Newyorki Figyelő, 1988 (13. évfolyam, 1-16. szám)

1988-03-04 / 4. szám

6 NEWYORKÍ FIGYELŐ 1988 március 4. „Végignézni a kortarsakon Iffl I Előző számunkban kilátásba helyez­tük, hogy Hackett Gábor interjúját, ame­lyet a Magyar Hírlap munkatársa vett fel, közölni foguk. ígéretünknek ezúttal te­szünk eleget, amivel egy darab magyar kor­történetet is megörökítünk. Hackett Gáborral Ot aztán tényleg illetlenség bemutatni, Hackett Gábort, az újságírót, költőt és fotó­művészt. Már a húszas években a Magyar Hír­lapot tudósította Észak-Olaszországból. Az ugyan egy másik Magyar Hírlap volt, de volt, Hackett a genovai egyetemen tanult akko­riban. A pesti egyetemről ment ki oda, 1925- ben, azt gondolván, hogy egy baloldali költő ott jobb levegőt talál, mint a verekedő tányér­­sapkásók között az akkori Pesten. Tévedett. Az II bavoro di Genova című baloldali lap­hoz épp áz időben törtek be a fasiszták. A lap munkatársait kilökdösték az ablakon, Hackett megúszta azzal, hogy a fasiszta diákszövetség vezetője szólt neki: tűnjön el. Mert ő volt az egyetlen, aki tudósítást mert írni a gyalázatról, nevekkel. Visszatért Magyarországra. Irt a régi Magyar Hírlapnak, a Népszavának és más lapoknak, s elkezdett fotografálni is. Komáromban Hor­thy!, Pesten József Attilát, Zalka Mátét, Bar­tókot. Közben verseket írt Keér Dezső néven. Két kötete is megjelent a Vajda János Tár­saság gondozásában. Hadimúzeum című paci­fista verséért három hónap börtönre ítélték. Több sajtóper után 1938-hr..1, ismét elérkezett­nek látta az időt, hogy nyakába vegye a vi­lágot. Párizsból előbb a Mai Nap című újsá­got, majd Vichyből a Pesti Hírlapot tudósí­totta. Sorsának fonalára az újabb nagy csomót a háború kötötte. Előbb akkreditált hivatalos haditudósító volt. A francia összeomláskor hat­­száz kilométert gyalogolt hátizsákkal és bom­bák között, hogy utolérje a menekülő francia kormányt. Végre rájuk talált Vichyben, ahon­nan három éven át tudósított magyar, svájci és amerikai lapokat, télen kályha nélküli ho­telekben élve. Miközben tudésítóként dolgozott, a vichyi kormánynál kémkedő francia ellen­állók összekötője is volt a Marco Polo nevű ellenállási csoportban. Értesüléseiket közvetle­nül a kormány minujztenurnáiból szerezték, le­másolták. A minisztériumok kis hotelekben vol­tak, „ideiglenesen négy évig”, s a miniszte­rek ugyanott éjszakáztak, a lakáshiány miatt, nem ritkán a titkárnőjükkel melegedve. Ilyen körülmények között kelt át a határon adatok­kal az inge alatt, amikor egy francia rendőr megkérdezte: miért utazgat olyan sűrűn Svájc­ba? „Tudósitó vagyok” — válaszolta. „Ez a munkám.” Továbbmehetett, de jelentették, és végül német „tanácsra” a francia hatóságok 1942 őszén felszólították az ország azonnali el­hagyására. Haza nem jöhetett, s szinte sehova sem utaz­hatott a fasiszta méreggel átitatott Európában. Hackett New Yorkban telepedett le. A Sur­vey of Foreign Experts nevű hivatal Európá­ból menékült újságírókat is foglalkoztatott kül­földi 'háttérszakértőként. A szervezet maga fe­dőszerv volt, s hősünknek csak azért nem kel­lett amerikai ejtőernyővel a hátán a nyi­las Magyarországra mennie, mert meggyőzte megbízóit, hogy otthon minden hekus arcról ismeri. Az események igazolták: társai közül hármat — akik belementek ebbe a veszélyes játékba —, le is dobták ejtőernyővel, Pestre még bejutottak, de ott elfogták es kivégezték őket. Gabriel Hackett New York-i. íotós-zsumalisz­­ta párton kívüli polgári szocialistának vallja magát. Horthysta emigráns berkekben ez „gya­nús elemnek” számit, hiszen cikkei és képei a magyar sajtóban is rendszeresen megjelen­nek. Itthon 1966 nyarán járt meghívásra. Ak­kor Izsákra, a szülőfalujába is elment. Ellá­togatott a Sárarany