Newyorki Figyelő, 1994 (19. évfolyam, 1-9. szám)
1994-08-10 / 6. szám
1994 augusztus 10. NEWYORKI FIGYELŐ ÖTVEN ÉVE Fodor Gábor művelődésügyi miniszter beszéde a vészkorszak-kiállítás megnyitásán. Az idén ötven éve annak, hogy vagonokba zártak mintegy 600 OOO magyar állampolgárt, kiknek vélhetően nagyobb része - míg volt jog - az izraelita felekezethez tartozott, másik része különböző keresztény felekezetek tagjaként élte szorgos mindennapi életét. Vagonokba zárták és német alapossággal s magyar_ állami segítséggel Auschwitzba és más lágerekbe vitték őket. Gyerekeket, asszonyokat, öregeket, felnőtt férfiakat, - s megölték őket előre eltervezett módon, a .XX. századid egyetemes és magyar történelem-máigjzzó szégyenére. Ami 1944-ben megtörtént, annak persze előzményei voltak, törvényeknek nevezett intézkedéssorozatok, melyekben mindodáig törvény előtt egyenlő magyar állampolgárok jogait csorbították. Zsidótörvényeknek nevezett, példátlan alapossággal eltervezett, züllött erkölcsű intézkedéssorozattal tették tönkre százezrek mindennapi életét, aláztak meg kisgyermekeket, tisztességben megőszült öregasszonyokat, készítették elő ezeknek az ártatlanoknak a végső pusztulását. Ötven éve történt mindez, s ma is beszélnünk kell róla. Szólnunk kell, s engedjék meg kérem, hogy szavaim - a kormány tagjának, politikusnak a szavaiként - nem csekély mértékben a jelenre is vonatkozzanak. Engedjék tehát meg, hogy mikor tekintetem a fájdalommal terhes múltra vetem, akkor is a mindannyiunk számára méltóságot teremtő, minden magyar állampolgárnak biztonságot ígérő szabad jövő kibontakozásának lehetőségeit mérlegeljem. Szólnunk kell mindarról, ami ötven éve történt, mert az elmúlt évtizedekben s években még mindig nem hangzottak el a magyar politika részéről félreérthetetlen, félremagyarázhatatlan, egyértelműen tisztességes szavak. Nos, a kormány nevében szeretném egyszer és mindenkorra félreérthetetlen világossággal leszögezni. A fent említett szégyenletes törvények értelmében zsidóknak nevezett embertársaink kiirtására tett tudatos kísérlet - számunkra magyar emberek elpusztítására tett kísérlet. Izraelita és nem izraelita vallású, teljesen ártatlan magyar embereket gyilkoltak meg, mindaz, ami velük történt, történelmünk része, szégyene és nyomorúsága. Akiket Auschwitzban öltek meg, azok a magyar történelem halottai - akármint is vélekedtek ők saját identitásukról, s akármint is vélekedjék arról bárki, aki ma él. s próbál meg elboldogulni e cseppet sem egyszerű kérdéssel. Számomra ez az egyetlen lehetséges tisztességes megközelítés. Remélem, ezek a szavak félreérthetetlenek, nem tépik fel a régi sebeket. Éppen ezért itt és most, az emlékezés nehéz óráján, az Önök jelenlétében szeretném kimondani: a magyar kormány és kultúrpolitika számára nincs és nem is lesz "zsidókérdés". / * Észrevették talán, hogy én magam is óvakodom e szó túl gyakori, a kontextus mérlegelése nélküli kimondásától. Szeretném, ha érthető lenne: a hivatalos Magyarország nem kíván semmiféle kifejezéssel meghatározni, előírni semmiféle kultúrális, vallási identitást, semmiféle választást. Számunkra minden olyan megoldás érvényes, amely az Önök, a magyarországi izraeliták számára releváns, illetve elfogadható. Nehéz szívvel mondom, hogy Önök és mi. Mert mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Ugyanannak az államnak kétségbevonhatatlanul hű polgárai - s a politika szempontjából minden más magánügy. Kérem, jól értse mindenki. A kisebbségi kirekesztésnek e honban többé semmiféle, a hivatalos poltika által támogatott, vagy csak tűrt szerepe sincsen. A magukat izraelitának vallók, a magukat zsidónak nevezők, a magukat-bármiképp identifikáló állampolgárok épp úgy magyarok, mint bárki más Hiszen mindannyian egy hazában élünk, egy állam polgárai vagyunk, s csodálatos sokféleségünkből teremtődött meg a magyar kultúra. Talán nem felesleges ezt 1994-ben kimondanunk. S épp ezért e helyen szögezném le. A szélsőjobboldal, az antiszemita politika ne számítson semmi másra, mint az alkotmányos rend teljes szigorának betartására, és következetes betartatására, akárkiről is legyen szó. ' Magyarországon törvénytisztelő polgár származása, meggyőződése, felfogása, szokása vagy életmódja miatt soha többet nem élhet félelemben. A fenyegetéseknek, a gyűlöletkeltésnek lejárt az ideje. Az antiszemitizmus bármely formája megdöbbenést kelt, Európa- és Amerika-, illetve a szabad világ-szerte bárhol megvetést. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy antiszemiták mindig voltak és vélhetően lesznek. Amíg magánéltükben azok - addig legfeljebb sajnálatomat fejezhetem ki életük deformált érzelmeivel kapcsolatban. De mindenkinek tudnia kell, hogy a kultúrált társadalmi nyilvánosság keretei között az antiszemitizmusnak helye nincs. Senki nem alázhatja meg polgártársait. Azt szeretném, ha mindannyian világosan értenék: a kormány számára - melynek képviselőjeként itt szólalnom megadatott igen fontos minden magyar állampolgár belső lelki békéje épp úgy, mint fizikai sérthetetlensége. S ez épp úgy igaz reformátusra, mint cigányra, római katolikusra, mint felekezeten kívülire, cionistára, mint vallásilag közömbös zsidóra, konzervatívra és liberálisra egyaránt. Mindenkire egyenként. Ötven éve történt, és ma sem felejthető.Sem a 600 OOO, sem a - lám, még a számok is vitathatóak - többezer cigány állampolgár halála. A béke a belső megbékélés kivívásán alapszik. A megbékélés feltétele az őszinteség és az egyértelmű, pontos szó. Remélem, hogy szavaim ilyen szavak voltak. Remélem, hogy mondataim segítenek a fájdalom elviselésében, remélem, hogy mondataim segítenek a belső béke elérésében. Kérem Önöket, emlékezzünk, emlékezzünk azokra, akik eltűntek. Gyermekként, öregként, ismeretlenként és ismert nevek viselőiként. Azokra, akiket elrejtettek, és azokra akik elrejtették társaikat. Amikor a világ egyik legszomorúbb helyén - a washingtoni Holocaust Múzeumban - végigolvastam az oly fájdalmasan kevés magyar állampolgár nevét, aki segített társaik menekülésében, akkor kicsit enyhült a lelkiismeretfurdalásom. Az a lelkiismeretfurdalás, amelyet sok millióan érezhetünk, - mi, akik évtizedekkel e szörnyű bűntény után jöttünk a világra - saját civilizációnk bűneiért. (A beszéd befejező része a 12. oldalon)
