Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5. szám
r()и skin Puskin az orosz irodalom legnagyobb költője és a világirodalom egyik legnagyobb géniusza. Ha nagyságát és jelentőségét le akarjuk mérni, akkor olyan mértékegységekhez kell folyamodnunk mint Homérosz a görög irodalomban, Dante az olaszban, Shakespeare az angolban, Goethe a németben és Petőfi a magyarban. Puskin egy vonalban áll a világirodalom e legnagyobb képviselőivel, de hatása az orosz irodalomra nagyobb volt, mint bármely más költőé saját nemzetének szellemi életére. D. Blagoj, a Szovjetunió Puskin Bizottságának főtitkára, Puskint az orosz irodalom megalapítójának nevezi. Bizonyos, hogy Puskin teremtette meg az orosz költői nyelvet és tárta fel nemzete előtt az orosz nyelv hatalmas kincsesházának minden rejtett szépségét, kimeríthetetlen zenei gazdagságát és páratlan erejét. Belinszkij, a nagy orosz kritikus, filozófus és forradalmi demokrata így jellemzi Puskin költői nyelvét: „Gyengéd, szelíd és zsongító mint a hullám morajlása, fürge mint a villám, villogó és tiszta mint a kristály, illatos mint a tavasz, súlyos és félelmetes mint a kard a hős kezében.“ Alexandr Szergejevics Puskin 1799. június 6-án (az ortodox naptár szerint május 26-án) született Moszkvában, régi nemesi családból. De nemesi családfája a „fajelméletesek“ szerint „súlyosan meg van terhelve". Anyai nagyapja ugyanis egy Hannibal nevű néger volt, aki gyermekkorában mint fogoly került Törökországból Oroszországba. Aki Puskinnak csak egyetlen költeményét olvasta, az tudja, hogy a néger ős nem gátolta Puskin lángeszének kifejlődését. Talán éppen ez a mérsékelt vérkeveredés, a fogoly vágyódása a szabadság után váltotta ki Puskinban a szabadság féktelen, forró szeretetét, mely annyi tündöklő költemény forrásává vált. Mindenesetre Puskin ragyogó művészete soha el nem múló, halálos ítélet a hitleri fasizmus ocsmány és gonosz fajelmélete felett, az amerikai négerdiszkrimináció embertelensége és a délafrikai szégyenletes faji elnyomás és kizsákmányolás felett. A gyermek Puskin fejlődésében nagy szerepet játszik dajkája, Arina Rodionovna, egy paraszt jobbágynö, aki az orosz népmesékkel lángra gyújtotta a gyermek fantáziáját, és egy másik jobbágy, akinek kíséretében sokat járt a nép között és megismerte a nép szenvedéseit. 12 éves korában az újonnan alapított carszkoje-szeloi (cári falu) iskolába került, ahol „Áldásthozó" Sándor cár nemes származású ifjakat neveltetett az állami szolgálat részére. Ez a cár törte meg Napoleon zsarnokságát, de aztán nem kevésbbé súlyos deszpotizmust tartott fenn Oroszországban. Deszpotizmusának egyik fő pillére a nemesség volt, mely Herzen*) szerint „részeges tiszteket, párbajhöscket, ficsúrokat, hazárdjátékosokat, vasgyúrókat, fenegyerekeket" adott Oroszországnak, de amelynek soraiból kikerült néhány „acélos lelkű, bátor férfiú", akik mint Oroszország első forradalmárai „tudatosan mentek a biztos halálba, hogy új életet teremtsenek egy hóhérokból és rabszolgákból álló világ gyermekeinek." Herzen a dekabristáknak nevezett forradalmárokra gondol itt, akiknek Jókai állított örök emléket a magyar irodalomban „Szabadság a hó alatt“ című regényében. I. Miklós, I. Sándor utóda, könnyű szerrel nyomta el a felkelést, mely nem állt kapcsolatban az orosz feudalizmus áldozataival, a jobbágyok széles tömegeivel. I. Miklós könyörtelen bosszút állt, a vezetőket felakasztatta vagy Szibériába' száműzte. *) nagy orosz forradalmár és író. Puskin is veszedelemben forgott. Nem volt ugyan tagja a dekabristák egyik szervezetének sem, de a cárizmus másik fő pillére, a kémek és besúgók hada, jól ismerte Puskin baráti kapcsolatait a dekabristákkal, akik a költő szabadságszeretettől lángoló és a cárt gúnyoló verseit széles mértékben felhasználták eszméik népszerűsítésére (A tőr) (Szabadság magvetője).4 A cenzúra miatt ugyan nem jelentek meg nyomtatásban, de mindenfelé terjesztették és ismerték például „A szabadsághoz" című ódáját. „Hol vagy, királyok réme, jer Szabadság bátor hirdetője! Szabadságról zengjen ma ajkam S átkozza trónok szégyenét! Reszkessetek, ti zsarnokok, ma, S ti bús rabok, hallgatva szómra, Egész világon keljetek!“ Nem kisebb harag ég a „Falu" című költeményében : ,,A végzet országunk vesztére tört: Gonosz, kemény gazdát küldött a nép nyakára, övé a törvény, övé a föld S hiába sóhajtás és könnyek árja — A szörnyű rabtartó dühöng, vad ökle dong, Megretten a paraszt, sápadt feje lehorgad — Éden lehetne itt s a gaz pokol vak Szeszélye mindent romba dönt.