Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
\ BÉKE HARCOSAI 1942. június 10-ének estéje olyan volt, mint más nyári esték. Csendes és nyugodt. Senki sem sejtette, hogy a rákövetkező éjszakén olyan tragédia fog lejátszódni, melyet népünk emlékezetéből soha semmi ki nem töröl. Mikor a csendes cseh falucska, Lidice, lakosai este aludni mentek, nem tudták, milyen rettenetes sors vár rájuk ezen az éjszakén. Petráková Ruzsena sem gondolt semmire, amikor este elbúcsúzott férjétől. Mezőgazdasági munkásnő volt és a munkaadójától éppen csak akkor tért haza, mikor ura elindult az éjszakai műszakra a közeli kladnói Poldi-kohóba. A lidicei kis templom előtt találkoztak és eszükbe sem jutott, hogy most látják egymást utoljára. Az asszony sietett hazafelé, rengeteg munka várt rá. Vacsorát kellett készíteni a gyerekeknek, takarítani, vizet hordani. Sokat robotolt. Hajnaltól napestig dolgozott a parasztnál, a lidicei iskolába járt takarítani és még ott volt a saját háztartása. De szükség volt erre, mert a férje sovány béréből bizony nem élhetett volna meg a család. Ruzsena megszokta a sok munkát. Nyolc testvére volt és ő mér tizennégy éves kora óta dolgozott parasztoknál. Mikor férjhezment és jöttek a gyerekek, megint csak robotolni ment, hogy ne kelljen éhezniök. Hiszen a gyermekek, a családja jelentette számára az egész világot. Csak reájuk gondolt, őket gondozta, értük törte magát. Három gyermeke volt. A legidősebb, a tizenötéves Jirka, szép, jóra-8 való leánykává fejlődött. A két kisebbik fiú volt: a tízéves Mirek és a 9 éves Zdének. A szülők bizony eleget kínlódtak velük. A gazdasági válság évei a Petrák családot is sújtották. A férfi sokáig volt munka nélkül és minden teher az asszonyra nehezedett. Még ma is gyakran emlékszik vissza, mennyi éhséget álltak ki a gyerekekkel. ,,Mikor gyermekünk született, még keresztelőre se jutott“ — mondja s visszaidézi a kapitalista köztársaság idejét. Annál forróbban szerette gyermekeit, akiket olyan nehezen nevelt fel. Mikor este a két fiút lefektette, kislánya az ablakhoz hívta. A falun SS-katonák vonultak át. Lányának megparancsolta, hogy csukja be az ablakot és ne hagyja el a házat. De egyikük sem tudott már elaludni. Egész éjjel hangok hallatszottak a faluból, az emberek kiáltozása és az SS-katonák rivalgása. Reggel negyednógykor Petrákék ajtaján is dörömböltek. Petrákovára ráparancsoltak, hogy öltözködjön fel a gyerekekkel együtt és hogy kövessék őket. Éppen csak arra volt idő, hogy a szekrényből egy cipó kenyeret és egy kést vigyenek magukkal. Ez volt minden, amit otthonukból elvittek. Elvezették őket a lidicei iskolába, ahol már valamennyi lidicei nőt és gyermeket összegyűjtöttek. A nácik első dolga az volt, hogy elvették a pénzüket. Ruzsena ujjáról lehúzták a jegygyűrűt és Jirkától elvették fülbevalóját és óráját. A gyermekek sírtak és sírtak az anyák is. A férfiakat külön vitték el, senki sem tudta hová, s mi történik velük. Reggel ötkor az asszonyokat és gyermekeket teherautókra rakták és elvitték őket a kladnói reálgimnázium épületébe. A tornateremben, ahol a földön már szalmával volt megágyazva, három napig tartották őket a gyermekekkel együtt. Ott közölték velük, hogy mindnyájukat munkatáborba viszik Németországba, hogy vonaton fognak utazni és hogy a gyerekeket autóbuszon viszik utánuk. Mikor a harmadik napon kiadták a parancsot az indulásra, az anyák megtagadták gyermekeik kiadását. A gyermekek zokogtak és anyjukba kapaszkodtak. A gestapó emberei rájuk parancsoltak, hogy térdeljenek le a szalmán és hívogatták a gyermekeket. Mikor az anyák nem engedték őket, a katonák a levegőbe lövöldöztek. A gyermekek védekeztek, de minden hiábavaló volt. Erőszakkal tépték ki őket az anyák öleléséből és kihurcolták. Megígérték, hogy a gyermekeket utánuk hozzák, így aztán végre sikerült őket elszakítaniok anyjuktól. Akkor látta Petráková Ruzsena gyermekeit utoljára. Szomorú volt a lidicei nők útja hazájukból Németországba és a ravensbrücki koncentrációs táborba. Egyetlen vigaszuk az a remény volt, hogy ott majd viszontlátják gyermekeiket. Együtt mentek valamennyien: vén anyókák, akik a sír szélén álltak és fiatal leánykák, akik előtt az élet állt. Csak a terhes nőket és a szoptatós asszonyokat választották külön tőlük. Ezek csak később követték őket a közben megszületett gyermekek nélkül, akiket a megveszett fasiszták rögtön meggyilkoltak. A magas, villanyárammal telített dróttal körülvett falak mögött Petráková Ruzsenára és a falu asszonyaira leírhatatlan szenvedés szakadt. Borzalommal döbbentek rá, hogy megcsalták őket és hogy gyermekeikre hiába várnak. Hiába kérdezősködtek, senki sem válaszolt a fájdalmas kérdésre: „Hol vannak gyermekeink T“ A tábor vezető nácijai egyáltalában nem álltak velük szóba, részükre csak szitkozódásokat, rúgásokat és veréseket tartogattak. A tábor aszszonyainak nem volt joguk saját sorsuk és szeretteik sorsa iránt érdeklődni. A fogolytársnők, akik testvériesen fogadták be őket, semmit sem tudtak és gyógyíthatatlan fájdalmukat kedves szavakkal és azzal a bíztatással igyekeztek enyhíteni, hogy a fasiszta erőszaknak és az ő szenvedéseiknek is vége szakad egyszer. Petráková Ruzsena, úgy mint a többiek, három évet töltött a koncentrációs táborban. Három táborban is volt. Néha úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Sokan nem bírták ki. Megtörtek az embertelen szenvedéstől és elpusztultak a messze idegenben. Egyetlen náci koncentrációs táborban, Ravensbrückben, Európa minden tájáról összegyűjtött 95.000 nőt kínoztak halálra. Ezek közé tartoztak sokan a lidicei nők közül is. Azok, akik onnan kiszabadultak, ma is csodának tekintik menekülésüket. Ha ma valaki megkérdezi Petráková elvtársnőt, hogyan tudta mindezt kibírni, ezt válaszolja: „Az otthon után, a férjem és gyermekeim utáni vágy tartott életben. Erőt adott nekem igazságos ügyünk győzelmébe, a Szovjetunió győzelmébe és hazánk felszabadításába vetett szilárd hitem.“ Egészen a felszabadulásig nem tudott családjáról semmit. Édesanyja, aki a Lidicével szomszédos faluban élt, néha írt neki és azzal bíztatta, hogy férje szintén táborban van és hogy gyermekeit nevelőintézetbe vitték, ahol jó egészségben vannak. Mielőtt a koncentrációs táborba került, Petráková Ruzsena mindig azt hajtogatta, hogy asszonynak, még hozzá szegény aszszonvnak ne legyen a politikához semmi köze. Elég gondja van a gyermekek eltartásával és felnevelésével. Férje rokonszenvezett
