Newyorki Figyelő, 1990 (15. évfolyam, 1-15. szám)
1990-01-03 / 1. szám
10 NEWYORKI FIGYELŐ 1990 január 3 GONDOS MARGALIT: Ki mit mentett... Húsz éven keresztül gyűjtöttem kis történeteimet arról, hogy ml Is van a hazatértek bátyúiban. íme: Nemrég mesélte egy Ismerősöm, hogy rokona, aki nem jóléti országból ahjázott, egy kitömött sólymot hozott neki ajándékba. Amikor megjelent a kissé már molyette madárral, ismerősöm aki egy régi kétszobás lakásban lakik, majdnem sokkot kapott a rémülettől. 29 évig csak megvoltak, ha szűkösen Is ebben a lakásban, de most egyszerre úgy érezte, hogy vagy a sólyom vagy ők. Ide-oda cipelték a madarat, de sehol sem találtak helyét. Két fiú és egy lány nőtt itt fel, iskolába, egyetemre Jártak, diplomát, állast szerezlek maguknak, de még mindannyian szüleiknél laklak Fekhelyek, asztalok és rengeteg könyv, kiszorított minden dísztárgyat és most ott állt a két asszony és kétségbeesve bámult egymásra. — Nem tudtam mást hozni neked — siránkozott az ólénó. Ugye csak a legszükségesebbet hozhattuk. Gondoltam Örülni fogsz neki, meg sajnáltam is otthagyni, jobban mint a házat, vagy a megszokott bútorokat. Emlékszel, nagyapánké volt, aki fakitermelésnél dolgozott. Megsérült az egyik szárnya a madárnak és a nagypapa megszelídítette. Évekig élt a házban, mint egy kutya, olyan hűséges volt a családhoz. A háziasszony, szinte maga előtt látta az állatszerető nagypapát, de gyermekei gúnyos arcát Is. — Tudod mit drágám — mondta végül a háziasszony, egyenlőre leveszem az éjjeli szekrényemről a lámpái és odateszem a sólymot. Ebben megállapodlak Igaz, hogy amikor elment a vendég, a háziasszony becsomagolta a madarat és elsulyesztetie valahova, csak akkor vette elő, ha az ulé-család meglátogatta őket. Még szerencse, hogy az olék gyorsan egy háromszobás, szép, modem lakást kaptak és visszakérték a selymet, mely most is a szalonban a főhelyen pompázik náluk, mint. egy ősi elmer, abból az elmúlt világból. 2. Majdnem huszonnégy éve annak, hogy egy érnek! kibueban voltunk látogatóban régi barátainknál. Ahogy sétálgattunk délután a facrlffek előtt, melyek lakásul szolgáltak akkoriban, az egyik kis taházikóból, kiszaladt egy nő megfogta a karomat, maga felé fordított és a következő pillanatban meghatva öleltük át egymást. — Tudtam, hogy itt vagytok — rebegte — már kérdezősködtem is ulanatok. ugye 39. óta nem láttuk egymást? Gyere be hozzám, majd elmesélem mi mindenen mentünk mi keresztül. Boldogan beléptünk, kis szobájába, melyben a megszokott két ,,szochnut-ágy'”, egy primitiv asztal, két ugyanilyen szék, elől függönyökkel eltakart ruháspolc álldogált szomorúan és siváran. — Kapunk még egy ágyat a kislánynak is — dicsekedett. _Később majd egy rendes szekrényt is, de egyelőre örülünk ennek is. Jaj. ml majdnem három évig voltunk úton. 45. áprilisában átléptük a magyar határt. Ide akartunk Jönni, de eltereltek bennünket egy németországi lágerbe. Az angolok miatt volt az egész. De ml nem nyugodtunk. Igaz. hogy egy csecsemővel voltunk, mégis feikérezkedtünk egy fekete hajóra. Tíz napig bolyongtunk a tengeren, az utolsó négy napban, már víz nélkül. Végre megláttuk az ered partokat, de az angolok lőttek ránk, majd két napi huzavona, irtozatos izgalmak után elvittek bennünket Ciprusra. Csak negyvenkilenc nyár végen érkeztünk haza. Nincs nektek most annyi Időtök, hogy elmondhatnám miken mentünk keresztül, meg