Newyorki Figyelő, 1993 (18. évfolyam, 1-9. szám)
1993-05-24 / 4. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1993 május 24. RANDOLPH BRAHAM: Antiszemitizmus- és holocaust-felfogások a posztkommunista társadalmakban (Befejező folytatás) Romániában a zsidókérdés több választási kampány során összefonódott Ion Antonescu, a Conducator („Vezér”), rehabilitációjára való törekvéssel, akinek uralma alatt a romániai zsidóság meglehetősen nagy részét likvidálták. Teljes erővel kibontakozott a zsidók nélküli antiszemitizmus jelensége.15 A zsidóellenes retorika vehemenciáját figyelembe véve, az antiszemitizmus nyílt megnyilvánulásai a térségben általában jelentéktelennek tűnnek. Közéjük tartozik temetők szórványos meggyalázása és a sírkövek feldöntögetése, rasszista falfirkák terjedése és néha a zsinagógák elleni vandalizmus. Ezenfelül a demokratikusan megválasztott kormányok nemcsak gondoskodtak az antiszemita cselekmények megbüntetéséről, hanem felelősséget is vállaltak azért, hogy garantálják valamennyi polgáruk teljes jogegyenlőségét és állampolgári jogaik csorbítatlanságát. A zsidóellenes kampány és az antiszemitizmus megnyilvánulásai általában összefonódtak a holocausttal szembeni negatív attitűddel. Az európai zsidóság elpusztítása és a különböző országokban szenvedett veszteségek, a kollaboráció és a felelősség kérdéseivel együtt, kényes és hevesen vitatott témákká váltak. A holocausttal szembeni attitűdök a vitában részt vevők politikai-ideológiai álláspontjaival együtt változtak - és változnak ma is. Ezek az attitűdök a holocaustnak a megmaradt fasiszták, neonácik és különféle helyi „revizionisták” részéről való tagadásától annak az idegenellenes nacionalisták általi eltorzításáig vagy lekicsinyléséig terjednek. Végül pedig a mérsékeltekig, akik elismerik a zsidó tragédiát mint egy átfogó európai katasztrófa részét. 1989-ig a kelet-közép-európai „revizionisták” csaknem kizárólag antikommunista hősökként pózoló elmenekült kollaboránsok közül kerültek ki, akik főleg Nyugaton tevékenykedtek, politikai-ideológiai támogatást nyújtva a holocaust letagadásával foglalatoskodó neonáci elvbarátaiknak. Az 1985 utáni glasznoszty politikája felbátorította a kelet-európai antiszemita elemeket, akik így versengésbe kezdhettnek nyugati elvbarátaikkal a holocausttal kapcsolatos „revizionizmus” propagálásában, még a kommunista rendszer megszűnése előtt. Kihasználva az ,új szabadságjogokat a holocaust tényeinek önjelölt meghamisítói gyakorlatilag mindenütt színre léptek a korábbi kommunista vüágban. A holocaust eltorzítása és lekicsinylése rendszerint megint antiszemita, anticionista és Izrael-ellenes kirohanásokkal fonódott össze.” A „revizionisták” rágalmazó kampánya új lendületet vett az 1989 utáni időszakban. A második világháború - országaik „jó hírét és becsületét” védelmezni akaró önjelölt - krónikásai siettek utolérni nyugati revizionista kollégáikat, gyakran újra kiadva azok írásait.30 Téziseik lényegében a már korábban, a nyugati „revizionisták” által előterjesztett tézisek új variánsainak bizonyultak. Jóllehet a „revizionisták” tézisei felháborítóak, talán még zavarba ejtőbb az, amikor tanúi vagyunk, hogy a posztkommunista érában a hatalmon lévő elitek és közhivatalnokok hamisítják meg a történelmet. Antonescu marsall rehabilitálása jó példa erre. A történelmi múlt meghamisításában nemcsak az 1990 óta előtérbe került nacionalista politikusok jártak élen, hanem azok a prominens értelmiségiek is - sőt elsősorban ők -, akik korábban aktívan kiszolgálták Ceausescu totalitárius rendszerét. Antonescu fehérre mosásának nemcsak az a célja, hogy elködösitse Románia belépését a nácik háborús koalíciójába, hanem az is, hogy elkendőzzék a románok részvételét a hazai és a szovjet zsidók tömeges legyükolásában. Az ilyen hivatalos történelemhamisitás másik példája a Franjo Tudjman, Horvátország új elnöke adta, holocaustról szóló elemzés.31 Erősen vitatott