“ Gyilkos gúnnyal fordul a cenzor ellen: „Ha csupa hülyeséget írnál, Akkor lehetne tán remény, Hogy átenged a cenzor s így már Ragyoghatnál a cár egén.“ Még mielőtt I. Miklós, Európa „csendőre", aki később 1849-ben vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot, lecsapott volna a dekabristákra, már elődje, I. Sándor, is figyelmes lett az ünnepelt költőre és „A szabadsághoz" című ódájáért száműzte a Kaukázusba. Itt írta a költő a Kaukázusi fogoly, a Rablótestvérek és a Bachcsiszaráji szökőkút című nagyobb elbeszélő költeményeit. 1824-ben egy elfogott levele miatt szüleinek egyik falujába, Mihajlovszkojébe, internálták, ahol cárhü apjának felügyelete alatt tűrhetetlenné vált élete. A költő a nép közé menekült, újra meghallgatta dajkája régi meséit, parasztruhába öltözött —- nemesi osztálytársai nem kis rémületére —. hogy annál inkább elleshesse a nép nyelvét, szokásait, bajait. Ekkor irta a Cigányok című elbeszélő költeményét, mely megint csak ellene ingerelte a nemeseket, mert ismét az alsó néprétegek felé fordult és mert a vén cigány alakjában az emberiesség, az emberi méltóság és okosság megtestesítőjét festette meg. Növelte ellenségeinek számát Nouline gróf című szatirikus költeménye is, melyben a léha arisztokraták típusát gyúnyolja ki. Puskin lángeszének és verselési készségének jellemzésére megemlíthetjük itt, hogy ezt a hosszú lélekzetü szellemességgel, finom iróniával, mélységes meglátással tele költeményt két reggel irta. Egyre nőtt híveinek és csodálőinak, de ellenségeinek száma is. Ez utóbbiak közé tartozott a cár is. I. Miklós palástolta valódi érzelmeit a világhírű költővel szemben és a megfélemlítés helyett új taktikához folyamodott. Kihallgatásra rendelte és ígéretet csikart ki tőle, hogy meg fog változni. De a költő csakhamar elküldte szive mélyéből fakadó üzenetét a Szibériába száműzött dekabristák után: „Szibériában, bányamélyben Tűrjétek büszkén sorsotok! Rabságtok nincs hiába, érzem, A fennkölt ügy, az élni fog.“ A Kolomnai házikó című költéményében megint csak pártos szeretettel fordul az egyszerű emberek felé. Borisz Godunov c. drámájában pedig hatalmas erővel tör elő a gondolat, hogy csak a nép széles rétegeinek bizalma képezheti minden kormány szilárd alapját. Prózai müveiben (Belkin elbeszélései) is mindúntalan kiütközik részvéte és rokonérzáse a megtiportak iránt. Örökéletü alkotó művészete akkor emelkedett a legmagasabb régiókba, mikor szakított régebbi irodalmi irányaival és a realizmus útjára tért, arra az ösvényre, melyen az irodalom és művészet legnagyobb lángelméi jártak és járnak ma is. A realizmus a valóságot ábrázolja, a való életet iparkodik megérteni és megértetni a dolgozók száz-és százmillióival. Tárgyát a nép életéből meríti, hősei a munka hősei, gyári munkások, parasztok, az emberiség javáért küzdő értelmiségiek, az ő életüket festi egyre tökéletesedő nyelven, művészi formában, optimista szellemben, oktatva, nevelve, javítva az embereket. Az orosz realista irodalom megteremtésében Puskin a nagy úttörő, a jövő nagy iránymutatója. Fő müvében, az Anyégin című verses regényben, az orosz életet ábrázolja, olyan élethűen és teljesen, hogy Belinszkij méltán nevezi a müvet az orosz élet enciklopédiájának. Az Anyégin reflektorszerüen világit rá a jobbágy szomorú sorsára, a nemesség elmaradottságára, főhősének parlagon heverő erőire, az orosz nő belső életvilágára, a képmutató rokonokra, az Uresfejü hivatalfőnökökre, röviden: a korabeli orosz társadalomra. A műből Csajkovszkij, a legnagyobb orosz zeneszerző, pompás operát írt, melyet éppen most adnak nagy sikerrel a bratislavai Nemzeti Színházban N. S. Dombrovszkij orosz rendező kivaló rendezésében. Az élet minden megnyilvánulása forrás volt Puskin költészete számára. Megénekelte az orosz táj szépségeit (Ki látta már a messzi, messzi tájat), oltárt állít a barátságnak (Csáádajevhez, Volt idő), érdeklődéssel fordul a rokon szláv népek költészetéhez (A csalogány, szerb népdal), tréfás jókedvvel ír bordalokat (Az igazság, Pohárköszöntö, Jó tanács), játékos egyszerűséggel veti fel és oldja meg az élet nagy kérdéseit (Az élet szekere), otthonosan mozog a régletünt századok életében (Ovidiushoz), újra meg újra visszatér tündökléssel tele népmeséiben a néphez (Mese Szaltán cárról, A nap meg a szolgája, Mese a halászról meg a halról, Mese a halott (Folytatás a 7. oldalon.)
