Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)

1993-07-30 / 6. szám

NEWYORKI FIGYEL« 1993. GYŐRI DEZSŐ: EMLÉKEZÉS 1944 KARÁCSONYÁRA DR. SÁNDOR LÁSZLÓ (Bécs): VISSZAPILLANTÁS A MAGÁNYBA ál. PÁRIZS AZ ÖTVENES ÉVEKBEN Minden év végén felötlik bennem, hogy ír­nom kellene a számomra legnevezetesebb Kará­csony-napról, 1944 december 24-ről. Már csak azért is, hogy túlélőként emléket állítsak az ak kor elpusztultaknak. Emlékeim leírására ösztönzött néhai Ro­­boz Ottónak „A zsidó Fiúárvaház Vöröskeresztes Otthona" című, a NEWYORKI FIGYELŐ 199. VII.2, VII.30. és IX.7.-Í számaiban folytatások­ban mgjelent visszaemlékezése. 1944 novemberében - a román fegyverle­tétel után -munkaszolgálatos századunkat a Bé­kás-szorosból visszavonulóban a budapesti KI­­SOK-pályán szállásolták el, a Népligetben. Át­meneti szállásunkról Németországba vittek volna a többiekkel együtt. Akkor határoztam el, hogy bármi történjék, nem megyek tovább. Századom­tól megszöktem és bementem a háború előtti munkahelyemre, a Bethlen tér 2. alatti Magyar Iz­raeliták Pártfogó Irodájába. Ez az intézmény a gettón kívül volt. Néhány napon belül sikerült hamis papírokhoz jutnom. Az irodából ki-kijárva többedmagammal élelmet juttattam a gettóban levő rokonoknak, ismerősöknek. A gettó falain kívül egyébként több zsidó gyermekintézmény működött. Ilyen volt a már említett fiúárvaház, a Bácskai utcai és a Munkácsi Mihály utcai gyer­mekotthonok, ahol részben az intézmények saját növendékei, másrészt a magukra maradt zsidó gyermekek tartózkodtak. A Nyilaskeresztes Párt december 24-re tervezte a gettón kívüli létesítmények felszámo­lását. A Bácskai utcai otthon egyik vezetője, ami­kor a tervről értesült, elmenekült az intézmény­ből. Az ő helyére küldtek ki december 22-én. Vállaltam a megbízatást. Arra gondoltam,hogy nem lehet a gyerekeket magukra hagyni. December 24-én reggel elkezdődött a nyilaskeresztes párt akciója. Megjelentek ná­lunk is a nyilaspárt felfegyverzett tagjai és cso­magolást, sorakozót rendeltek el. A nagyobb gye­rekek közül néhányan az udvari kijáraton, a s szomszéd ház kerítésén át próbáltak megszökni.. Utánuk lőttek, ök lettek az első sebesültek, ha­lottak. Mint később tudomásunkra jutott,hasonló eset fordult elő a Munkácsi utcai otthonban. Egy lázas beteg gyereket, aki nem tudott men­ni, a betegszobában lőtték agyon. A Mumkácsi utcai otthonból a gettóba vit­ték a gyerekeket. A Fiúárvaházból és a Bácskai utcából Budára, a Radetzky laktanyába kísértek bennünket, a Bem térre. Ez volt akkor a Nyilas­keresztes Párt központja, amelynek udvarán foly­tak a kivégzések. A szovjet csapatok ezen a napon zárták körül Budapestet. A Székesfehérvár és Vác irá­nyából indított támadás élei Esztergomnál talál­koztak és a budai oldalon elérték a Hűvösvölgyet. Most már nem a bombázás, hanem ágyúlövések hangja hallatszott. Egy hároméves kisfiú, aki mi, felnőttek ölben vittünk végig a városon át vezető úton, meg is jegyezte: - Hű de nagyot lőttek !" Nagy volt a riadalom.A laktanya előtt álltunk és vártunk. Egyszerre csak megérkezett egy motor­­kerékpáros nyilasküldönc, aki beszédhibás volt. ö adta ki a parancsot: „Vissza a Szip utcai get­tóba !" Kísérőink ezt Szív utcának értették és el is indítottak bennünket a Szív utca felé. A Bács­kai utcai gyerekeket a Szív utca 33-ban, az árva­­háiakat egy másik házban, egy korábban elhur­colt zsidó család kiürített lakásába zsúfolták össze. Mivel közeledett a