Newyorki Figyelő, 1989 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1989-06-01 / 8. szám

1989 június 1. NEWYORKI FIGYELŐ 3 A MAGYAR PARLAMENT TÖRTÉNELMI ÜLÉSE — Szóbeli elégtétel a magyar zsidóságnak — Előző számunkban, az Emanuel Foundation sajtóközleménye kap­csán megemlékeztünk a magyar parlament elnökének, Szűrős Mátyásnak beszédéről a magyar zsidóság szenvedéseinek elismerése ügyében. Ezúttal alkalmunk van az országgyűlés ezen történelmi jelentőségű ülésén elhang­zottakról, az Országgyűlési Tudósítások május 11-i számában megjelentek alapján, az alábbiakban beszámolni. 1989. május 10-én, szerdán 10.02 - Elnök: Szűrös Mátyás E pillanatokban mély fájdalommal és gyásszal emlékezünk egy embertelen, szörnyű időszak magyar halottaira, a gázkamrák áldozataira, a megfagyott munkaszolgálatosokra, a harctereken elesett katonákra, azokra a polgárokra, akik a bombázások és utcai harcok következtében hunytak el. És ne feledkezzünk meg azokról sem, akik országunk XX. századi társadalmi kataklizmáiban - amiből sajnos bőven jutott a nemzetnek - életüket vesztették. Kegyelettel és hálával em­lékezünk a Hitler-ellenes koalíció népeinek áldozathozata­lára, emberveszteségeire is. Gyújtsuk meg jelképesen a gyász gyertyáit, helyezzük el a kegyelet virágait. Tudatosít­suk a világgal, hogy mi - magyarok és nem magyarok - eb­ben az országban minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy emberek százezrei, milliói a jövőben soha ne válhassa­nak a tébolyult fajgyűlölet vagy egy esetleges világháború áldozataivá. (Folytatás a 4. oldalon) ELNÖK (10.02) Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Alkotmányunk 22. §-4nak (2) bekezdése alapján összehívott Országgyűlés ülésszakát megnyitom. Megállapítom, hogy képviselőtársaim határozatképes számban vannak jelen. Mi­előtt munkánkat megkezdenénk, kérem képviselőtársaimat, emlékezzünk meg a 45 évvel ezelőtti magyarországi depor­tálásokról, jelképesen rójuk le kegyeletünket a második vi­lágháború, a holocaust áldozatai előtt. Tisztelt Képviselőtársaim! A vendégpáholyban foglal helyet Björn Engholm, a Né­met Szövetségi Köztársaság Szövetségi Tanácsának, a Bun­­desratnak az elnöke, Schleswig-Holstein tartomány minisz­terelnöke és az általa vezetett küldöttség. (Taps) Van szerencsém köszönteni önt, Elnök Ur és küldöttsé­gének tagjait a magyar Országgyűlésben. Az ön itteni jelen­léte is jelzi a népeink és parlamentjeink közötti jó kapcso­latokat. Képviselőtársaim nevében is kívánok önnek, honfi­társainak kellemes és eredményes magyarországi látogatást. Külön tisztelettel köszöntőm Giorgio Perlasca urat, aki 1944-ben, a deportálások időszakában sok magyar zsidó állampolgárt mentett meg (nagy taps) a biztos pusztulástól, személyes hősiességet tanúsítva, nagy áldozatokat vállalva. Valamennyiünk nevében megköszönöm magyarországi lá­togatását és azt, hogy mai megemlékezésünket a személyes jelenlétével tisztelte meg. Tisztelt Országgyűlés, Képviselőtársaim, kedves Vendé­geink! A nemzet emlékezetét ébren tartani választott képviselőink súlyos, felelősségteljes, de megtisztelő kötelessége. Gyak­rabban tekintünk mostanában vissza történelmünkre, ezer évet is meghaladó állami létünk eseményeire a tisztázás szándékával, eleink üzenetének a befogadására készen, a teljes igazság megismerésének szándékával. A szelektív emlékezet szívesebben idéz fel szép napokat, dicső korokat, sikereket, győzelmeket. S büszkén vallhatjuk, vannak ilyenek a hátunk mögött. De nem titkolhatók téve­déseink, vereségeink, a drámák és a sorstragédiák sem. Tudjuk, felhőtlen múltú, tévedheteüen nemzetek nem létez­nek. Megkülönböztetni csak aszerint lehet őket, tagadják-e hibáikat, vétkeiket, vagy éppen ellenkezőleg, emelt fővel megállván a történelem ítélőszéke előtt, teljességében vál­lalják múltjukat, képessé válván önvizsgálatra, a teljes igaz­ság kimondására, hogy jövőjüket ne fertőzhessék, ne veszé­lyeztethessék elhallgatott bűnök, nem törlesztett adósságok. A múltat be kell vallani, ez alól nem lehet felmentés! Egy egész nép lelkét nem égetheti meg oly megrázó események és tisztázatlan kérdések elhallgatásának izzó parazsa. A fel­táratlan múlt előítéleteket táplál. Csak olyan nemzet lehet toleráns a másság iránt, amely szabad, független és tisztában van önmagával. Ezért is elengedhetetlen a józan, egészséges magyar nemzettudat kialakítása. Sokszor forgott már kockán nemzetünk sorsa. Nemegyszer megmaradásunk volt a tét. Mostani vállalkozásunk, egy új, modem, minden tekintetben korszerű, európai Magyarország megteremtése, ahol minden magyar, minden befogadókész­ségünkre számító ember otthonra lelhet, erőpróbáló feladat. De megtanultuk, aki kitaszítja társait, a hozzátartozókat, az önmagát gyengíti, jövőjét kockáztatja. Csak a befogadó, a nyitott számíthat a sikerre. Előre kellett bocsátanom ezeket a gondolatokat, hogy vüágossá tegyem szándékomat és célomat, emlékeztetve a nemzetet egy mindnyájunk sorsát mindmáig befolyásoló tra­gikus esemény 45. évfordulóján. Emlékeztetnünk kell innen, az Országházból, mintegy hatszázezer magyarországi zsidó honpolgárunk embertelen megaláztatására, halálára. Olyan emberek emlékét idézzük fel, akiket zsidó származásuk, vallásuk miatt üldöztek, megszégyenítettek, akiknek elvesz­tése fájó hiánya ma is a nemzetnek. Hiszen döntő többségük nemcsak itt élt, e hazában, de magyarul beszélt, magyarul gondolkodott, magyarul álmodott, ragaszkodó hittel vallotta magyarnak magát. Távolabbra visszatekintve is bizonyíthatnám osztozásukat a nemzet sorsában, de hadd emlékeztessek ezúttal arra, hogy közülük többen az első hívó szóra ott voltak Kossuth, a szabadságharc zászlai alatt. Zsidó származásúak neveit máig ott láthatjuk az 1848-as és az első világháborús emlékműve­ken. De nem hiányoztak az őszirózsás forradalom hívei és a Tanácsköztársaság katonái közül sem. Magyarok és nem magyarok hihetetlennek vélték, hogy valamikor is bekövet­kezhet egy olyan kor, amelyben származásuk miatt idegen­nek tekintenek embereket a Duna-Tisza táján, akiknek me­nekülniük kell puszta életük mentése érdekében. Itt kell megemlítenünk, hogy zsidó származásúakkal együtt cigány származásúak deportálására is sor került. 1945 elejéig Magyarországról mintegy 30 000 cigány embert indí­tottak a halálba. Ma az áldozatokra emlékezünk. Azokra, akik soha nem tértek vissza a náci koncentrációs táborokból, a munkaszolgálatból, de azokra a honvédekre is, akik a Don­­kanyamál estek áldozatul, vagy azokra, akik itthon, magyar földön lelték emberhez méltatlan halálukat. Szomorúságun­kat csak növeli, gyászunkat még fájdalmasabbá teszi, hogy voltak olyan magyarok, akik a népünk lelkületétől olyany­­nyira idegen fasizmust követve, a pusztító fajelmélet hatá­sára fanatizmussal cselekedtek. Vigaszul csak azoknak az embersége, önfeláldozó bátorsága szolgálhat, akik életük kockáztatásával is a magyar zsidóság megmentésért csele­kedtek. Mindennek ismeretében és tudatában írt, magyarnak vált­ván magát, munkaszolgálatosként is Radnóti Miklós a halál felé menetelve: „Hisz bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp. De élnek dolgozók itt, költők is büntelen, és csecsszopók, akik­ben megnő az. értelem, világít bennük, őrzik sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkról újból a béke újjá.” Radnóti és mások az embertelenségek ellenére is hittek népünk holnapjában, a magyarság, a nemzet integráns részé­nek tekintve önmagukat. S annak tekintették magukat mindazok, legalábbis meghatározó többségükben, akik vol­tak bár szlovákok, németek, románok, délszlávok, zsidók, cigányok vagy más nemzetiségűek és vallásúak, otthonra leltek határainkon belül. Máig ható példaként említhetjük, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944-ben a már felszabadult Debrecenben törvényileg eltörölte a: úgynevezett zsidótörvényeket. De azután évtizedeken át hallgatásra ítéltetett a tisztázó szándék a nemzeti kisebbségek dolgában éppen úgy, mint a zsidóság vagy a cigányság sorsának nyilvános feltárásában. A bűn­tudatot emlegették némelyek. Mások az antiszemitizmus új­raéledésétől tartottak. Szerencsére mégis akadtak olyanok, akik hallatták hangjukat. Többek között Károlyi Mihályra, Bibó Istvánra, Illyés Gyulára vagy Száraz Györgyre gondo­lok - s akadtak jobbára tétova irodalmi kísérletek is. Nem mentséget keresve, de elismerve azoknak a politikai erőknek és személyiségeknek még a II. világháború elején kifejtett törekvéseit, amelyek és akik éveken át ellenálltak a hitleri Németország követeléseinek, meg kell állapítanunk, hogy a magyar holocaust csak 1944. március 19-től, a német megszállást követően teljesedett ki, és a magyar - különösen a vidéki - zsidóság sorsa a nyilas hatalomátvétellel pecsé­telődött meg. A legújabb kori antiszemitizmus máig fellelhetően ha­zánkban az I. világháborút követő évtizedekben eresztett gyökeret, és újbóli felerősödésétől sokan tartanak manapság is. Holott ez a magatartás mindenütt, de ezen a tájon kü­lönösen a nemzetietlenségnek a szinonimája. Kárt okoz né­pünknek, rontja, csorbítja tekintélyünket a nemzetek közös­ségében. Meggyőződéssel állíthatom: aki európainak vallja magát vagy egyszerűen rendes, becsületes embernek, az nem tehet különbséget ember és ember között vallása, bőrének színe, nemzetisége okán. Attól idegen a kisebbség megalá­zása, bármiféle megkülönböztetése. Képviselőtársaim! Kedves Vendégeink! Tegnap volt 44 éve annak, hogy az európai harctereken elhallgattak a fegy­verek. ÉTz az évforduló megfelelő alkalom arra, hogy szól­junk másik adósságunkról is, beszéljünk arról, amiről évti­zedekig nem szabadott, mert népünkbe beleégették a bélye­get, hogy „a magyar - bűnös nemzet”, hogy „Magyarország Hitler utolsó csatlósa”. Négy évtizedig nem lehetett beszélni arról, hogy a Kárpát-medence és Európa más térségeiben több százezer magyar katona - zömében munkások és pa­rasztlegények - nyugszik jeltelen tömegsírokban, szétszórva a csatamezőkön. Gondoljunk rájuk is ezekben a percekben, és azokra is, akik testileg-lelkileg szétroncsolva, sebesülten vagy a hadifogság keserveit megtapasztalva értek vissza Magyarországra. Ezek a százezrek ártatlanok, de bűnös az a politikai vezetés, amely a halálba, más nemzetek ellen küldte őket. Mostanában kiteljesedő nyíltságunk, őszinteségünk, múl­tunk szépítés nélküli vállalása, mind teljesebb, kendőzetlen feltárása módot ad már a tisztességes megemlékezésre, adósságaink törlesztésére. Javaslom, hogy hazánk felszaba­dulásának 45. évfordulójára az Országgyűlés alkosson tör­vényt a II. világháború valamennyi magyar áldozata emlé­kének megörökítésére. (Taps) KÖNYVESPOLC GALIL1 ERVIN: NATÍV HÁSZÉVEL V HAJISZURIM... V'HÁPDUT. A FÁJDALOM ÉS A KÍNOK ÚTJA... ÉS A MEGVÁLTÁS címen Zeév Zimroni (Nóta Vili) az időnél maradandóbb emléket állit a vészkorszak­ban elpusztult családjának, valamint fele­sége, sz. Rath Gizi hozzátartozóinak. Hébernyelvű könyve előszavában a Kolozsvárról származó szerző írja, hogy azt szülei emlékének ajánlja, akik még a nagy vérözön előtt haltak meg és Kolozsvárt vannak eltemetve. A könyvben a legapróbb részletekig megemlíti mind a saját, mind felesége hozzátartozói neveit. A továbbiak­ban leírja előbb a munkaszolgálat, majd Mauthausen és Günskirchen haláltáborok rémségeit. (Egyébként mi is mindkét he­lyen voltunk). Ezzel kapcsolatban megje­gyezzük, hogy a könyv 57.oldalán bemu­tatott mauthauseni őrtornyot a tábort kö­rülvevő magas kőfallal, mig a következő oldalon a Mauthausentől Günskirchenig tartó háromnapos halálmars 60 küométeres útvonalát térképen rajzolja le. A könyvben sok bibliai, valamint Zsoltárokbeli idézetet olvastunk. Minden­hol a szöveghez helyesen alkalmazta az idé­zeteket. Most, hogy kiadhatta vészkorszakbeli visszaemlékezéseit, egyúttal nem felejtette el Mózes V. könyvében (Devárim 32-7) írottakat, amikor szülei emlékének ajánlot­ta könyvét:- Emlékezzél az ősidőkre (értsd: a nemzedékek éveit)/Kérdezd meg Atyádat és ő elmondja neked/Kérdezd meg véneidet és ők elbeszélik neked. — A 77 éves Zimroni Zeév-Nóta Vili ha­láluk után is betartotta az ötödik parancso­latot, amely a szülő iránti tiszteletet írja elő. oooooooooooooooooooooooooooqc Előfizetek a NEWYORKI FIGYELŐRE Egy évi előfizetés 30 dollár djját m csekkben melékefcm C3 kérem számlázni Név--------------------------

Next

/
Oldalképek
Tartalom