azután el Is akarjuk felejteni. A kislányod? kérdeztem. — Kint játszik a kertben a gyerekekkel, ő a ml boldogságunk, örömünk, Itthon nőhet fel szabad országunkban. Vele örültem. Sok ,sok örömben keli, hogy részük legyen. Bizony egyelőre szegényesen vannak, de majd... Mlntha kitalálta volna a gondolatomat. — ó mondta mosolyogva, — azért én Is hoztam ám valamit magammal. — Odaátról? — Persze. Várj mindjárt megmutatom. Elővett egy hátizsákot, majd belőle egy megviselt vászonzacskót — Idenézz, ilyen szépet még nem láttál, legalább Is régen, óvatosan klgöngy.ölt a zsákokból valami rémületesen óriási tárgyat. „Égszínkék' bársonyból készült. virág aplikáclóval diszitve, rojtokkal a két szélén, egy ágytakarót. Vidéki lányka vöt ez az ismerősöm, mozgalmi chavérám. Ránéztem a szörnyűséges takaróról gazdája megviselt, nyúzott arcára, melyen három év, minden szenvedése ott volt. Most ez a fiatal arc újra megtelt, kiszínesedett szinte. Nem tudtam szólni, de ő beszélt helyettem. — Ugye gyönyörű, csak sabatkor teszem fel Nehéz darab ám, három éven keresztül cipeltük. Egyikünk a gyereket, a másikunk a takarót. Nem maradt semmim sem a világon, ezt is úgy verekedtem vissza az egyik szomszédasszonytól, aki eldugta. A szüléimé volt. anyám még nászajándékba kapta. Ugye gyönyörű — kérdezte újra és megslmogatta a rózsaszín virágokat. Egy kanalunk nem maradt, ez az egyetlen emlékem abból az országból, ahol születtem. 3. Ez Is 52-ben történt. A halfai kikötőben vártuk az olé hajót. Megérkezésük után, bent a vámnál egy idős, ráncos arcú emberke szétszakadt ládát próbált összeilleszteni. Odamentem hozzájuk már csak azért is. mert egy kicsi öregasszony siránkozott mellette, ahogy szétgurult lábasait és fazekait nézegette. — Segíthetek? _kérdeztem. Az öregűr rábóllntott és Így ketten szedegettük a holmit, amit hazulról elhozhattak. Szegényes elhasznált Ingóságok voltak azok bizony. Ml negyvenhatban alljáztunk és valaki megkérdezte tőlem, mit hoztunk, azt válaszoltam Európa romjaiból egy maroknyit. De ez a holmi is más volt. Ezek szegények megtudták őrizni a fényesre sikált fazekakat és lábosokat. A vékonyra használt törülközőket és lepedőket. A nénike aggódva szedegette össze a rengeteg kis fehér vászonzacskót. — Gyógyteákat hoztam benne, motyogott. — Ml nem hiszünk ám más orvosságba csak ezekbe, melyeket már dédanyám Is szedett erdőn, mezőn, nincs olyan betegség, amit meg ne gyógyítanának. Mire felszedtük egy élet maradék roncsait, az öregűr bizalmasan fordult hozzám: — Tetszik tudni, ml nem vagyunk ám közönséges emberek. Én cimbalmos vagyok, azaz cimbalomművész Már a dédapám Is az volt. Elcipeltük a cimbalmot egészen a kikötőig, ott lemérték, kiderült, hogy negyvenegy kilő. Mit tudták a vámőrök, ml nekem az a nagyon öreg keményfából készült hangszer. Hogy én azt az életemnél Is jobban becsültem. Kérem soha nem' voltam több mint 56 kiló. És tizenhat kiló többlettel cipeltem a hátamon. Nem éreztem a súlyát, mint ahogy a gyermekeimnek sem. Olyan volt az, mint egy égi madár repített engem is. Röhögve mondták a fináncok, vágjunk le belőle egy kilót, csak Így beszéltek velem. De aztan, — mondta némi szünet után. — úgysem tudtuk volna elhozni. Mert a feleségem szegény agyonsirta magát, ha itt hagyjuk ezt a kicsi ezt-azt, akkor nem tud űj életet kezdeni. így tehát visszaküldlem a fiammal az unokámnak a cimbalmot, aki csak négy éves most. Ha ő sem használja, akkor temessék el a földbe, mint egy személyt szokás. Ez az én végrendeletem. Mindkét öreg könnyezett. Már el akartam Jönni tőlük, amikor az öreg úr utánam szólt: — Valamit még szeretnék mondani, azaz mutatni. Vastag télikubátja zsebéből kihúzott óvatosan két cimbalomverőt. — Ezeket elhoztam, megmutatni az itteni unokámnak Elhoztam, mert ezeket megáldotta a kállói rabbi, amikor az unokája esküvőjén eljátszottam a „Szól a kakas már"-t. 4. Ez 56-an történt. Ilyen leégett társaság csak a fekete hajókkal érkezett Erec partjaira. Elnyúlt téli holmiban, a március eleji chamszlnban. Hátizsákkal, hideglelős mesékkel, ml volt odaát, ahol születtek, születtünk. Azután a menekülés, kúszás a hóban, rövid Időre altatóval elaltatott csecsemők a hátizsákban, nehogy a sírásukkal felverjék a határőröket. Elmesélték, hogyan kapkodtak néhány haszontalan holmi titán, amiből a felét kiejtették a kezükből, a menekülés izgalmában. Hogy rúgtak bele a dédelgetett, naponta agyontörülgetett újonnan megszerzett bútorukba. Úgy hagyták el a keservesen felépített új otthonukat, hogy vissza sem néztek rá. Köteteket lehetne Írni, hosszú folytatásos regényeket mindarról, ami 44. után még történt velük. Dehát nem volt idejük most bővebben mcsélgetnl, mert gyorsan meg kellett kezdeni az ÚJ életet és az adminisztrálással kezdődik. Én nézegettem tovább. Feltűnt nekem most újra egy öregúr. Gyűrött kabátja hátán furcsa alkotmány lógott. Ahogy mellé léptem, csodálkozva szemléltem egy üres kalitkát. De miiyen kalitkát. Drótból és vékony vasfonadékból volt az megkonstruálva. Négy kis torony a szélén, egy magas csúcsos lornyocska a közepén. Madár nem volt benne, de ebben a filmre való gyülekezetben, melynek címül lehetne adni, hogy ..Szégyenszázad" mégis feltűnt nekem, hogy is lehet kalitkát megmenteni egy-két madár miatt, amikor az ember élete olcsóbb a pelyvánál, amit a szél visz — Hol van a madár uram, — kérdeztem —, mert most már látni akartam a becses kis jószágot, hátha neki és a mellette baktató kövér kis feleségének az volt az egyetlen öröme Rámnéz, nem felel, de én nem hagyom magam. — Ne tessék haragudni, mondom, nekem is van otthon két kis madaram, szeretem őket, mint minden állatot és virágot. —- Nem azért hoztam, — mondta kicsit haragosan és kevélyen. — Ez volt a mestermunkám negyven évvel ezelőtt. Mülakatos vagyok. Én kérem több mint ötszáz gyönyörű művészi ablakrácsot, kandallóhoz való felszerelést, művészi kulcsokat csináltam egész életemben. Mivel is bizonyítsam itt, hogy értek a szakmához, aranydiplomás mester vagyok kérem. Madarak is voltak ebben a kalitkában, olyan szépen kifaragva rézből, hogy majd megszólaltak De szegényeket ki kellett dobnom a határátlépés elölt, mert zöröglek. A hátizsákban, gyapotban csomagolva hoztam a pesti lakásunk kulcsát is, ha akarja megmutathatom, mert csodájára jártak, akarja? Nem válaszoltam, elszorult torokkal ellépiem tőlük 5. 