Newyorki Figyelő, 1987 (12. évfolyam, 4-15. szám)

1987-07-24 / 9. szám

10 NEWYORKI FIGYELŐ 1987 július 24. DR. JESURUN ÉLIJÁHU: MÉG NINCSENEK PALESZTINÉ K, DE VANNAK ÖNTUDATOS ARABOK Forradalmak nem törnek ki és válto­zások nem állnak be népek életében önma­­guktól. vagy hordószónokok dörgő szavára. Megelőzi azokat egy hosszantartó gazdasági valamint politikai elnyomás. Ez a táptalaja annak a hangulatnak, amely tetté kovácsol­ja az általános elkeseredést. De a tettet is megelőzi, sokszor hosszú évekkel, egy tisz­­tánlátó próféta vagy vezéregyéniség, aki meghatározza a nemzeti felkelés célját és felvázolja az oda vezető utat. fgy alakult ki a cionizmus és még inkább a palesztinai arabok nemzeti öntudata és politikai moz­galma. Ennek első megnyilvánulása egy könyv volt, ami Párizsban jelent meg fran­ciául LE REVEIL DE LA NATION ARA­BE (Az arab nemzet ébredése) címen. Írója, a katolikus Nadzsib Azuri, a jeruzsálemi polgármester helyettese volt, aki török-elle­nes politikai nézetei miatt kénytelen volt emigrálni. De a könyvnél is jobban érdekel minket zsidókat az az interjú, amit a szerző munkája mgjelenésének évében, 1905-ben adott Mose Krüger nevű diáknak, aki ké­sőbb híres jeruzsálemi orvos lett. Az írót és a diákot a hetedik cionista kongresszus iránti érdeklődés vitte Bázelbe. S ime, az interjú rövid tartalma: — Az arabok kezdenek ébredezni. Le akarnak szakadni az ottomán birodalom korhadó fájáról, hogy önálló államot léte­sítsenek, amely Szueztől a Perzsa-öbölig, Jementől a kurd hegyekig terjedne. A zsidó nemzeti mozgalommal való viszonyunk egyértelmű. Sokat tanultunk módszereiből. Mi is egy évszázadokig szunnyadó népet akarunk felkelteni. Becsüljük a zsidókat, sokan közülük közöttünk élnek ma is há­borítatlanul. De meg kell semmisítenünk * * azt a cionista reménységet, hogy itt a mi Palesztinánkban építsenek önálló országot maguknak. Semmiféle együttműködésről nem lehet szó a két nemzeti mozgalom, az arab és a zsidó közt, mert az egyik célja kizárja a másikat. Az a sorsunk, hogy har­coljunk egymás ellen, amíg egyikünk felül­kerekedik. Félreértés ne essék: nem va­gyunk antiszemiták. Itt Palesztinában is élhetnek zsidók akárcsak Irakban, de csak mint az arab birodalom polgárai. A zsidó­kat gyűlölik egész Európában. Példa erre Franciaország és a Dreyfuss-per. Az arabok ezzel szemben türelmesek. De ha becsapják őket, ha ki akarják túrni őket jogos birto­kukból - akkor rettenetesek lesznek és vér fog folyni , sok vér. Márpedig a cionisták egy messzire tekintő stratégiai terv alapján vásárolják fel földjeinket, hogy visszaállít­sák a régi bibliai határokat és segítségükre van ebben az angol imperializmus. -Ha elmélyedünk Azuri tételeiben, akkor láthatjuk, hogy nincsen új a nap alatt Arafat 1987-ben kis változtatásokkal (ame­rikai imperializmus angol helyett) ismétli Nadzsib Azuri-nak 1905-ben megírt és el­mondott véleményét. Csakhogy míg Arafat palesztin hazafi, - Azuri nem tekintette lesztinát önálló országnak, hanem csak a sziriai tartomány déli megyéjének. Vele együtt sziriainak tartotta megát a paleszti­nai intelligencia és a polgárság vékony réte­ge is. Ez egyébként érthető is volt, lévén Palesztina a legelmaradottabb török tarto­mány, míg Szíria a legfejlettebb arab ország és városai az arab kultúra megmaradt fel­legvárai. Döntő változás állt be az arab nacio­nalizmus történetében 1908-ban, amikor az „ifjú törökök'' kerültek uralomra. A kato­natiszteknek ez a forradalmi mozgalma modernizálni akarta a szultánok korhadt birodalmát. Hogy általános népszerűségre tegyen szert, egyenjogúságot ígért az ország minden lakosának és autonómiát a keresztény és arab kisebbségeknek. Ezt az ígéretet ugyan két évvel később visszavonta de ez a rövid idő is elég volt arra, hogy a sztambuli parlamentben az arab képviselők befolyáshoz jussanak és széles körben ter­jeszthessék az arab megújulás eszméit. A törökök ellen persze nem mertek nyíltan fellépni, de szívvel-lélekkel kontráztak a palesztin képviselőknek, akik felszólalása­ikban ugyancsak eltúlozták a cionizmus céljait és a település méreteit. Érveiket, mint azt, hogy a cionisták az Eufrátesztől a Nílusig akarják kiterjeszteni országuk ha­tárait, később felhasználta a mufti, majd Arafát, aki immár negyed század óta ter­jeszti ezt a rémhistóriát az arab államokban! 1908-tól kezdve egészen 1914-ig terv­szerű uszítás folyt a Jaffón, Jeruzsálemben és Haifán megjelenő újságok hasábjain a jisuv ellen. Politikai jellegű merényletek fordultak elő, gyújtogatások, rablások - persze nem olyan mértékben, mint az angol uralom idején. Az arab nacionalisták az alija és a földvásárlás betiltását követelték a török hatóságoktól és azok — lévén maguk is mohamedánok — valóban nagy nehézsé­geket okoztak a telekkönyvi átírásoknál. De a baksis-rendszer, az ifjú törökök min­den igyekezete ellenére, tovább működött és így pénzzel továbbra is megvásárolható volt az igazság és a törvényesség. A jisuv fejlődött és 1914-ben megközelítette a százezres lélekszámot. GALILI-GEMEINER ERVIN: MÁSFÉL MILLIÓ ZSIDÓ GYERMEK-VÉRTANÚ EMLÉKÉRE... (A hírközlő szervek rövid pár sorban megemlékeztek arról a szomorú emlékün­nepségről, amelyet Chaim Herzog államel­nök részvétele mellett tartottak meg a je­ruzsálemi Jad Vasém földalatti, sötét üregé­ben. Az emlékművet Edith és Ábrahám Spiegel amerikai filantrópok adományából emelték, akiknek kétéves kisfia Auschwitz ban pusztult el...) * