Newyorki Figyelő, 1996 (21. évfolyam, 2-8. szám)
1996-05-06 / 4. szám
1996 május 6. NEWYORKI FIGYELŐ 7 DR. BERCZELLER IMRE: ASKENÁZI ERVIN: A ZSIDÓK INDIÁBAN AZ ÁTLAG NÉMET ÉS A HOLOCA ÜST - Nem volt szükség kényszerre -Három hetes Nepal-indiai kőrútunk Bombayban ért véget. A csoport 18 főből állt. Hárman voltunk amerikaiak, a többiek angolok, akik a "stiff upper lip"pet otthon hagyták. Kedvesek, barátságosak voltak. Mi hárman amerikaiak zsidók voltunk, de volt még egy zsidó a csoportban, a vezetőnk, Noah Harley, aki kislánykorában került ki Pestről Izraelbe, majd onnan Londonba...Kicsi a világ. Amerikai útitársnőim, Shirley Ravet Kaliforniából és Reva Karause Michiganből, jómagam pedig eredetileg a Pandúr utca 14-bó?,' a vágóhíd mögül,Debrecenből jöttünk ide, a valamikori maharadzsák, maharánik, mesebeli nábobok földjére. Shirley már útunk elején elmondta, hogy ő a Joint Distribution Committee kaliforniai tagozatának aktív tagja, s mint ilyen, meglátogatni szándékozik a bombay-i zsidó közösséget, akikkel már felvette az összeköttetést. Reva és én kértük, hogy csatlakozhassunk a látogatáshoz, amibe Shirley természetesen beleegyezett. A Jointhoz erős érzelmi szálak fűznek, mint minden sorstársamat, aki túléelte a német, lengyel, magyar, román stb. Holocaust gyűjtőnévvel jelölt borzalmakat ezekben az országokban. Visszatérésünk után a Joint volt az a szervezet, amely élelemmel, ruhával, pénzzel segített bennünket talpraállni, amely fizette tagdíjunkat az egyetemen, az ő pénzükből áliítotuk fel menzánkat, ahol megfelelő táplálékhoz is jutottunk. Az ő közvetítésével kaptuk az amerikai zsidóság gondozó szolidaritását, ami legalább olyan nagy jelentőségű volt számunkra, mint az anyagi. Kiérkezve Amerikába ismét a Joint nyúlt honunk alá. Vájjon hányán vagyunk ma, akik hálával gondolunk a Jointra? Szóval megérkeztünk útunk végére, Bombayba. A név a Kelet, India filmekből, regényekből ismert (?) misztikus)?) izgalmat kelt fel képzeletünkben. A valóság persze egészen más. De az ünneprontásra még van időnk. Egy pár szót azonban érdemes pazarolni Bombay eredetére. Egy 12. századbeli nepáli, gyönyörűen kaligrafált kézirat említést tesz a Bombay szigetén található Mumbadevi istennőnek szentelt síremlékről. A mai hatalmas metropolis 800 évvel ezelőtt csak egy kis, halászok lakta szigetecske volt. Neve "Maha Amba", a nagy Amba, másnéven Bhavani istennő nevétől ered, amelyet azután Mumbára korcsosítottak. Ebből csináltak az angolok Bombayt, amit egyesek ma is Mumbainak szeretnek nevezni. Eredetileg hét szigetet foglalt magaba és 10 évszázad alatt négy fennhatóság alá tartozott. A hindu uralmat, 1347-től 1534-ig a portugálok megérkeztéig a mohamedánok váltották fel. Az angoloknak régen fájt a foga Bombayra (és mire nem?). Ezt a várost nem hadművelettel, hanem házassággal szerezték meg. II. Károly angol király 1661-ben elvette Braganzai Katalin portugál hercegnőt, akinek hozománya Bombay szigete volt, "minden jogával, hasznával, területeivel, s mindazzal, ami vele jár." Bombay a Keletindiai társaság tulajdonába került, majd 1865-ben egész Indiával együtt az angol korona részévé vált. A város az angolok alatt fejlődött hatalmas nemzetközi kikötővé. De gyerünk vissza a jelenbe. Igen rövid időt töltöttünk Bombayban. Megérkezésünk délutánján találkoztunk szállodánk halijában Reuben Salomonnal, a Joint körzeti vezetőjének, Élijáhu Jacobnak a helyettesével, egy magas, szemüveges, energikus, barnabőrű fiatalemberrel. Villám sebes, számomra nehezen érthető indiai angolságával kezdett tájékoztatni bennünket a hitközség és általában az indiai zsidóság helyzetéről, mialatt a taxi a már megszokhatatlan cikkázásával, tülkölésével lavírozott az elképesztő forgalomban. Végre szerencsésen elérkeztünk a Kneszet Élijáhu zsinagógához. Mielőtt tovább folytatnám, röviden vázolom az indiai zsidók eredetét, már amennyire a többé, de inkább kevésbé hiteles adatok ezt lehetővé teszik. Eredetük, csakúgy, mint általában őseinké a mítoszok, legendák csodavilágába ködük. Az indiai zsidók többsége a Bene Izrael közösségéhez tartozik. Eredetüket 2000 évre vezetik vissza, mikoris Antiochus Epiphanes üldözése elől menekültek volna Indiába. Néhány kilométerre délre a mai Bombaytól, a Konkan partokon hajótörést szenvedtek és csodálatos módon 7 férfi és 7 nő megmenekült. Ők alapították a Bene Israel közösségét. De van olyan verzió is, hogy őseik még a babilóniai fogság után kerültek volna Indiába.A Konkan partokról egy jó részük Bombayba költözött. Az ottmaradtak képezik a mai zsidó közösségek legszegényebb részét. Tény az, hogy az évszázadok folyamán szokásaikban és nyelvükben teljesen beleolvadtak környezetükbe, de megőrizték vallásuk bizonyos hagyományait, mint a szombat tartást, a körülmetélést, a főbb ünnepek megtartását. A héber nyelvből egyedül a Sömá Jiszráél imáját nem felejtették el. Jóidéig nem tudtak a délebbre fekvő Cochin vidékén élő zsidókról, akik jórészben a spanyol inkvizíció elől menekültek a Maiabári partokra 1524 körül. Ők képezik a második részét az indiai zsidóságnak. A cochin zsidók már 1568- ban felépítették az ún. Pradesi zsinagógát, amelynek a mintájára építette azután a zsidó Samadzsi Haszadzsi Divekár katonai parancsnok (Sámuel Ezekiel Divekár), 1796-ban az első bombay-i zsinagógába Shaar Haramit. Ennek is megvan a maga mesébe illő története. Az angolok uralmuk megerősítése céljából igyekeztek egy bennszülöttekből álló hadsereget szervezni. így kerültek zsidók a konkáni hadseregbe és közülük számosán mint magasrangú katonatisztek a különböző regionális hadjáratokban tüntették ki magukat. Divakár volt az első Bene Izrael-i család, amely Cochinból Bombayban telepedett le. Tagjai között sok kiváló katona volt. Egyiküket, a fent említett Samuel Divakárt Tipu szultán foglyul ejtette. A szultán anyja emlékezett arra, hogy a Koránban említés van Bene Izraelről. Maga elé hozatta a foglyot, majd elrendelte szabadon bocsájtását. Sámuel, előző fogadalmát betartva felépítette Cochinban az ún. Pradeszi zsinagógát. A Cochin-zsidók voltak a héber könyvnyomtatás úttörői Indiában. Héber imakönyveket nyomtattak a Bene Izraeliek számára. Hajim Joszéf Hallegua nyomtatta ki marathi fordításban a pészachi Haggadát. A cochini zsidók száma ma már mintegy 34 főre csökkent. Daniel Goldhagen, a Harvard egyetem tanárának szenzációt keltó könyve,"Hitler's Willing Executioners" (Hitler készséges hóhérai) (Knopf kiadás) fontos adaléka a Holocaust irodalomnak. A német archívumokban végzett szorgos kutatásai alapján a politikai tudományok ifjú professzora megcáfolja azt az általános hiedelmet, hogy az európai zsidók elpusztítását egy maroknyi fanatikus náci hajtotta végre - lehetőleg titokban és az semmiesetre sem volt jellemző a német népre. Történelmileg megalapozott tanulmányában Goldhagen kimutatja, hogy a gyilkosok, akik védtelen zsidó férfiakat, nőket és gyermekeket Keleteurópa erdeiben agyonlőttek, akik halálmenetekbe terelték őket, akik segédkeztek deportálásukban, egyszerű átlag németek voltak. Legtöbbjük nem volt tagja a nácipártnak, sem az SS- nek és csak kevesen voltak közülük hivatásos rendőrök. Mind tisztában voltak, hogy nem jár komoly következményekkel, hs megtagadják a "végső megoldás"ban való részvételt és szinte egyikük sem kérte áthelyezését. (Néhányuk kérte és meg is kapta.) Goldhagen szerint a német hatóságok egyáltalán nem válogatták ki a leendő gyilkosokat. Nem kutatták antiszemita múltjukat. A zsidóirtás tervezői feltételezték, hogy német parancsra minden további nélkül hajlandó lesz megölni a védtelen zsidókat. A 36 éves Harvard-professzor becslése szerint mintegy 100.000 német vett részt közvetlenül a támeggyilkosságokban. Kimutatja továbbá, hogy további 300.,000 dolgozott különböző hivatalokban, amelyeket a zsidóirtás céljából hoztak létre, - megcáfolva ezzel azt a tévhitet, hogy Berlin a "végső megoldást" ,mint "szigorúan bizalmas" államtitokként kezelte. Ha voltak is a valóságban ilyen titkos parancsok, ez nem nagyon befolyásolta a végrehajtó gyilkosok működését. Legtöbbjük még büszke is volt tevékenységére. Sokan fényképezték a gyilkosságokat, a képeket hazaküldték családjuknak, kérkedve "vitézségükkel". Sőt voltak, akik feleségüket is elvitték a kivégzés színhelyére, hogy ők is élvezzék az ingyen cirkuszt. Könyvének egyik legborzalmasabb részében Goldhagen leírja Julius Wohlauf százados esetét. Mint egy kivégző osztag parancsnoka, kivégzésük előtt gyötörte és kínozta a lengyel zsidókat. 1942 nyarán Wohlauf házassági szabadságot kapott, de rövidesen visszatért állomáshelyére szépséges menyecskéjével (fényképe látható a könyvben), aki élvezettel figyelte a zsidók kínzását és agyonlövését. Frau Wohlauf maga is résztvett a kínzásokban, specialitása volt kéjjel korbácsolni a megrémült zsidókat kivégzésük előtt. Bár akkor már előrehaladott állapotban volt, ilyen nászutat választott - jegyzi meg Goldhagen könyvében. Wohlaufné nem volt az egyetlen női fenevad, aki élvezettel kínozta a zsidókat. A lengyelországi Mezericsben például német vöröskeresztes nővérek gyötörték a zsidókat. A könyv szerint a németek különleges szadizmusa megcáfolja azt a hiedelmet, hogy a gyilkosok, mint munkások, automatikusan parancsra végezték véres feladatukat. Az áldozatok megalázása és elembertelenítése volt a gyakorlat az egyszerű németeknél is. Megcáfolva ezzel Hannah Arendt tézisét, hogy a hat millió elpusztítása egyszerű kötelességtudó bürokraták műve volt. így szerinte még a tömeggyilkos Adolf Eichmannt is az engedelmesség és a pontos parancs végrehajtás vezérelte. A könyv szerzője Erich Goldhagen filozófus fia. Az apa maga is a vészkorszak túlélője, aki első volt, aki katedrát kapott a Harvard egyetemen és kizárólag az európai zsidóság megsemmisítéséről ad elő. Természetesen lehet vitatkozni a könyv egyes részleteiről és mint várható volt, rövidesen annak megjelenése után megindult a támadások vihara. Goldhagen kutatásai során ugyanis azt igyekszik bizonyítani, hogy az átlag-német lelkes részvétele a zsidógyilkolásban a múlt században kezdődött egyetemes német kultúrára vezethető vissza. Bizonyítja, hogy még a századforduló előtt a német nacionalizmusnak eliminációs antiszemitizmus volt a programja, amely minden bajért a zsidókat okolta. Goldhagen szerint a nácik sikere elsősorban abban rejlett, hogy a német nép mind társadalmilag, mind politikailag meg volt győződve, hogy a zsidóság élősködő söpredék, bélpokla a németségnek, amit egyszersmindenkorra el kell távolítani a német társadalomból. S éppen ezért az elméletéért érte a könyvet a legtöbb támadás. Deák István, a Columbia egyetem történelem tanára vitába száll Goldhagennel. Szerinte "nemzeti jellem" nem létezik, ezért egy népet soha nem lehet általánosságban jellemezni. Egy másik történelem professzor Paul Johnson szerint a könyvnek nincsen történelmi alapja. Johnson a német antiszemitizmust Sztálinéval igyekszik összehasonlítani, ami erősen sántít, mert bár Sztálin ugyancsak véreskezű diktátor volt, de egy nép gyökeres kiirtása sohasem szerepelt programjában. Végül mind Deák, mind Johnson és a többiek csak bírálnak, de adósak maradnak a magyarázattal, hogy miért volt hajlandó az átlag német ilyen lelkesen résztvenni a zsidoirtásban. Bármilyen nehéz szívvel olvassa az ember ezt a könyvet, az semmiesetre sem segít az ártatlan vértanúkon. De elmondja a könyv, hogy mifajta nép hajtotta végre a kínzásokat és gyilkosságokat, ez pedig nagyon hasznos lehet az élők, illetve az utókor számára. (Folytatása következik) POOBflDBflOOOQOQOOQOOOOQOOOOBpOQQOOQQQOPOa
