Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
Kzeibaidtáán özeújet cfeoeialiéla Qtifetázéaáág. Az Azerbajdzsán Szovjet Szocialista Köztársaság — éppen ügy mint Grúzia — a hatalmas Szovjetunió délnyugatázsiai részén, a Kaukázuson túl fekszik. Azerbajdzsán területe kb. kétszer nagyobb, de lakosainak száma csak annyi mint Szlovákiáé. A lakosok nagyobb részét képező azerbajdzsánok török-tatár eredetűek, nyelvük a török nyelv egyik délvidéki válfaja, melyet még Irán szomszédos vidékein is beszélnek. A köztársaság fővárosa, Baku, világszerte ismert város, mert környékén terülnek a Szovjetunió legnagyobb olajtelepei, melyek egyúttal az egész föld egyik leghatalmasabb olajraktárát képezik. Az olaj ma az emberiség egyik legjelentősebb energiaforrása. A föld repülőgépei legnagyobb részének, a mindenfelé száguldó sok-sok millió autónak, a tengerjáró hajók mintegy felének olaj a hajtóereje. De a szénnel hajtott hajókat, a vonatokat, a vízierőmüveket sem lehat kenőolajok nélkül üzemben tartani és jóformán alig van gép, melynek valamilyen formában ne volna szüksége olajra, nem is szólva a világítási és gyógyítási célokra használt olajokról. Könnyen érthető, hogy a kapitalista-imperialista államok az északi sarktól a déli sarkig, Kelet-Ázsiától Nyugat Amerikáig min denhová kinyújtották fegyveres kezüket, hogy ennek a háború és profit szempontjából egyaránt fontos nyersanyagnak monopóliumát maguknak szerezzék meg. Az olaj még ma a háború fontos tényezője, de közeleg az idő, midőn a világ béketáborának ereje ezt a hatalmas energiaforrást kizárólag a békés építés eszközévé változtatja át. A bakui olajtermelés évezredes történetre tekint vissza. Több mint kétezer esztendővel ezelőtt Nagy Sándor, a makedón világhódító, seregei garázdálkodtak a bakui olajmezőkön, de a nagybani kitermelést csak az utolsó száz esztendőben indították el elsősorban külföldi tő kések. A kapitalista munkaadók könnyű szerrel tudták kizsákmányolni „a hűbéri állapotoknak ezt aj legelmaradottabbországát”. (Sztálin) A bakui munkások nyomorúságos éhbérért dolgoztak napi 13— 14 órán át. A város északkeleti részében laktak, melyet az olajfinomító üzemekből éjjel-nappal felszálló füst- és koromfelhők miatt Fekete Városnak neveztek, ablaktalan vályogházakban, bútorzat nélküli szobákban. Munkásvédelemről szó sem volt. Mindez egy csapásra megváltozott a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után. A Szovjetunió 1918-ban nacionalizálta az olajforrásokat. És ma már hlrehamva sincs a Fekete Városnak. A szovjet dolgozók elhordták a kőolajjal átitatott, halott földrétegeket, fákat, virágokat ültettek és a régi vigasztalan Bakut a föld egyik legszebben parkosított vá rosává alakították át. Eltűntek a régi, rosszemlékű viskók, helyükben korszerű épületek emelkedtek higiénikus, barátságos munkáslakásokkal. És a bakui dolgozók új életkedvvel, örömteli munkával emelik ki óriási fúrótornyaikkal és gépeikkel az olajat a föld mélyéből, de a tengerfenékről is.