szenteste, kísérőink a házfelügyelőre bíztak bennünket és igyekeztek haza, családjukhoz. A Szív u.33. sz. ház lakói döbbenten néz­ték a kb. 100 gyerek érkezését és egy lakásban történt összezsúfolását.A szentestére készülődve, ünnepi áhítatukban a gyerekek egy részét vacso­rán látták vendégül. A meghívások szervezésében élenjárt egy, a házban lakó színész. Egy másik lakó, egyébként a nyilaspárt tagja, szintén meg­kérdezte vezetőnktől, Nuszbaum Vilmostól, hogy miben segíthet. Ahogy elmondta, őt éppen akkor mozgósították, indulnia kellett Hűvösvölgybe. Viszonzásul azt kérte, hogy ha vele valami tör­ténnék. gondoskodjunk a feleségéről, aki hetedik hónapos terhes volt. ./ -jszakát tehát a Szív utca 33-ban töl­töttük, ám 26-án már jöttek is értünk.Ezúttal nem civüek, nem nyilasok, hanem katonák és vöröskeresztes karszalagot viselő személyek. Is­mét csomagolnunk és sorakoznunk kellett. Fegy­veres kísérettel indultunk. - Irány Újpest, Duna­part - hangzott a parancs. Tudtuk,hogy a ki­­végzőhelyre visznek. Az Andrássy úton mentünk, amikor megtudtuk, hogy talán megmenekültünk. A KISKA (Kisegítő Karhatalmi Alakulat) kato­náit az ellenállási szervezet küldte értünk.(Csak jóval később ismertük meg Gidófalvy Lajos nevét, akihez fűződik az akció megszervezése.) Rövide­sen már csak a vöröskeresztes karszalagot viselők kísértek bennünket. Az Andrássy út és Munkácsi Mihály utca sarkán álló, hitközségi tulajdonban levő, egykori leánygimnázium épületébe vittek bennünket, - oda, ahonnan néhány nappal előbb a gettóba vitték a gyerekeket. December 27-én, mint később megtudtuk, a Szív utca 33 alatt ismét megjelentek a nyilasok. Értünk jöttek. Amikor pedig megtudták, hogy az előző napon egy másik alakulat elvitt bennünket, átmentek a szomszédos házba, az árvaházi gyere­kekért. Már sötétedett, amikor az újpesti Duna­­partra értek velük. Egy Csillag nevű nevelőt és egy nagyobb gyereket már belőttek a Dunába, amikor váratlan esemény zavarta meg őket. Szov­jet repülőgépek jöttek és világítógyertyákat dob­tak le. A nyilasok fedezéket keresve elbújtak, a gyerekek pedig szétszéledtek. Ment, ki merre lá­tott. Lőttek utánuk, de az eset tanúi szerint sen­kit nem találtak el közülük. Néhány gyerek, aki nem tudta, hogy az épületet pár nappal előbb kiürítették, a Munkácsi utcába tért vissza, ahol már bennünket talált és nálunk is maradt. A Munkácsi utcába érkezésünk után két fiatal vezérkari tiszt gépfegyvereket állított fe a házban, védelmünkre. Olyan volt a helyzet, hogy nem is merészkedhettünk ki. Gyakran volt akna­becsapódás. Az épület alagsorában voltunk a gye­rekekkel. A földszinten volt a konyha, ahol az ott talált maradék nyersanyagokból, babból, borsó­ból, kölesből főztünk két konyhai dolgozó segít­ségével. Több, mint 100 gyerek volt velünk,há­rom felnőtt felügyeletével: Darvas Vilmossal, fe­leségemmel és velem. Rajtunk kívül volt még né­hány felnőtt bujkáló is a házban. Esténkint a Városliget túlső oldalán levő szovjet csapatok hangszóróin közvetített magyar slágert hallhattunk: - Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgysem tudsz. — Január 13-án, az akkori Aréna, am Dózsa György út felől, a villasorokon keresztül láttuk jönni az első szovjet katonákat.Megmenekültünk. Ezzel a megemlékezésnek vége, de ideírom, amit az Akadémiai Kiadó 1967-ben kiadott Magyar Életrajzi Lexikonja Gidófalvy Lajosról közöl: G.L. (Bögöz, 1901 jan.l.