könyvében az egykori kommunista vezető átveszi a „revizionisták” téziseinek egyik kulcselemét, megkérdőjelezve a holocaust során megölt zsidók számát. Meghamisítja a történelmet akkor is, amikor párhuzamot von a náciknak a zsidókkal, illetve a zsidóknak a palesztinokkal való bánásmódja között, és azt állítja, hogy ez utóbbi „a náci-fasizmustól a judeo-fasizmushoz vezető történelmi lépést” jelentett. Az a fő célja, hogy ha nem tudja is teljesen letagadni, legalább minimálisnak tüntesse fel a horvát usztasák szerepét a szerbek, zsidók és cigányok tömeges legyilkolásában, különösen Jaszentroácon, a hírhedt horvát koncentrációs táborban. A gyalázatos történelemhamisítást még tetézi azzal az .állítással, hogy a táborban működő megsemmisítési apparátust nagyrészben zsidók irányították.31 Kelet-Közép-Európa korábban a tengelyhatalmakkal szövetséges országaiban, így Bulgáriában. Horvátországban, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában azok a soviniszta nacionalisták támogatják a revizionistákat, akik fenn akarják tartani vagy helyre akarták állítani országaik jó hírét „a zsidók által propagált vádak és hazugságok” ellenében. Ezek a „hazafiak” rendszerint saját nemzetük bolsevizmus ellen viselt „igazságos háborújának” összefüggéseiben szemlélik a zsidók állítólagos háború alatti szenvedéseit. A zsidó veszteségeket, amennyiben létezésüket egyáltalán elismerik, úgy tekintik, mint elkerülhetetlen következményeit a háborúnak, amelyben minden nép veszteségeket szenvedett. Azt bizonygatják, hogy a zsidók végül is a tengely elleni koalíció szövetségesei voltak, és valójában bolsevik terroristák, akikkel szemben a katonák és csendőrök nyújtotta védelmet kellett igénybe venni. Ezenfelül hajlanak arra is, hogy a zsidók által szenvedett veszteségekkel - mint azok azonos súlyú megfelelőjét - szembeállítsák a szenvedéseket, amelyeket népeiknek a kommunista éra alatt a holocaustot túlélt zsidók okoztak. A holocaust lényeinek a nacionalista elferdítése rendszerint összekapcsolódik a zsidóság veszteségeinek minimalizálásával,34 és azzal a váddal, hogy a túlélők a sztálinizmus lelkes elfogadásával a háború után voltaképpen bosszúálló politikát kezdtek saját népük ellen.35 Ezek az önjelölt hazafiak egyszersmind helytelenítik, hogy a (szerintük zsidók által ellenőrzött) tömegkommunikációs eszközök állítólag túl sokat foglalkoznak a holocaustra való emlékezéssel, továbbá megkérdőjelezik a zsidók állampolgári lojalitását is.36 A holocaustról szóló megemlékezés eseményeit úgy tüntetik fel, mint a nem zsidók ellen irányuló propagandát. Magyarországon ez a beállítás rendszerint azzal a váddal párosul, hogy a zsidók és támogatóik nem foglalnak állást a magyar kisebbségekkel szemben a szomszéd utódállamokban folytatott „népirtó politika” ellen. Ezeknek az álhazafiaknak az álláspontját gyakran visszhangozzák gyűléseiken a skinheadek és neonácik is. Az antiszemitizmusnak ezt a rejtett és a népesség nyugati befolyástól még érintetlen részének kereszténynemzeti értékeire hivatkozó nacionalista-populista verzióját az új, demokratikusan választott állami vezetők ha nyütan nem támogatják is, mindenesetre elnézik. Magatartásukat valószínűleg inkább a politikai taktika szempontjai, mintsem a személyes meggyőződés motiválja. Mindazonáltal azzal, hogy nem foglalnak állást egyértelműen jobboldali politikai támogatóikkal szemben (kivéve, ha hazai vagy külföldi zsidó közönség előtt jelennek meg), ezek az államférfiak az antiszemiták és a holocaust elferdítői kezére játszanak. A rövid életű szabad Német Demokratikus Köztársaság kivételével a korábbi szovjet csadósállamok egyike sem tudott teljesen megbirkózni a holocaust emlékével. A hivatalos tagadás 40 esztendeje után Kelet- Németország első szabadon választott parlamentje 1990. április 12-én elismerte a németek közös felelősségét a zsidóknak a társadalomból való kitaszításáért és legyilkolásáért, kárpótlást