* Szüntelenül áramlik az olaj a vonatszerelvényekbe és a hatalmas csőhálózatba a Káspi tónál fekvő Bakuból a Fekete tengernél fekvő Batum kikötővárosba, ahol egyenesen beömlik a nagy olajszállító hajókba. Ez a csővezeték 854 km hosszú, több mint négyszer hosszabb a Bratislava—Zsolna útvonalnál. A szovjet kormány gondoskodása azonban nemcsak az olajtermelésre terjedt ki. A bakui nagy ipartelepek nemcsak az olajat dolgozzák fel benzinné és más vegyi termékekké, hanem gépeket, szövetet, ruházati cikkeket húsipari gyárt many okát is állítanak elő. Épülnek, növekednek más ipari központok is. Bakutól nem messze a sztyeppében (füves, fátlan pusztaság), ahol régen senki sem lakott, szinte a földből nőtt ki Szumgait varosa, gép- és építőanyagipari központ. Űj életre ébredt a Kaukázusontúl egyik legrégibb városa, Kirovabad, is. Faivak alakulnak át nagy ipari városokká. Ilyen például a régi kis hegyi falu, Daskeszan, ahol a szovjet geológusok (iöldtantudós) gazdag érctelepeket fedeztek fel, vagy a Kúra folyó partján fekvő egykori kis halászfalu, Mingecsa ur, ahol a Kaukázusontúl legnagyobb vízierőmúve létesül. Az ipari dolgozókhoz hasonlóan, soha nem álmodott új életre ébredtek az azerbajdzsáni parasztok is. Pár évtizeddel ezelőtt csak a parasztok egytizede használt vasekét, egynegyede faekével szántott-vetett, a többinek még faekéje sem volt. Ma már ezerfajta mezőgazdasági gép dolgozik Azerbajdzsán mezőin. A sztyeppéken öntözéses gazdasággal a kolhozok gyapotot, gabonaféléket termelnek. A Kaukázus lábánál alma, körte, dió, szőlő, a déli részeken tea, mandarin, citrom, bambusz nagybani termesztése folyik. Jelentős szerepet játszik a rizs, a dohány, a kender és több ipari növény termesztése is. Nagy jövedelmet biztosít a kolhozoknak az állattenyésztés, melynek gazdag takarmánybázisai vannak a Kaukázus lejtőin fekvő nyári legelőkön. Hatalmas az azerbajdzsán nép emelkedése a népgazdaság terén, de még hatalmasabb a kultúrában. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt az azerbajdzsániak 90%-a nem tudott írni-olvasni. Már 1946iban csaknem teljesen megszűnt az írástudatlanság. Mindenfajta és mindenfokú iskola, múzeumok, színházak, kultúrotthonak, könyvtárak lendítik tovább előre a nép széles rétegeinek kulturális színvonalát. A cárizmus idejében számos orosz marxistát száműztek a Kaukázusoméira, akik itt átfogó forradalmi tevékenységet kezdtek kifejteni. Baku lett ennek a területnek egjdik legfontosabb proletárközpontjává, ahol a proletariátus elszánt forradalmi káderei nőttek fel. A Kaukázusontúlon Lett a nagy Sztálin is forradalmárrá. Az 6 vezetése alatt 1904 decemberében a bakui munkások „nagyszabású sztrájkot folytattak le, amely december 13-tól 31-ig tartott és azzal végződött, hogy Oroszország munkásmozgalmának történetében először, kollektív szereződést kötöttek a kőolajtelepek tulajdonosaival”. (Berija) „Ez a sztrájk — mondja a SzK(b)P történetének rövid tanfolyama — mintegy vihar előtti villámlás volt, amely Oroszországban a nagy forradalmi zivatar közeledtét jelezte.” Mint a Kaukázusontúl olaja a száguldó autókat, úgy vitte előre és viszi előre az ottani dolgozók forradalmi heve és munkalelkesedése a kommunizmus megalapozásának és továbbépítésének nagy művét. Az azerbajdzsán Vorosilov-kolhoz a legelső gyapottermelő szövetkezetek közé tartozik. Már 1950-ben vállalta a kötelezettséget, hogy hektáronként legalább 25 q gyapotot termel. Képünk Vasti Vagirovát ábrázolja, aki mint a kolhoz egyik munkacsoportjának vezetője, elnyerte a Szocialista Munka Hőse címet és jelenleg a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetjének képviselője. Naftatornyok Bakunál. Petrov tér Baku tengerparti negyedében. Az azerbajdzsáni naftamunkások kultúrpalotája.
