Newyorki Figyelő, 2000 (25. évfolyam, 1-3. szám)
2000-01-05 / 1. szám
10 NEWYORKI FIGYELŐ 2000. január 5. Schnapp Lea írásaiból Előző számaink egyikében már közzétettünk Schnapp Lea kiváló írónőnk legújabb könyvéből egy novellát. Ezúttal még egy írást közlünk. A FÖLDI KIRJÁT BELZBEN Egyszer csak minden csak emlék... csak emlék csupán? Nem egészen. Mert néha felbukkan a valóság. — Deutsch Lózer vagyok — hallom a telefonkagylóból. — Most kaptam meg a telefonszámod. Deutsch Lózer — így hívtuk őt Félegyházán — szülővárosom sajchetjának a fia volt. Édesapja, Pinchász bácsi, jó barátságban volt édesapámmal. Apám nagyrabecsülte őt. Lózer most telefonon figyelmeztet, hogy ne feledkezzem meg a félegyházi zsidó mártírok ázkárájáról. Két transzportban hurcolták el őket, s valamennyien Auschwitzba kerültek (Tamuz jud alef). Alig maradtak közülük életben. Az ő szülei, az én szüleim, az ő húga, a velem egykorú Ziszu, az én kis testvérkém, Évike a mártírok között... — A megboldcg alt Gabi bátyáddal — mondja Lózer — Grátzban találkoztam rettenetes körülmények között... A beszélgetés alatt nem is gondolok arra, hogy egy 75 éves belzi chásziddal beszélek... Hangja szeretetteljes. Nagyon sok mondanivalónk van egymásnak. — Hol laksz, Lózer? Kirját Belzben? Jeruzsálemben? Mit számít, hogy ötven éve nem láttuk egymást, sőt, talán még régebben. Félegyházán a templomudvaron volt a sajchet család lakása. Pinchász bácsi sokszor kijött hozzánk a városvégi házunkba. 25-30 tömött libát levágni. Abból jutott sok szegényembernek is. No meg az udvaron álló füstölőben készült a finom füstölt libacomb és mellből is. Ezekkel a gondolatokkal próbálom elhessegetni a fájókat. Lózer mosolygós, kedves, pajeszos fiú volt. Az elemi iskolában vagy négy osztállyal járt feljebb nálam, de ő is ott van az iskola csoportképein. Beszélgetésünket abbahagyva megígértem neki, ha Jeruzsálemben leszek, felhívom. Eljön majd a lánvomékhoz folytatni az emlékezést. — Lózer, ki a feleséged? — Ötven évvel ezelőtt a magyar házakból (Méá Seárim) nősültem. A feleségem már a nyolcadik nemzedék Izraelben. Hetven tagú a családom. Gyerekek, unokák, dédunokák... Lózer húga. Peszi (Piroska) Bécsben modern felfogású, világi asszony. Leveleznek. Ketten maradtak. Édesanyjuk, a sajchet néni mindig behívott minket kiddusra ünnepekkor a templom udvarán lévő szép, tiszta kis otthonukba. Ők tartották tisztán a mikvét is. Isten segítségével legközelebb elmegyek Jeruzsálembe, vagyis Belzbe Lózerékhez. * * * Másnap reggel Gilád telefonál. Azelőtt Miklósnak hívták. Kedves fiú, két-három éve van az Országban. Sokat járt hozzánk egy időben. Tartjuk a barátságot. Gilád most katona. Libanonban van. Három nap szabadságot kapott. Meglátogat, no meg elhozza nekem a küldeményeket. Megengedték neki, hogy Pestre utazzon, meglátogatni a szüleit. A küldemények egyike a Rabbi Oberländer Báruch által szerkesztett “Gut Sábesz” című kedves kis újság. Kiadja a Lubavicsi Nevelési- és Oktatási Chábád Egyesület Budapesten. Kol hákávod. Meglepetés. Nekem is van benne egy írásom. Aztán egy kedves könyv finn nyelvből fordítva Gilád édesanyjának, Pap Évának a szerkesztésében. És egy hálás, szép dedikáció tőle. Még egy meglepetés: az én kedves, jó Benedek István Gábor rokonom, barátom legújabb könyve. A várva várt, az író szíve vérével megpecsételt könyve, amelyet sokéves kutatómunka előzött meg. A belzi rabbit a lengyel gettóból Budapesten keresztül sikerült Palesztinába szöktetni, ahol nagy tisztelettel fogadták. Tel-Avivban, maid Jeruzsálemben jesivát, templomot alapított. 1957-ben temették el Jeruzsálemben. Az idők végezetéig úgy emlékeznek rá, mint a zsidó nép kiemelkedő vallási vezetőjére. Az író arra kéri a könyv mindazon olvasóját, akik bármit tudnak a rabbi 1943. évi magyarországi tartózkodásáról, értesítsék őt a kiadón keresztül. íme, néhány részlet a meghatóan érdekes, olvasásra feltétlenül érdemes könyvből: “Lengyelország. Bochnia kisváros. A gettót német parancsnokság alatt lengyel katonák őrzik. A nyomorúságos zsidó házakban — elég csak Grinstein fotóira utalnunk — elviselhetetlen a zsúfoltság. Aháron Rokéách rabbi az alacsony mennyezetű raktár mélyén, ócska szerelési anyagok között él. Dikó, kis asztal gyertyatartóval, könyvekkel. Nádfonatú szék. A rebe tanul. Körülötte jönnek-mennek a férfiak, suttogva beszélnek.” “A rebét négy éve bújtatják gettóról gettóra. Miért pont holnap jönne a veszélyes ellenőrzés? Elég az, ha a rebe imádkozik. A córesz elkerüli. Mikor jön a magyar sliách? Az útikalauz? Itt lesz. Minden percben jöhet. Áll mellettük egy kemény kötésű zsidó...” j “Isten szemében nincs lengyel zsidó, magyar zsidó. Csak zsidó van. Jó zsidó és rossz zsidó...” “Mi bujkálunk és mindent meg akarunk tenni, hogy a zsidóságunk fennmaradjon! A tudásunk, a nyelvünk, az eddig megőrzött hagyományunk. A rebének is ezért kell átmennie Magyarországra és onnan tovább, Jeruzsálembe. Hogy tanítson! — Hogy tanháza legyen! — Igen, a belzi iskola szellemét fenn kell tartani a világban. Hogy a mi drága Belzünk éppen a mi rabbink által ragyoghasson fel Jeruzsálemben. — És így várja a Messiást. — Legyen áldás a szavaitokon — mondja a rebe. Valakik hátul énekelni kezdik a dalt: “Belz. májn stétele Belz...” — Este van. Le kell menni a pincébe — figyelmeztet valaki. És valóban, az elhúzott szekrény mögül kiemelnek néhány deszkát, s máris feltűnnek a lépcsők. .Az öreg zsidók óvatosan leereszkednek.” .Arra gondolok, hogy milyen önfeláldozóan dolgozik soksok író, a zsidó nép napszámosai. Minden elismerésünk Benedek István Gábornak “Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte” című könyve megírásáért. Maga Benedek István Gábor hétéves volt Bergen-Belsenben. Ott állt a krematórium mellett. Átélte az összes rendszereket. De... hűséges, jó zsidó maradt, aki tehetségével népének irodalmát gazdagítja. Ád meá vöeszrim! (120 évig) | KÉRJÜK OL VASÓÍNKA T, HOGY HIRDETŐINKET I TÁMOGASSÁK! VÁSÁRLÁSAIK ALKALMÁVAL HIVATKOZZANAK LAPUNKRA!