-Bp. 1945.jan.) az ellenállási mozgalom résztvevője.Bp-en a köz­­gazdasági egyetemre iratkozott be, de tanulmá­nyait anyagi nehézségek miatt abba kellett hagy­nia. Minisztériumi tisztviselő állásának elvesztése után segédmunkásként dolgozott, majd a XIII. kerületi katonai parancsnokságon mint körzeti leventeoktató működött. 1944 őszén megbízást kapott a XIIII1 Kiegészítő Karhatalmi Század megalakítására. Mint demokratikus gondolkodású és németellenes érzelmű tiszt, lehetővé tette, hogy a Vilmos-laktanyában levő alakulatánál ka­tonaszökevények, szökött munkaszolgálatosok és más üldözöttek menedéket kapjanak. Kapcso­latot talált az ellenállási mozgalommal ' és a már 2000-re duzzadt alakulat tagjaiból létrehozott ellenállási csoportokkal német- és nyilasellenes akciókat hajtott végre. 1945 januárjában a letar­tóztatás elől illegalitásba vonult. A nyilasokkal vívott tűzharcban vesztette életét. Előfizetek* NEWYORKI FIGYELŐRE Egy évi előfizetés 30 doUár diját \—^ csekkben mellékeiéin V 1 kérem számlázni Név-------------------------------­Cin öreg barátom, Alfonso Markstein Jó­zsi, valaha úgy kezdte monológját: - Hát idefigyeljenek, emberek... - Nos,figyelje­nek... Lassan, de nem biztosan kezdtem magam beleélni a megváltozhatatlanba, az emigrációba, a magányba. Mindazok, akik elhagyták hazájukat, bármilyen állampol­gársággal, útlevéllel is rendelkeznének, — odatartozók - soha nem lesznek. Földön­futók, egyedülállók maradnak mindörökre. Azok akik végkép telepedtek le idegenben, olyan külföldi magyarnak maradnak, való­jában sehova sem tartoznak. Valahogyan így indulhatott velem is, hogy magányom­ba menekültem, éreztem, hogy a világ kö­rülöttem szörnyű formákat kezdett ölteni. A JOINT ösztöndíjával, az egyetemi díjakon kívül, sikerült az öreg Place Pigalle­­on egy lassan összeomlásnak induló garni­szálló hatodik, utolsó emeletén (természe­tesen lift nélkül) egy pici kis luknak számí­tó, még hozzá férges szobában, „átmeneti­leg" létezésemet biztosítani, abban a re­ményben, hogy talán mégsem fogok Párizs­ban^ Fény Városában éhenhalni.Kis szobá­mat harmadmagammal két másik, hozzám hasonló, ösztöndíjas fiúkkal osztottam meg. Az ösztöndíjakat a Joint csak akkor folyósította, ha az eredményesen letett vizsgákat bebélyegezték az egyetemi index­be. Egyszóval: nem volt mese, tanulni kellett, vizsgázni kellett, enni,­­enni nem volt muszáj ! Életnek nevezett tengődésünk így telt a messze idegenben. Viszont fiatalok voltunk, tele fantáziadús reménnyel és bi­zalommal a jövőnk, az élet iránt. Oda se neki, lesz ez még rosszabbul is, bíztattuk egymást.. Mint kiéhezett farkasok estünk neki az egyetemi menza ebédjének. Minden kevés volt nekünk, tömtünk magunkba az eledelt. Utána következett a „felfedező körút": Végigkutattuk a termet, hátha ma­radt még valahol egy kis leves vagy kenyér­darab. A délutánok tanulással teltek.Télen a fűtés nem jutott fel az utolsó emeletre. Kabátban, keztyűben, sállal a nyakunkon, hósapkában, lassan és nehezen magoltam a politikai gazdaságtant. Szép időben a közeli Szent Szív-tem­plom előtti téren tanulgattunk. Ezután „ce­remónia-következett, ami abból állt, hogy egymás előtt kiforgattunk nadrágzsebein­ket és azokban talált néhány frankot és sou-t összeszámolva azon tanakodtunk, mit is lehetne minél olcsóbban a kis pénzen bevásárolni. Én voltam a jó bevásárló, így minden rámszakadt, még hozzá a háziasz­­szony főzési szerepe is. A szállóban ugyan a főzés szigorúan tilos volt, de a pénztelenség és nem utolsó sorban az éhség, törvényt bontott. Terroristák dugdoshatták úgy fegyvereiket, mint mi a kis spirituszfőzőt, valamint egy pár kopott edényt. Végigkutattam a nagy piacot és kis pénzünkért két kiló burgonyát, majd egy kiló hagymát vettem. A legolcsóbb húsféle a marhamáj volt, abból is vettem egy kilót, méjd két kilós kenyeret és egy két literes vörösbort. Kiegészítette mindezt egy fél kiló zsírnak nevezett marhafaggyú, amiből összeállt a „résztelt májas nagy kaja." Edénymosogatásra nem volt szük­ség, mert minden edényt úgy kitörölget­­tünk, hogy a háziasszonyok is megirigyel­ték volna. ' Pesti barátaim nem is értették a leve­leimben vázoltakat.Kérdezték, miért nem megyek haza, itthon ilyen gondok nincse­nek... Igazuk volt. Más gondok voltak ott! Nem tudták, mit jelent idegenben nyomo­rogni. Ha éhesek voltak, elmentek néni­kéjükhöz zsíroskenyeret enni. Párizsban kihez mehettem volna ? Már hallottam is a sztereotip választ: - Ki hívta ide magát ? - Szgeden azt mondták: „őszi,nem őszi, nem kap mást.. " Velem is ez történt. Magam főztem ezt a levest, a sehova nem tartozást, a páriás tengődést. A francia mindenkit utál, nemcsak önmagát. A turistát, amíg fizet, eltűri, de azt is lenézi. Háború előtt és alatt, a leg­rosszabb időkben sem hallottam olyan gyakran Pesten a „büdös zsidót",mint Pá­rizsban a „sale etranger"-t (piszkos idegen). Párizs város címerén ez áll latinul: Fluctuat nec mergitur — inog, de nem dől el.így vannak ők is: inognak, de nem dőlnek el Megismerkedtem Szombati Sándor ral, a neves magyar újságíró-lapkiadóval Már Belgiumban próbálkozott több-keve sebb szerencsével magyar újságot kiadni Hozott is néha írásaimból, verseimből, in kább éhbért fizetve a betűkért, de ez is több volt, mint semmi. A franciának elég a saját nyelve. Na­gyon kevés kollégával találkoztam, aki vala­milyen fokon beszélt volna más nyugati nyelven. Akkor kezdtek észrevenni, amikor nyelvgazdagságomhoz (más gazdagságról szó sem lehetett), a német, angol, olasz nyelvhez a francia is csatlakozott. Végigko­pogtattam a sok kiadót és szerkesztőséget. Végre egy jobb nevű hetilap kiadójának kedve támadt hosszabb beszélgetésre,végül megkérdezte, írnék-e egy osztrák-magyar határmenti beszámolót. Arra nem is gon­dolt, hogy a franciáktól útlevelet szerezni, vagy az Enna-folyón, a demarkációs orosz vonalon átmenni, - hogyan lehetséges ? A francia idegenellenőrző hatóságok csak akkor állitottak ki egy harmonikaszerű, keményebb papírból álló utiokmányt, ha a hontalan személy végleg elhagyta az orszá­got. A „harmonika" utolsó feltétele erköl­csi bizonyitvány bemutatása volt, amit a rendőrség magyar menekültnek addig piég nem állított ki. Lógó orral járkáltam, amit a garni­szálló öreg tulajdonosnője, Madame Patron észrevett. .Előzőleg is tanújelét adta irán­tam való szánalmának. Megkérdezte, mi ba­jom van, talán beteg vagyok ? Elmondtam neki,hogy most esélyem lenne a tovább­jutásra, egyetemi szabadságomat összeköt­hetném a megbízatással, a hiba az, hogy a „macska nem tud úszni, hogy jut át a tó másik oldalára ? " Másnap kézen fogott,el­vitt a prefekturára és a vezetőnek, aki öreg barátja volt, elmondta, hogy sok évtizedes tapasztalata alapján ilyen rendes hontalan­nal még nem volt dolga, ő személyesen ga­rantál értem. Csoda történt.Magyar ismerő­seim nem hittek szemüknek. Az „ereklye" egy fotókópiáját, ma is kegyelettel őrzöm. (Folytatása következik)

Next

/
Oldalképek
Tartalom