Newyorki Figyelő, 1997 (22. évfolyam, 1-8. szám)
1997-05-30 / 5. szám
!0 NEWYORKI FIGYELŐ 1997. május 30. LILLY FLUSS (bom KLEIN): A HOLOCAUST LOVE STORY (II, continuation) The Germans were losing the war, so the rumor went around the camp. Also the Russians were closing in on Vienna. Our captors mysteriously disappeared. We were no longer enslaved. There were no watchmen or guards anymore at the gates. Not even army gendarmes were present. If there were any guards at all, I seem to recall, they were Austrian army soldiers called "Wehrmacht", not German SS troops. With the new freedom, my brother George and his friend Tibi decided to go out to the village to steal some potatoes growing in the fields. It was six o'clock in the morning, still dark. They left prepared with knapsacks on their backs to hold the potatoes. When they filled them, they turned back to the camp. A voice from far off called, "Halt! Stop!" They ' continued to run, frightened and seized with panic. They heard the voice again, "Halt!" They continued running. It hit right into Tibi's knapsack. It hit a hard potato which stopped the bullet. It would have taken his life! We celebrated by cooking the potatoes on the little stove that warmed our barracks. In a few days the work camps were completely unattended. The Austrian soldiers who had kept us there fled, fearing the nearby advancing Russians. The Russians had already entered Vienna. Now wew could go looting at a nearby train station. A train caravan gad been bombed by a recenbt air attack, and we had heard that there was food of all kindes all around just for the taking. When we arrived at the trainyard, we saw that all the cars had been demolished, completely destroyed. Their roofs were ripped off. It was like a miracle from the sky, manna from heaven. People came from everywhere, Jewish inmates from the camps. Fench laborers, and Austrian civilians - all took whatever they chose. Among the the staples were flour, sugar, cocoa, rice, pudding, army boots, and belts. We did not take anything we could not use or need. We sisters dragged home one half bag of sugar and some rice,. Mother proved her ingenuity once again. A pot came for out of nowhere, and we built a little fire from twigs. The sugar melted and we enjoyed the sweet taste of hard candy. At night, we could see in the sitance that the sky was lit up from the Russian missile attacks on the city of Vienna. We had faith that freedom was near! The Russians came closer to us. We could see it and hear it. This meant that we would soon liberated. We were very optimistic. Andre and the other non-Jews and French were free to return to their countries, and most did so. Andre was different. He chose to remain and to join with the Jews in the camp. He put the Jewish Star on his chest and cast his lot with us. Julia begged him not to do that because he was free. "You should return home", but he wouldn't listen. My sister warned him (with the help of her French-speaking friend) that we Jews could be killed at the last minute. His answer was that he wanted to go with Julia wherever she went. "N'importe ou que ce soit." (No matter where it might be.) Andre vowed that if she were to be killed, he wanted to die also. He would not let her out of his sight. From that moment on he was with us all the time. He considered all of us his family - "ma familie." My mother, widow with seven children, was helpless. She was happy to have a man around because she didn't know what lay ahead. Andre took command right away. Ha had fatherly concerns regarding the I children and he watched us continually. Shortly after, the Russians arrived. We had mixed fekubgs. We were elated and scared at the same time. The Russians came from the battlefield, dirty and hungry for sex. They acted like barbarians, like Tartars! Their headquarters were not too far from us, and we received the brunt of their lust. The soldiers would enter our barracks, and demand that the girls go with them to help in the kitchen. "Kartoffel putzen!" (Peel potatoes!) But that wasn't the real reason. They kidnapped them and later raped them! Poor girls. They came back crying, with swollen, blackand-blue faces... Some would powder their faces with flour, and walk like cripples or hunchbacks to avoid detection. The liberator had become the oppressor, a "Zsarnok". When Andre saw all this, he hid my three older sisters under the bed at night and draped knapsacks on the front to conceal them. He warned them that when they heard the sound of heavy boots (Russian boots), they should remain motionless. The soldiers were accustomed to come at nicht with their flashlights looking for girls. They were drunk, rowdy and lecherous. One night, somehow, the Russians discovered me with their flashlights. My mother told them "Malinki" which means "young child". Luckily, they did not molest me. To us, the Russians were just as great a threat as the Germans! It was April, 1945. The war was almost over. One day we decided to leave camp and and try to go to Hungary. However, we did not know how. True, we were free to do whatever we wanted to, but there was no means • of transportation whatsoever. No trains at all. We realized that we must stay there anymore, so my mother packed the few belongings that remained. We started on foot on the highway. Andre was there, of course, our savior, helping us with every emergency. (Continuation in the next issue.) Dr .BÁN ERVIN: EGY A SOK ZSIDÓTÖRVÉNY KÖZÜL- Nem kegyeletes megemlékezés -Félkerek ötvenöt esztendeje, 1942 első felében került a parlament elé a leggyomorforgatóbb hazai zsidótörvény, Hóman Bálint akkori kultuszminiszter terjesztette be. Előző évben, még a Bárdossykormány idején fogadták el a "fajvédelmi" törvényt. (Teleki Pál miniszterelnöksége alatt döntöttek róla és kezdték fogalmazni.) Ezzel megtiltották zsidó "fajú" és nem zsidó személyek házasságát, sőt nemi kapcsolatát. Az egyházak tiltakoztak, nagyon nehezen kapott többséget a felsőházban. Mégis életbe lépett, mert a fasizmus így akarta. Szerves része volt a fasiszta dogmatikának. Am a szerelmesek leleményesebbek voltak, mint a fasiszta kormány: előfordult, hogy a nem zsidó fél áttért az izraelita vallásra, így zsidónak minősült, nem volt akadálya az egybekelésnek. Kínosan érintette az egyházakat, pedig tudták, hogy az akolból távozó hívek a fasizmus bukása után vissza fognak térni. Az egyik katolikus lap útmutatást közölt az olyan plébánosok részére, akiknél valamelyik hívő bejelenti ilyen áttérési szándékát. A hatalom is észlelte. Nem hagyhatta annyiban. Az új törvény megtiltotta az izraelita vallásra való áttérést. Ilyen tilalom formálisan még a náci Németországban sem létezett. Nálunk volt történelmi előzménye: csaknem kétszáz évvel korábban Mária Terézia rendeletben tiltotta meg, hogy katolikusok más vallásra térjenek át. A rendelet természetesen a protestánsok ellen irányult. Ki hitte volna, hogy a 20. században megint születhet ilyen törvény! A korábbi zsidótörvényeket a Horthy-rezsim maradékai még ma is azzal mentegetik, hogy engedni kellett a német nyomásnak. A fajvédelmi törvényt azonban el lehetett volna kerülni, mert Németország érdekeit a "vegyes" házasságok nem sértették, legfeljebb az ideológiáját; az 1942-es zsidótörvényeket a németek bizonyosan nem követelték. A törvény megszüntette az izraelita felekezet ún. bevett vallás státusát, visszaminősítette megtűrt felekezetié (ilyen volt akkoriban a baptista és az iszlám), meghagyva neki néhány feudális jellegű egyházi jogot (amely a mohamedánokat nem illette meg), például közadóként behajthatta az egyházi adót.. Homan nem sokkal élte túl ezt a "sikerét", néhány héttel a törvény elfogadása után, kora nyáron, le kellett mondania. Kállay Miklós miniszterelnök szabadulni akart az exponált németbarát miniszterektől, s szerette volna megszüntetni a német származású uraknak a felső hatalomban való túlreprezentáltságát. Hóman helyére magyar ember került. Hóman 1945-ben Németországba - őseinek földjére - menekült, ott tartóztatta le az amerikai biztonsági szolgálat. Kiadták a magyar hatóságoknak, a népbíróság életfogytiglani börtönre ítélte. Állítólag megkülönböztetett komiszsággal bántak vele a börtönben. Némelyek an'a számítottak, hogy tudományos munkássága miatt amnesztiát fog kapni, de nem érte meg: az ötvenes évek elején meghalt. * * * A magyarság e lázasan tevékeny védelmezője akkor használt volna a nemzetnek, ha azt önmagát ó 1 igyekszik védeni. Egyszer, kisgimnazista koromban, hallottam beszélni (személyesen, nem a rádióból); akkor még nem voltam nyelvész, de a miniszter hangképzéséből, hanghordozásából éreztem, hogy nagyon benne van az agysejtjeiben felmenőinek nyelve, talán jobban, mint a magyar. 1945 után az előző korszak művelődéspolitikáját bíráló szakemberek, újságírók sváb kultuszminisztereket emlegettek; nyilvánvaló, hogy ez elsősorban Hómanra vonatkozott. Többen, főleg protestánsok, már miniszterkedése idején célozgattak magyarságának kétes voltára, társalgásban "hohman"-nak nevezték. Átfogó német szellemű tanügyi és tantervi reformot erőltetett rá a magyar közoktatásra, s ezt nacionalizmusként igyekezett "eladni." ("Az én nacionalizmusom" - hápogta a parlamentben.) Eredetileg történettudós és egyetemi tanár volt. Jelentős eredményeket ért el szakmájában. A jobboldali hivatalosság túlbecsülte. Kosáry Domokos tavaly azt mondta róla, hogy nem lehet Szekfű Gyulával egyenrangúnak tekinteni. Legfontosabb munkája a Hóman-Szekfű-féle hatalmas, sokkötetes MAGYAR TÖRTÉNET volt. Az akkori tudományos helyzet mértéke szerint korszerűen, új tényeket feltárva írta meg a magyarság honfoglalás előtti útját, de több megállapítása azóta elavult, a nyelvészet kutatásai túlhaladták. Érdekes módon eléggé tárgyilagosan mondja el a középkori magyar-német kapcsolatok és viszályok történetét. De ezt a nagy magyar történetet csak a Mátyás királyról szóló fejezetnél kezdjük igazán magyarnak érezni: onnan már Szekfű Gyula írta. Emléke évtizedünk elején jelent meg újra: a hatalomra került jobboldal rehabilitálni akarta. A hatalomváltás után még egy ilyen kísérlet történt, mégpedig a parlamentben; privát érvekkel próbálták mentegetni, de a többség az ellenérveket fogadta el. Politikai ügyködését Szabó Dezső sommásan elítélte, nemzetellenesnek tartotta, a német érdekek útkészítőjét látta benne - Hóman egyike volt azoknak a politikusoknak, akikre Szabó Dezső nagyon haragudott. Érthető, hiszen ő - m a g y a r volt. Az írásom elején ismertetett törvény kétségtelenül nemzetellenes volt, alkalmas arra, hogy a magyarságot megszégyenítse a civilizált világ előtt. Mit mondana Szabó Dezső azokról, akik ma Hómant tisztára akarják mosni? Bizonyosan azt, hogy a saját magyarságukról állítanak ki botrányos bizonyítványt. A zsidótörvényeket 1939-től kezdve sorozatban gyártották; vájjon meg tudná-e mondani valaki, hányadik volt a Hóman-féle? Sokadik.
