Dolgozó Nő, 1952 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1952-02-01 / 2. szám

EMLÉKEZZETEK REÁ... Vladimír Iljics Lenin neve drága, kincse az egész világ proletariátusának. Lenin müve: a Szovjetuniót, a világ első szocialista államát megteremtő Nagy Októberi Forradalom. Lenin tanítása: örök nagy igazság, amely korokat formál át, történel­met alakít. „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog“ írta Majakovszkij s később Henry Barbusse, a nagy francia író ezt így fejezte ki: „Lenin él mindenütt, ahol forradal­márok élnek." 1921/ január 21-én halt meg Vladimir Iljics Lenin. Halálának hire döbbent fájda­lommal töltötte el a világ dolgozóit s egyben új harcra serkentette Lenin nagy müvének folytatásáért: a világ népeinek felszabadulásáért. Lenin zászlaját legjobb harcostársa, a Szovjetunió bölcs vezére, a nagy Sztálin vette át és viszi előre a világ dolgozói élén a boldog jövőért, a békéért. Csípős faggyal ünnepelte belépését a vi­lágtörténelembe az ezerkilencszázhuszon­­négyes év. Január dühöngve tombolt a hó­val borított ország fölött s a hónap közepé­től kezdve üvöltött, az orkán, szünet nélkül dúlt a hófergeteg. A délnyugati vasútvonalon eltorlaszolta a pályát a hófúvás. Az emberek birkóztak a természet fékevesztett erejével. A hókot­rók acélcsápjai belevágtak a hőhegyekbe, hogy utat törjenek a vonatoknak. A fagy és a fergeteg letépte a jéggé fagyott táví­róvezetékeket, tizenkét vonalból csak há­rom működött: az indo-európai táviró és két másik közvetlen vonal. A sepetovkai vasútállomás távírdájában három Morse-készülék szüntelenül folytatja a csak hozzáértő fülek számára érthető be­szélgetést. Két fiatal távirásznő, meg egy öreg távi­­ráss ülnek a készülékek előtt. Äz öreg nem olva за a szalagot, mint a két fiatal, nem ráncolja össze a homlokát, mikor a nehéz be­­ükböl mondatokat formál. A készülék kopo­gását hallgatva, egyik szót a másik után veti papírra. Hallásból veszi fel a táviratot: „Min­denkinek, mindenkinek, mindenkinek!" A távirász leírja és magában ezt gondol­ja: „Valószínűleg megint valami körlevél a hófúvások elleni harcról." Kinn tombol a vihar, a szél az ablakhoz csapkodja a ha­vat. A távirásznak úgy rémlett, hogy valaki kopogtat az ablakon: odafordult és akarat­lanul is rajta felejtette a szemét a befa­gyott ablak jégvirágain. Emberi kéz soha­sem tudná kivésni a szeszélyes ágak és le­velek ilyen hajszálfinom rajzát. A látvány lekötötte a távirász figyelmét úgy, hogy nem hallgatta a készülék kopo­gását s amikor végre elfordította tekinte­tét az ablakról, kezébe vette a szalagot, hogy leolvassa a kimaradt szavakat. A készülék leadta: „Január huszonegyedikén, hatóra ötven perckor.. A távirász gyorsan leírta az elolvasott szavakat, elengedte a szalagot, kezére tá­masztotta fejét és figyelt. „Tegnap Gorkijban elhúnyt...“ A távirász lassan leirta. Hány örömhírt és tragikus közlést hallott életében, hány­szor értesült elsőnek idegen bánatról és örömről. Rég leszokott már arról, hogy el­gondolkodjék a szűkszavú mondatfoszlá­nyok értelmén, hallásával felvette és gépie­sen papírra vetette azokat, de nem gondol­kodott a táviratok tartalmán. Most is valaki meghalt és ezt valakivel közük. A távirász már megfeledkezett a címzésről: „Mindenkinek, mindenkinek, min­denkinek!" A készülék kopogott: „Vladimir Iljics" s a készülék kopogását betűkké vál­toztatta az öreg távirász. Nyugodtan ült, kissé fáradt volt. Valahol meghalt valami Vladimir Iljics, valakinek ö leírja ezeket a tragikus szavakat, valaki sírvafakad elke­seredésében és bánatában — de számára mindez idegen, őt nem érinti. A készülék kopog: pont vonás, megint pont, megint vonás, ö pedig az ismerős zörejből már összeállította az első betűt és felírta az űr­lapra: egy „L" betű volt. Aztán felírta a másodikat ,,e", gondosan mellérajzolta a kétlábú „n" betűt, azonnal hozzáírta az „i"-t és szinte gépiesen írta le az utolsó „n" betűt. A készülék szünetet kopogott és a távi­rász egy tizedmásodpercre rajta felejtette tekintetét a leírt szón: LENIN. A készülék tovább kopogott, de a távi­rász gondolata most, hogy véletlenül erre az ismerős névre bukkant, ismét visszatért hozzá. Mégegyszer megnézte az utolsó szót: LENIN. Mi? Lenin? Szeme tükre vissza­vetítette a távirat egész szövegét. Néhány pillanatig nézte az űrlapot és harminc évi munkája alatt először kételkedett abban, amit leirt. Háromszor is átfutotta a sorokat, de a szavak makacsul ismételték: „Elhunyt Vla­dimir Iljics Lenin." Az öreg talpraugrott, felkapta a szalagtekercset és rámeresztette a szemét. A kétméteres szalag megerősí­tette azt, amit nem tudott elhinni! Társai felé fordította halálravált arcát és rémült kiáltás szakadt ki a torkán: — Lenin meghalt! A nagy veszteség híre a készülékből kisu­hant a tágranyilt ajtón s a szélvihar gyor­saságával rohant át az állomáson, bele­szaladt a hóförgetegbe, végiggörgő« a síne­ken és váltókon és a jeges léghuzattal együtt betört a fütőház félig nyitott ková­csolt vasajtaján. A fütőházban az első javító vágányon egy mozdony állt s körülötte ott sürgött-for­­gott a javitóbrigád. Bruzzsák Zachár és Artyom a meghajlott kerékabroncsokat egyenesítgették. Zachár a küllőt az üllő­re tette és odatartotta Artyom suhintó ka­lapácsa alá. Zachár megöregedett az utóbbi években, élete sora mély ráncokat szántott homlo­kára, halántékán a haj ezüstösre őszült. Háta meggörnyedt és mélyen beesett sze­mében az alkony sötétlett. A fütőház ajtajának világos nyílásában egy ember jelent meg, de az alkonyi árnyak csakhamar elnyelték alakját. A vason dör­gő csapások elfojtották az első kiáltást, de amikor az újonnan jött odafutott a mozdony­nál álló emberekhez. Artyom levegőbe emelt kalapácsa nem sújtott le többet. — Elvtársak! Meghalt Lenin! A kalapács lassan ereszkedett alá a leve­gőből és Artyom keze zajtalanul a cement­padlóra ejtette. — Mit mondtál? — Artyom keze vas­fogóként markolta meg a szörnyű hírt hozó ember bőrkabátját. Az pedig ott állt, hóval borítva, nehezen lélekzett és most már tompán, szaggatottan ismételte: — Igen, elvtársak, Lenin meghalt. S attól, hogy az ember már nem kiabált, Artyom megértette a szörnyű igazságot és felismerte az embert: a pártcsoport titkára volt. A mozdony alól kimásztak a munkások és némán hallgatták annak az embernek halálhírét, kinek a nevét az egész világ is­merte. Mind összerezzentek, mert a bejáratnál felüvöltött egy mozdony, az állomás végé­ről válaszolt egy másik, harmadik... És mindet túlharsogta a Kiev felé indulásra ké­szen álló személyvonat gyorsjáratú „C" moz­donyának zengő hangja. A Sepetovka—Varsó közvetlen vonat len­gyel mozdonyvezetője, amikor megtudta a riasztó füttyök okát, egy percig hallgató­zott, azután lassan felemelte a kezét és le­húzta a mozdony sípját felnyitó szelep lán­cát. Tudta, hogy utoljára fütyül hogy többé nem vezetheti majd ezt a mozdonyt, de a keze szinte hozzátapadt a lánchoz és moz­donyának üvöltése felriasztotta a kényel­mes, puha bördíványon ülő, halálra ijedt lengyel diplomatákat és kurírokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom