Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1952-03-01 / 3. szám
A SZÍVEK DOKTORA I. ZAMDBERG Budapesten történt. A parlament előtt nagygyűlés volt a Második Nemzetközi Nökongresszus tiszteletére. Fáklyák lobogó fénye világította meg a tömeget az esti sötétségbe burkolózott téren. A kongresszus küldöttei, ötven ország képviselői, különböző sorsü és különböző "oglalkozású asszonyok szorosan egymás mellett álltak a parlament lépcsőin. Két nő annyira hasonlított egymáshoz, mintha testvérek lettek volna: bamaarcú, feketehajú, nagyszemü volt mind a kettő. Az egyik — szovjet küldött volt, Zulfia Umidova professzor, a másik: Mariám Eiruz iráni nő. — Boldog ember vagy te — mondta elgondolkozva Mariám. — Nagyon boldog... A mi országaink ... szomszédosak egymással és a te életed mégis annyira különbözik az enyémtől, mint a nappalok az éjszakáktól. Az iráni nőnek eszébe jutott, milyen sötétségben, szinte rabszolgasorsban tartják még ma is a teheráni és tavrizi nőket és milyen másként élnek, milyen szerencsések a szovjet nők, akik részt vehetnek mindenféle alkotó munkában. Pedig az iráni nő nem is ismerte Zulfia Umidova élettörténetét. Azt sem tudhatta róla, ki is ő Üzbekisztánban. Kolhozban dolgozik, miniszter-e, vagy más munkásnő valamelyik textilgyárban? Csak annyit tudott róla, hogy a szovjetek országában él és már ezért is irigyelte... Mert őt is olyan szerencsésnek és boldognak tartotta, mint a Szovjetúnióban élő népeket. Üzbegisztán ban Umidovát a szivek doktorának“ nevezik. Azért nevezik így, mert kardiológus és szívbetegségeket gyógyít. Ez a szerény asszony, az egész lénye, nagy, teremtő munkáért lüktet. A teremtő munkáért, amely épúgy nyitva áll előtte, mint minden szovjet ember előtt. Hiszen a sztálini alkotmány biztosítja részvételi jogát. Zulfia útjának kezdete nem volt éppen szerencsés. Anyja, Írástudatlan öregaszszony, jól ismerte saját korának „mindennapi bölcseségeit“. — Az üzbég nő ismerje a helyét az életben — mondogatta Zulfiának. — Semmi joga nincs az álmodozásra. Az üzbég nő élete: a parandza* volt, * Parandza: A középázsiai nők viselték. Fekete lószörböl készült, a fejük tetejéttöl a térdükig érő vastag, sürü fátyol, alatta az arcot senki sem látja. Ez a szörnyű viselet a napvilágot és levegőt is elfogta a nők elöl. amely elzárta a napfénytől. Örökös homályban élt. El kellett tűrnie alázatos rabszolgájaként férjének a korbácsát, a kegyetlenséget és könyörtelenséget ... De jött a nagy átalakulás: a forradalom, a polgárháború. Az új világ nehéz és nagyszerű évei voltak ezek. A fiatal Zulfia ápolónő lett a Vörös Hadsereg egyik kórházában. A feketehajú, csinos fiatal lány hófehér köpenyében, amelyből élesen kivált barna arcbőre és keze, biztonságosan lépkedett a karbolszagú kórházban, a szorosan egymás mellé állított agyak kozott. Súlyos sebesültek és kiütéses tifuszosak voltak leginkább az ápoltak. A szobák annyira megteltek, hogy a folyosókat is telezsúfolták ágyakkal. A doktorok, ápolónők, takarítónők a megfeszített munkában szinte elefelejtkeztek a pihenésről, sőt az evésről is. — Nagyon helyes, hogy ezekben a súlyos Időkben először az egészségügyi munkával ismerkedtél meg — mondta a fiatal ápolónőnek az öreg katonai orvos-főnök. — így nemcsak a ,szakma“ kellemes oldalát ismered meg, hanem a sötét mindennapjait is. Ha a magad munkáját alaposan megismered és a szíved is érzi, hogy ez milyen nemes hivatás, igazi orvos is lehet még belőled. Zulfiának eleinte nagyon nehezére esett ez a munka. Néha azt gondolta, hogy már nem bírja tovább az alvásnélküli, megfeszített munkát, a kábító karbolszagot és az emberi szenvedést, amely körülvette. De amikor egv-egy reménytelen beteg állapota javulásnak indult, Zulfia boldog volt és mosolygott. Ha valamelyik beteg azt mondta neki: — Köszönöm, nővérke, maga mentett meg engem — úgy érezte, hogy valami nagy kitüntetés érte. A polgárháború után Zulfia elhatározta magát: beiratkozott a taskenti orvosi fakultásra. Most már maga választhatta meg a sziveszerinti életet. Mert ezek az esztendők már újak, szovjet-évek voltak. Zulfia csakhamar kiemelkedett évfolyamtársai közül. A therápiai intézet vezetője, Krjukov professzor hamarosan észrevette, hogy milyen kitartó türelemmel és szorgalommal halad ez a fiatal lány a tudományok elsajátítása felé. Éppen ezért mindig a legnehezebb feladatokkal bízta meg. A volt diáklány, Zulfia, a legnehezebb és legizgalmasabb problémák megoldását vállalta magára. leginkább a szív működése érdekelte: hogyan dolgozik ez a kis húsdarabka éjjel-nappal, esztendőről-esztendőre és hogyan hajtja a vért a testben, milyen törvénynek engedelmeskedik, mitől gyöngül és mitől hal el? — Ezek a kérdések izgatták legjobban. Elvtársai egyhangúan megjövendölték: Zulfia tudományos munkára megy és kardiológus lesz. Az utolsó szigorlata után Krjukov professzor is azt mondta neki: — Magának, Zulfia doktor, nagy tehetsége van a tudományos munkához. Maradjon az intézetnél és segítsen nekem. És a szigorú professzor atyai gyöngédséggel tanitgatta tanítványát. De a legkisebb hibát sem nézte el neki. És Zulfia nagy örömmel tanult. Valósággal a klinikán élt és ha az ismerősei közül valaki találkozni akart vele, csak a munkahelyén látogathatta meg. Vagy a laboratóriumban dolgozott, vagy a betegekkel foglalkozott. Zulfia váratlanul kérvényt adott be felettes hatóságának: helyezzék át egy taskenti külvárosi, az úgynevezett „ó-városi“ klinikára. Sokan nem tudták megérteni lépését, amelyet nagy meggondolatlanságnak tartottak. Később kiderült, hogy elhatározása nagyon is megfontolt volt. A huszas években, amikor a köztársaság éppen csak éledni kezdett, a bizalom a gyógyszerekkel és orvosokkal szemben nemcsak az üzbég falvak, de még a városok külső részeinek lakossága között is nemcsak ingatag, de egyenesen ellenséges volt. Csak nagyon türelmes munkával lehetett ellenük harcolni. A forradalomig az Uzbégeknek egyáltalán nem voltak orvosaik. A betegeket kuruzslók és javasasszonyok: „tabibok“ gyógyították. A huszas években még nagyon sokan hittek a „tabibok“-ban. Zulfia még diáklány korában, nyikorgós, rázós talyigákon gyakran kiutazott a „kislak“-okba,* asszonyokat hívott gyűlésekre vagy elment a „dekhánok“** házaiba. Megpróbálta felvilágosítani ezeket az elmaradt embereket. Egy eset tisztán megmaradt emlékezetében. Egy távoli falucskában, természetesen anyanyelvén, előadást tartott és arról beszélt az üzbégeknek, hogy milyen nagy segítséget nyújtanak a gyógyszerek és hány munkáskezet mentenek meg. Az előadás után hozzája lépett néhány dekhán és elmesélték neki, hogy egy fiatal asszony haldoklik és a tabib nem tud rajta segíteni. Mutassa hát meg, ha olyan nagy tudós, hogy mit tud. Kiderült, hogy' az asszony valamivel megkarcolta magát és vérmérgezést kapott. Ekkor megmagyarázta nekik, hogy ez mind a kurzslók miatt történt és csak azért, mert nem hisznek a gyógyszerekben. Zulfia tudta, hogy csak úgy lehet kivívni az üzbég dolgozók bizalmát, ha közöttük él és közvetlenül érintkezik velük. Ezért helyeztette magát a kis klinikára, hogy a külvárosban összezsúfolt, sötétségben élő tömegeken segíthessen. — Ott végezhetem a leghasznosabb munkát. Hiszen üzbég orvos vagyok! És meggyőzöm, elhódítom őket a tabiboktól mondta Zulfia a professzornak. Az öreg tudós megértette tanítványát. — Igaza van — mondta. — Magára ott nagyon nagy szükség van... De a tudománynak azért ne fordítson hátat. Ellenkezőleg, ezen az úton közeledjék feléje .. De egy év múlva az Egészségügyi Minisztérium a régi helyére hívta vissza Umidovát. És ennek nagyon komoly oka volt Taskent, Fergána, Szamárkand, Andizsán a távoli és közeli városok és kislakok üzbéf fiataljai, fiúk és lányok érkeztek az orvos fakultásra, akiknek anyanyelvükön kellet előadásokat tartani Kislak: üzbég nyelven kis falut jelent ** Dekhán: szegény paraszt. 9
