanúsítom, én tudom, hogy maga lopta el az aranyat. Hiába beszél maga nekem mindenféle zagyvaságot, egyetlen szavát sem hiszem. Az ilyen közönséges nőszemélyek, mint maga, csak hazudni tudnak. Igenis, — ordította, — csak hazudni! Mi a fenének dicsekszik maga bütykös, piszkos kezeivel ? Mit érdekel az engem ? Az én kezem ér annyit, mint a magáé — és ő is az asztalra rakta kezeit, pámás tenyerével felfelé, mint aki a maga kártyáit is kirakja. Gosztényiné, ahogy nézte Kónyáné dagadt, finom tenyerét, szinte remegett a felindultságtól. Minden erejére szükség volt, hogy fegyelmezze magát és ne vigye tettlegességre ezt a piszkos ügyet. — Idefigyeljen, maga ingyenélő, — lihegte — ezzel a piszkos tenyérrel olyat tudnék lekenni a maga dagadt pofájára, hogy örökre elnémulna. Csak azért nem teszem, mert nyomorék. — Micsoda?... Még fenyegetőzni mer? —: Meg is teszem, ha el nem hallgatsz, te disznó, te kulákfajzat, te ingyenélő ringyó, ami vagy... Ha még egy szót szólsz, kiverem mind a fogaidat. — Gyors léptekkel hirtelen mellette termett és széles lendülettel a magasba emelte a karját, hogy teljes erővel az arcába sújtson. Ebben a pillanatban belépett Kónya. — Mi van itt? — kérdezte ártatlanul. Gosztényiné leeresztette a karját. Reszketett a dühtől, a szégyentől, a felháborodástól, amikor Kónya felé fordult. — Mit kérdez?... hisz ott leskelődött az ajtó mögött. — Csillapodjon, Gosztényiné, csillapodjon... — ismételte a maga nyájas modorában. — Mondtam én a feleségemnek, hogy maga nem tette, hogy maga nem ilyen aszszony... — A „jó kulák“, — gondolta Gosztényiné. Mégis a férfi szavai és hangja lecsillapították. — Biztos Szalainó lopta el, — folytatta Kónya. — Nem, Szalainó sem tette, — válaszolta Gosztényiné. — Hát akkor ki tette ?... — Nem tudom, lehet, hogy még ott van az ágyban valahol. Csak úgy találomra mondta, de abban a pillanatban meg volt róla győződve, hogy ott van.