ajánlott fel, és bocsánatot kért a világ zsidóságától.17 Ezzel szemben az összes többi új, független állam csak sajnálkozását fejezte ki zsidó közösségeik tragikus sorsa felett, anélkül, hogy kárpótlást ajánlottak volna fel, nem is szólva bármilyen nyilvános nemzeti bocsánatkérésröl.,<’ Az új politikai elitek, akárcsak az őket támogató történészek, hajlamosak rá, hogy a holocaust relativizálásával, az általános háborús szenvedésekkel való egybemosásával vagy egyszerű ignorálásával mossák tisztára saját nemzetük történelmi múltját. A zsidók szenvedéseit és veszteségeit gyakran csak saját, háború alatti veszteségeik részeként veszik tudomásul. Nehéz megmondani, hogy ezeket a nézeteket milyen széles körben osztják a népesség nagy tömegei. A „történeti revizionisták” és különböző szövetségeseik (beleértve a neonácikat és a skinheadeket is) a népességnek csak egy kis töredékét alkotják, és csupán a politikai élet perifériám tevékenykednek. De ha a társadalmigazdasági feltételek a privatizálás és piacosítás hatásaalatt tovább romlanak, ezek az erők potenciális veszélyt jelenthetnek az új, törékeny demokratikus rendszerekre. Miközben az új demokráciák még nem tudtak megbirkózni a holocaust emlékével, elődeiknél határozottabb álláspontot fogadtak el a zsidó állampolgári jogok védelmét és az antiszemitizmus elleni küzdelmet illetően. Ebbéli igyekezetükben támogatják őket a keresztény egyházak vezetői is, akik gyakran az antiszemitizmus elleni küzdelem kezdeményezői és erkölcsi vezetői. Az antiszemitizmus elleni kampány alkalmanként összefonódott a zsidó-keresztény megbékélés keresésével. A holocaust ráveti az árnyékát erre a kampányra is, mert a vallási és világi vezetők közül csak kevesen készek arra, hogy a maga teljességében szembenézzenek vele. Magyarországon például az egyik első, aki ilyen megbékélésre hívott fel, Tornai József volt, a neves költő. A Magyar Demokrata Fórum első Országos Gyűlésén beszélve Tornai kijelentette, hogy nem lehet - és nem is szabad - vitába bonyolódni a holocaustról. Eljött az ideje annak, hogy a magyarok osztozzanak a nemzet közösségéből kiszakított áldozatok feletti gyászban. Ugyanakkor azonban elvetette, hogy bocsánatot kellene kérni a zsidóktól, mondván: a mai nemzedék ugyanúgy nem veheti magára a holocaustban való bűnösséget, mint ahogy nem veheti magára a felelősséget a magyar zsidók ellen a háború alatti magyar kormányok által elkövetett bűnökért sem. Tornai csak arra mutatott készséget, hogy elismerje: a magyarság felelős, mert nem tett megfelelő lépéseket a megbékélés felé a holocaust után. 1989. május 10-i történelmi jelentőségű ülésén a magyar parlament meghallgatta akkori elnökének, Szűrös Mátyásnak szenvedélyes beszédét, miszerint a nemzetek felelősek azért, hogy bátran és az igazsághoz hűen szembenézzenek saját történelmi múltjukkal. Szűrös egyértelműen elvetette az előítélet minden formáját, és tisztelettel adózott a Magyarországról deportált 600 000 magyar zsidó és 30 000 cigány emlékének. Még Szűrös is szükségesnek tartotta azonban, hogy a II. világháborúval általánosan együtt járó szenvedésekkel mossa egvbe a holocaustot, egy kalap alá véve a faji alapon elpusztítottak - egy teljes megsemmisítésre ítélt nép - vértanúságát a magyar katonák háború alatti szenvedésével és veszteségeivel. Viszonylag biztatóak Magyarország újonnan választott vezetőinek a nyilvánosság előtt tett nyilatkozatai is. 1990. július 8-án egv, a holocaust magyarországi áldozatai előtt tisztelgő emlékmű leleplezésekor Göncz Árpád és Antall József egyaránt ékes szavakkal és nyíltan megbélyegezték az antiszemitizmust, és elkötelezték magukat a zsidó közösség jóléte és boldogulása mellett. Miközben bocsánatkérésnek nem adtak hangot, korábban magyar állami vezetőtől soha nem hallott hangon emlékeztek meg a zsidók mártíriumáról, a holocaustot az emberi történelem legszégyenteljesebb eseményének minősítették. (Folytatás a 8. oldalon)