Termelőszövetkrzetbe is. Elnézte, ahogy a kis panasztlányok hangszórós rockzenére, T-shirtban és farmernadrágban sze­dik a káposztát, s azt gondolta, „mégiscsak változtunk". De azt is, hogy ,p fiatalok na­gyon el iHtnrtak kanászodva”. Fotó- és sajtóügynöksége azokban az évek­ben minden energiáját lékötötte. Olyan világ­cégeknek dolgozott, mint a Life Time, a News­week, Angliában az Oxford University Press, Párizsban a Gallimard, de soha egyikkel sem szerződött le. Szereti a függetlenséget és utál­ja a „főnököket”. „Hívtak haza is, — mond­ta —, de otthon most fegyelemre van szük­ség, nemcsak írógépre.” Maradt tehát New Yorkban, vezetve kis ügynökségét, melynek ne­ve General Press Features. Nyolcvanéves múlt, de nem képes nem dolgozni. „A legrosszabb, amikor az ember azon kapja magát, hogy már kedvenc ellenségei is meghaltak." És most Gabriel Hackett New Yohk Kew Gardens nevű villanegyedében levő irodaLaká­­sában beszélgetünk, már vagy három órája. A házigazda egy sokat látott és nagyra nőtt, zománcozott bögréből tölti belém a feketeká­vét, hogy magamhoz térítsen a kábulatból. I. A kábulatból, melyet ez a sok színben szipor­kázó tüzijátók-élet, viharból viharba vetődő lé­­lekvesztő-élet kelt a hallgatóban. És mivel az újságírónak mindössze egyetlen napja, legfel­jebb még egy estéje maradt Gabriel Hackett életére, s mivel egy „regényembemek” ez nem elég, estefelé megállapodtunk: minthogy azt a regényt amúgyis csak ő tudná megírni, hát beszéljünk inkább másról... © József Attilát kihajtós inges kisfiú ko­ra óta, a „de szeretnék gazdag lenni" korszak­tól ismerte. Meddig tartott ez a kapcsolat?- — Végig! Első találkozásunk Márer György újságíró lakásán volt, 1928—29 táján. Az utol­só néhány héttel Attila halála előtt nálam. Na­gyon rosszul mentek már a dolgai, az ideg­állapota teljesen leromlott, s nagyon kevesen maradtak meg körülötte, mellette. Hogy segít­sek, a Magántisztviselők Szövetségében szervez­tem egy előadást a számára, versfelolvasást. Tudtommal ez volt legutolsó nyilvános szerep­lése. Hát, nem mondhatom, hogy az érdeklő­dők teletöltöttek volna a helyiséget, de Attila örült a százötven pengőnek, amit a felolvasá­sért kapott, Utána nálunk vacsoráztunk, hár­masban a feleségemmel. A beszélgetés főleg Attila helyzetéről és via&kodásairól folyt. A pártból .kiejtették”, Lapja, a Szép Szó csak Hatvány Bertalan segítségével tudott megjelen­ni. Mindenki ellenem van — mondta. A ha­mutartóban három csikk volt. Rámeredt a ha­mutartóra és azt mondta: „Látjátok, ez azt jelenti, hogy hárman vannak, akik gyűlölnek cs el akarnak pusztítani". Mi már tudtuk, mi­ről van szó. Az ő betegségét vonatkozásos tév­eszmének hívták. Hogy eltereljem a figyelmét vad gondolatairól, elkezdtem fejből részleteket idézni a verseiből. Akkor meg elsírta magát a meghatottságtól. lAmskor elment, mi is sír­tunk a feleségemmel a szorongástól. Pár nap­pal később leküldték testvéréhez Szárszóra, mert Pesten már nem lehetett mit kezdeni ve­le. Teljesen elhatalmasodott rajta a betegség, szüntelenül a képzelt konfliktusaival volt el­foglalva. Közös barátaink, köztük fontos kom­­munisiá'k, csak legyintettek, ha megjelent, vagy szóba került: „Hagyjátok beszélni, bolond.” Pe­dig, ha abban az időben volt összesen öt em­ber a pártban, aki elolvasta a Tőkét, közülük az egyik József Attila volt... ö az Elvhez volt hű, nem a gyakorlathoz: ez volt a konflik­tus. © Bartók Bélát is Magyarországról ismerte még? — Igen, a Zeneakadémiáról. Mint fiatal új­ságíró, de mint zenebarát is, sokszor jártam az akadémián. Bartók akkoriban már nagy te­kintélyű ember volt otthon, zeneakadémiai ta­nár és nemzetközi hírű muzsikus, de újság­írók jelenlétében mindig feszélyezett volt és tanáruras. Ha valamit kérdeztek tőle, hogy mi újság, vagy min dolgozik a Tanár úr, egy­­...enJatos válaszokat vetett oda: „Angliába uta­zom, Düsseldorfba megyék” — ilyeneket. Kris­tóf Károly egész, kis könyvet írt az ilyen vá­laszokból. Egv,zer benn voltam a teremben, amikor vizsgáztatott. Egész idő alatt cigaret­tázott, a kisujjával ütötte földre a hamut. Lát­hatóan unta a tanítványok játékát. Ha elé­gedetlen volt, nem mondta ki, hanem szó nél­kül odaült a zongorához és maga játszotta el a darabot a tanulónak. Bartók utált tanítani, csak végzősökkel foglalkozott, de a sajtónak nem nagyon mutatta meg az igazi arcát. Még saját körében is egyetlen egyszer láttam csak például mosolyogni: a Carnegie Hallban, egy hangverseny szünetében, amint a zenészekkel, cigarettázva beszélgetett. Tudta nélkül lefény­képeztem. Balogh Ernő, Bartók barátja és ta­nítványa azt írta erről a képről, hogy ez a világon az egyetlen mosolygós Bartók-portré. Soha, sehol nem publikáltam még, valahogy nem volt megfelelő nagyobb alkalom. A világ így csak a feszes, méltóságteljes, elgondolkodó Bartókot ismeri. Kodályról is sok emlékem van, mert mindén New Yorkba látogatása alkalmá­val felkeresett a stúdiómban, Zenéről, iroda­lomról beszélgettünk és fényképeztem. © Bartók Béla példája mutatja, hogy az amerikai kulturdzsungel még a legnagyobbakat is könnyen elveszejti. — Ez így nem teljesen igaz. Bartók 'bete­gesen szerény volt. Igazán senki sem ismerte itt, egy tucat zeneértőt kivéve. És az USA egy élet­halál világháború közepén volt: fiainak ez­rei estek el a Japán szigeteken. Egy külföldi ze­neszerző, furcsa szerzeményekkel — akkor nem ez volt a legfontosabb téma. Egy évvel később már állása is volt, koncertezett, komponált és tanított. Erről senki sem ír. © Kertész Andrét is ismernie kellett, hiszen évtizedekig szintén itt élt New Yorkban, öt elfogadták? — Kertész ötven éve jó barátom volt, még Párizsiból. Hogy „elfogadták-e”? Nem annak, amit ő akart. Szidta Amerikát, mert úgy érez­te, nem értékelik a „művészetét” úgy, mint Párizsban, vagy odahaza. Tudniillik tíz éven át a Vogue című nagy divatfolyóiratnak dol­gozott interieur-fényképészként. Long IsLandra járt milliomosok szépen terített asztalait és íuxusotthonait fotózni. De ezért havi ezer dol­lárt kapott, továbbá asszisztenst és kocsit 1 Vagy­is volt jó megélhetése. De ő nem tárgyakat akart fotózni, hanem hangulatokat. Helyzete e szempontból az utóbbi tíz évben kezdett ja­vulni, amikor divatba jöttek a hangulatos régi fotók. Ez a hetvenes években kezdődött: aki nem engedhette meg magának, hogy drága fest­ményeket vásároljon, régi művészi fotókat vett. 1970 körül végre volt Kertésznek egy kiállí­tása a régi képeiből a Museum of Modern Art­­ban. Attól kezdve kétezer dollárt fizettek egy fotójáért. Nem tudatos, hanem ösztönös mű­vész volt. Kevés barátja volt, még művész­körökben is. Könnyen veszett össze. .Nem sok­kal halála előtt elvittem az amerikai Magyar Szó című újság sajtóvacsorájára. Csak ült a pódiumon és nézett maga elé. Rossz volt a hal­lása és úgy elrévedezett, hogy időnként oldal­ba kellett bökni, hogy mosolyogjon, róla be­szélnek. Közel kilencvenéves volt már, mi­kor utolsó albumát megcsinálta: az .ablakpár­kányán összeállított csendéleteket fotózta, szí­nes Polaroid-filmre. (Befejező rész a következő számban) J.N. STORM WINDOW 46-20—16th Avenue, Brooklyn, N.Y. 11204 €> DOOR CORE Save Fuel ALUMINUM PRIME Keep Your Home REPLACEMENT cooler in summer: WINDOWS WARMER IN WINTER! • STORM WINDOWS STORM DOORS • Window Guards • Radiator Covers • Venetian Blinds Replaced Glass & Screens • Plumbing • Painting 851-9364 851-5125 CLOSED SATURDAY OPEN SUNDAY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom