Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1. szám

JARMILA GLAZAROVÄ:

gondolatok a ptezzöl

... Egyike volt a legnehezebb napoknak. A legnehezebbeknek és legsötétebbeknek, mert csak nagyritkán történik meg, hogy ilyen árulással, ilyen gaztettekkel állunk szemtől szembe. Hogy láthatnánk, mint öltenek magukra hús és vérből való alakot az Irodalom és a drámák legsötétebb személyei. Emberek élő alakját, akiket ismertünk, akikkel beszéltünk. akik az érzések egész sorát keltették bennünk, kezdve a tisztelettől, melyben, mint a Párt magas funkcionáriusainak volt osztályrészük és melylyel mint párttagok, rútul visszaéltek, egész a megmagyarázhatatlan félelemig és az ösztönszerü ellenszenvig, mely ellen eszünkkel iparkodtunk védekezni.

Sorban vonulnak fel egymás után a reflektorok világos és könyörtelen fényében, az Államvédelmi Testület tagjai között. Űjra látjuk ezt a magába zárkózott arcot, mely nem ismerte a mosolyt és olyan nem szívesen nézett egyenesen az ember szemébe. Nem szerettük őt. A párttagok széles soraiból való egyszerű emberek nem szerették őt. Világosan megnyilvánult ez, ha a pártszervezetekben megtárgyalták önkritikái nyilatkozatát.

Bedrich Geminder, akinek apró meglapuló alakja olyan legendaszerűen ül dögéit óriási irodájának hatalmas asztala mögött. Furfangos fényben csillogó szemei leselkedve figyelték környezetét és nevetséges kozmopolita fecsegése csak kevéssé zavarta meg a látomást: mintha keresztes pók ült volna ott, mely hatalmas hálóján függeszkedik, melyhez a szélrózsa minden irányából összefutnak szövedékének szálai. Mi minden elmé; letet nem találtunk 'ki fontosságáról és érdemeiről, hogy elfogadhatóvá tegyük magunk előtt csupa zsír alakját és égbe kiáltó nemzetnélküliségét!

Vlado dementis, a sima és elegáns ügyvéd éleslátású, magabiztos. Foghegyről beszélt velünk, pipája a szájában, lábai keresztbe vetve, tekintete karkötő órájára szegezve, mikor 1946-ban moszkvai utazásunk előtt a végső utasításokért jöttünk el hozzá. Hogyan is adhatott utasításokat ez az ember, aki gyűlölte és elárulta a Szovjetuniót!

Aztán jöttek London és André Simone, mintha kémfilmek vásznából léptek volna ki, nagyvilágiasan, akik ebbe a szigorú terembe a nyugati világ diplomatái, megvásárolható újságírói és kémjei drága szállóinak perzsa szőnyegeiről és klubszékeiből tévedtek.

„Mindig burzsoá igyekvéssel iparkod tam biztosítani karrieremet és jólétemet," mondja London. „Sokévi tartózkodásom a nyugaton teljesen elidegenített a csehszlovák néptől. Nem ismertem szokásait, nem ismertem a felszabadításért vívott harcát. Kozmopolita lettem.”

„Gyáros fia vagyok,” mondja André Simone. .,A munkásosztály mindig ide gén volt előttem. Harminc évig bomlasztottam a munkásosztály egységét a kapitalista országokban és hasonló vonalon dolgoztam Csehszlovákiában is.”

Nem lehet szavakba foglalni, mi mindent él át az ember vallomásaik közben. Az utolsó sorban ülök elvtársaim közt, akik figyelmesen emelik fel fejüket és szorítják össze munkától kérges kezeiket, mikor az egész termen áthatol a nyugodt, kiegyensúlyozott, minden zavartól mentes és egyenesen személytelen hang, mely beismeri, hogy gyűlöli és megveti a munkásokat. Elnyomni őket,

megalázni, megrabolni emberi méltóságuktól, robotokká és rabszolgákká tenni őket! Meggazdagodni véres verejtékükön! Elegáns fürdőhelyeken, szállókban és bárokban élni le az életet, melyeknek neveit sokkal könnyebben és folyékonyabban ejtették ki, mint anyanyelvűnk szavait! A franciák, angolok és amerikaiak áruló pénzéért, egyetlen ügy szolgálatában, az imperializmus szolgálatában! Minden ügy szolgálatában, melyek bármilyen eszközökkel a Szovjetunió és azon országok ellen irányulnak, melyek meg tudják mutatni az utat a leigázott és kiszipolyozott népeknek és el tudják őket vezetni a szabadsághoz, az emberi méltósághoz és a boldogsághoz.

Amint egymás után a bíróság elé járulnak és vallomást tesznek, kezüket a korlátra támasztva, arcukat majd a bírák, majd az államügyészek felé fordítva, megborzadok a hideg, számitó hangtól, ettől az egyenesen személytelen, megfoghatatlanul zavartalan, bünbánat nélküli, tárgyilagos üzleti hangtól melylyel jól és logikusan felépített mondatokban felsorolják a haza és a nép ellen elkövetett szörnyű bűneiket. Istenemre, ha valaki a nép ítélőszéke előtt állna és ilyen árulásokért kellene felelnie, tudna-e csak egy szót is kiejteni anélkül, hogy megriadna, hogy fejét vesztené a szégyentől és a borzalomtól mindazért, amit elkövetett?

Az író az emberi lelkek mérnöke. De egyáltalán miféle emberi van ezen az elegáns ruhába öltözött, kalandorarcú alakon, midőn nyugodt, személytelen hangon mondja el kicsiszolt mondatait? Milyen mérnök volt ez, midőn megmérgezte az emberek lelkét? Midőn elemzi álláspontját a faji gyűlölködés országaihoz és azokhoz az országokhoz, melyeknek törvényhozása a faji gyűlölködést eltiltotta. Midőn ezt a szörnyű szót „akasztófa”, ezt a szörnyű mondatot .akasztófára való vagyok” szemrebbenés nélkül mondja ki, ugyanolyan hangon, mintha az opera közelében levő vendéglők neveit mondaná. Ebben a pillanatban látom őt, mint éber vendéglátót, a fényűző fiatal asszony figyelmes férjét, lakásában a lámpa alatt, amint a diákok érkeznek hozzájuk. Látom őt magam előtt Berlinben, ahol befurakodott a békeharcosok elvtársi és haladó társaságába és átfogóan tudatára ébredek annak, hogy minden, minden szava, minden tekintete, minden játék ámítás, álarc volt. Hogyan tudták ezt az álarcot viselni? Hogyan történt, hogy a magas játéknak ezek a komédiásai sohasem estek ki szerepükből?

Elnézem Vavro Hajdú vaskos, feketén csillogó fejét és visszaemlékezem moszkvai utazásomra. A gyűlésre, melyet azzal a maroknyi kommunistával rendezett, akik akkor a nagykövetségen dolgoztak. Hogyan hordozta rajtunk fürkésző tekintetét az a káder-szakember! És hogyan tömte magát tele étellel, itallal abban az országban, ahol semmi sem volt kedvére való és amelyet lépten-nyomon elárult gondolataival, cselekedeteivel.

És ha már Moszkvában vagyunk, viszszagondolok Éváén Loebl-re, aki akkor oft mint küldöttségünk vezetője dolgozott a csehszlovák-szovjet kereskedelmi szerződésen. Itt, természetesen, nem volt sikere felforgató tevékenységének. Itt sziklaszilárd falba ütközött. A tárgyalás alatt órákhosszat a körmeit rár+a. Milyen leküzdhetetlenül ideges volt ez a hidegvérű színész és nagyszabású csaló, aki olyan mesterien játszotta meg a hazafi, a kommunista, az irodalmi szak értő és az áldott jó ember szerepét!

Mindegyiknek megvolt a maga álarca és mindnyájukat összekapcsolta és egybeforrasztotta a kötelékek áthatolhatatlan hálózata. Milyen körmönfont sakkjáték volt ez, hogyan volt felállítva és fedezve, hogy átgondolták a legkisebb részletekig! Hogyan bomlasztottak, gyengítettek, loptak meg bennünket! Hogyan adtak el bennünket potom pénzért, hogyan játszották át rabló kezekbe munkásaink áldozatos, önzetlen és hivő munkájának eredményeit, akik nehezen dolgoztak a bányákban, a kohómüvekben, a gyárakban, az építkezéseknél és nem is sejtették, hogy verejtékes munkájuk egy része átömlik Amerikába, csalók, háborús uszítók és atom-monopolisták zsebeibe. Milyen ördögi gúny az, hogy a hengerműért, melyért megfizettünk, de amelyet soha nenn kaptunk meg, még fék bért is fizettünk! Ez valóban a szélsőségbe hajtott szabotázs.

Nem kell felsorolnunk az egyes ravasz csalásokat és szabotázsokat. Csehszlovákiában mindenki ismeri a vádirat tartalmát, mindenki ismeri a bűnösök vallomásait. Mindenki átszenvedte a leleplezés megrendítő hatását. Mindenki elvégezte a számadást, mit vesztettünk és mi mindenünk lehetne. Hol lehetnénk már szorgalmunk, képességeink, odaadó hazafias munkalelkesedésünk és szülőföldünk iránti szeretetünk által! Mindenki átérezte szívében a borzalom, a bánattal tele szeretet és fájdalom lehelletét Ján Sverma halála miatt, a Szlovák Nemzeti Felkelés szent ügye ellen elkövetett árulás miatt, és szorongást érzett a hidegvérű fondorlat miatt, mellyel elnökünket meg akarták fosztani életétől Makszim Gorkij trockista gyilkosainak példájára.

Nincs semmi új a nap alatt. A régi rend elhalóban van, elháríthatatlan a halála, és végső rángatódzásaiban védekezik. És mert ez a mocskos, embertelen, gyilkos kapitalista rendszer, azért magához méltó eszközökkel védekezik. És olyan embereket használ fel, akiket csak azért hívnak embereknek, mert nincs név, mely pontosan megjelölhetné őket. Nincs hazájuk. Számukra teljesen mindegy. hol élnek, milyen nyelven beszélnek. Senkihez, semmihez nem fűzi őket meleg, szeretetteljes kapcsolat.

Megismertük a károk, az anyagi és erkölcsi, a mérhető és nem mérhető károk terjedelmét. Lerántottuk az álarcot az ellenségről, mely közös ellenségünk és ott lappang mindenütt a háttérben. Meg fizettük okulásunk diját egyszersmindenkorra. Annál gyorsabban menetelünk előre. Jobban, körültekintőbben, éberebben, azon hibák nélkül, melyeket elkövettünk. Ügy lesz ez, mint valamely nagytakarítás után. Friss levegő áramlik a tiszta helyiségekbe. Mélyen íellélekzünk és friss léptekkel jövünk ki az árnyból, melyen áthaladtunk, a napfényre és legdrágább szülőföldünk széles égboltozata alá. Belevetjük magunkat a munkába. Megszabadultunk azoktól, akik megloptak bennünket, meg akarták bilincselni erőinket, alattomosan meg akarták nyitni ütőerünket. Most majd meglátjuk, hogy mit tudunk alkotni.

9