56-as történet ez is. Már a hajóhídon feltűnt nekem egy középkorú férfi, amint a rongyos hátizsákjából kilóg egy halászhálónak része, aztan fölötte egy nagy bogrács, amiben szabad tűzhelyen halat szoktak fűzni. Csak nem evvel a felszereléssel jolt át a határon, kérdeztem magamtól. Ahogy izraeli földre lépett a lába, a hajólépcsőről, mégis csak megszólítottam. — Lehet Itt halászni kérem evvel a hálóval, ugye elhozta a mestersége felszerelését? — Na látod — fordult a feleségéhez, a halászholmival felszerelt férfi. Azután hozzám fordult. — Csak amolyan kocahalász vagyok én kérem, vasárnapi horgász inkább. Több mindent el akartunk hozni, azután nem mertük, mert nehéz volt. A feleségem siránkozott, hogy még van mit ennünk és ml neklmegyünk az Ismeretlennek, még éhezni is fogunk. Erre én fogtam magam, mindent kidobáltam és azt mondtam az asszonynak: Gyere fiam. Van ott tenger, ahová készülünk, viszem a halászcuccot. Ha nem lesz más, kiülök a tenger partjara és halat fogok, azután megfőzzük ebben a bográcsban. Éhen már nem halunk. Igaz? 6. Folytathatnám én, amíg nagy kötet nem kerekedik belőle, de ezt még meg kell lmom, mert gyerekek Is Jöttek hála Isten az alljákkal. A vámnál történt, hogy egy vámtisztviselő figyelmes lett egy kisfiúra, akinek a zsebeit lehúzta valami nagyon nehéz holmi. Igazán nem akarta elvámolni, most az egyszer sem megvizsgálni, ml Is van azokban a zsebekben, de a kisfiú olyan nehezen vonszolta magát, hogy megszólította: — Mit cipelsz a zsebedben kisfiam? — Sok színes golyó, kis bicska, labda, iránytű, mágnespatkó, ls-A NEWYORKI FIGYELŐ ezévj.miusi számában Történelmi Emlékek cm alatt írtam Klausz Imre hősi haláláról.Nem említettem, most pótolom, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről történt búcsúztatáson, mint akkori egyetemi hallgató, én is jelen voltam. A magántemetői szertartáson nem tudtam már részt venni és így nem tudtam megjegyezni, hol van végső nyugvóhelye. Az azóta eltelt több, mint 68 év alatt sokszor jött emlékezetembe ez a történelmi esemény és szerettem volna megtalálni a sirt. Idei temetőlátogatásom során a nyilvántartó iroda segítségével megtaláltam:12. parcella, 37. sor, 2. sír. A temető nagy részének sajnálatos elhanyagoltságához képest tisztán, rendben van tartva. Kb. 1 méter széles és másfél méter magas, a környező fekete és szürke kövektől eltérő, de mégsem feltűnő, érdes sárga kő őrzi a sírt. A közben megeredt záporeső ellenére sikerült lejegyeznem a végig egyforma nagybetűs feliratot: ITT NYUGSZIK KLAUSZ IMRE. A 14-K GYALOGEZRED ÖNKÉNTESE. HŐSI HALÁLT HALT 1921. OKTÓBER 23.-ÁN A BUDAÖRSI TESTVÉRHARCBAN. ELESETT HAZÁJÁÉRT,TESTVÉREIÉRT, A MAGYAR ZSIDÓSÁGÉRT. ISTEN ! LEGYEN AZ Ő KIÖMLÖTT ÁRTATLAN VÉRE ENGESZTELŐ ÁLDOZAT ! A MAGYAR ZSIDÓSÁG HALOTTJÁNAK ÁLLÍTOTTA EZ EMLÉKKÖVET HOFFER GYULA Hogy ki volt ez a nemeslelkű Hoffer Gyula, rokon, barát vagy bajtárs, s mikor állították a követ, az nem tűnik ki. Nincs megemlítve Klausz Imre egyetemi mivolta sem.A mellette levő sírban nyugszik Klausz Eszter, nyilván testvére, ezért temették mellé Imrét. JU A A Nagy Imre és mártir-társai emlékére tartott gyászünnepség idején Budapesten voltam és ott néztem végig a TV-ben a Hősök terén és a temetőben rendezett búcsúztatásokat. Az általánosan ismert főbb áldozatokon kívül különösen két név rázta fel emlékezésemet, akiket ősi módon ismét szólítottak: Gímes Miklós újságíró és dr. Rajki Márton ügyvéd. Gímes Miklós koporsója a búcsúztatáson az öt főember koporsója között volt, ami azt mutatta, hogy ő is közéjük tartozott. Én őt 1956 előtt sem személyesen, sem hírből nem ismertem. Az események tragikus fordulata hozta a véletlent, hogy nevét és sorsát megismertem. November első napjaiban még folytak az utcai harcok a felkelők és a szovjet meri ő még gyermekkorából a zsebkitömő szenvedélyeket. Az anyja szólalt meg helyette. — Ilyen buta az én kisfiam, tetszik látni, a folyó partján ahol éltünk, sok színes kavicsot gyűjtött, nem akarta otthagyni, mondván, hogy abban az Izráelben, biztos nincsenek kövek, kavicsok. Ezeket cipeli és kivett a fiú zsebéből egy csomó szürke, barna, kék kis kövecskét. ★ így van ez, származási országokból, Így érkeztek' kevés kivétellel a hajótöröttek, mert bizony azok voltunk valamennyien. Voltak, akik csak könyvet hoztak magukkal dugig tömve az egyetlen zsákot, amivel partra értek, azt hitték, Itt nincsenek meg Ady versei, meg József Attila, Radnóti Miklós, Somlyó Zoltán. Nem akartak betű nélkül élni. így érkeztünk könyvekkel, kövekkel a zsákunkban a szivünkön. A kövek lassan leoldődtak, eldobtuk a hátizsákot, arra már nekünk soha többé nem lesz szükségünk. Most már csak a béke reményét kell hogy hordozzuk szivünkben. Mert be kell következni annak Is egyszer Isten országában. csapatok között. Nem volt közlekedés, áramszünet volt. Egyik este feleségemmel éppen egy szál gyertya világa mellett ültem egyetlen helyiségből álló társbérletünkben, amikor váratlanul megjelent nálunk feleségemnek egy ismerőse, 50 év körüli aszszony, egy hasonló korú, síró asszony kíséretében.Úgy mutatta be, hogy Gímes Miklós anyósa, aki segítségért jött. A síró asszony elmondotta, hogy veje Nagy Imre szoros munkatársa. Most kapta a család a hírt, hogy vele együtt őt is letartóztatták, bizonyosan súlyos büntetés vár rá. Kért, majd zokogva könyörgött, hogy mint ügyvéd, járjak el minden lehetséges hatóságnál, hogy engedjék szabadon a vejét hiszen ártatlan. Igyekeztem megnyugtatni az aszszonyt, hogy ha nem követett el súlyosabb cselekményt a veje, rövidesen kiengedik a letartóztatásból. Ebben nem akart hinni és továbbra is kérte segítségemet. Ekkor meg kellett mondanom neki, hogy ilyen politikai ügyben ügyvéd sem járhat el, amíg bíróság elé nem kerül a sor, így sajnálatomra nem vállalhatom a megbízást. További könyörgések után próbáltam ismét megnyugtatni az asszonyt, de a várható rossznak az előérzetével, elégedetlenül távozott. Az Óceán innenső oldalán voltam már, amikor olvastam, hogy Gímes Miklóst, több vádlott-társával együtt kivégezték. nL 'V Dr. Rajki Márton. Itt már 70 évvel kell visszamennem az emlékek kezdetéhez. 1920-tól évfolyamtársam volt a pesti egyetem jogi fakultásán. Indeze szerint akkor Klein Mórnak hívátk. Érdekes egyéniség volt, kevéssé barátkozó, inkább szűkszavú. Megjelenése és magatartása után ítélve,honismeretem alapján úgy véltem, hogy nyírségi zsidó kisgazdálkodó családból származik. Az év nagy részében rövidszárú csizmában járt. Biztonság okából néha még fokost is hozott magával az egyetemre, amit előadások alatt az altiszti szobában tartott, de használatára, szerencsére, soha sem került sor. A jelenléti jelentkezéseknél felállva, hangosan, jellegzetes tiszántúli hangsúllyal K 1 á j n Móric- nak mondta magát. A diploma megszerzése után hosszú ideig nem hallottam róla. A harmincas évek végén véletlenül összefutottam vele. Mindjárt megismertük egymást. De mintha csak bemutatkozás lett volna, tárcájából elővett és átadott egy névjegyet: Dr. Rajki Márton ügyvéd, Újpest. Érdeklődésemre személyi állapota iránt, elmondta, hogy áttért a (Folytatás a 12. oldalon) MOOOOOOOOOOOOOOpOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO ANDREW FARA GO/Dr. FARAGÓ ANDRÁS: EMLÉKEZÉSEK...EMLÉKEZÉSEK...
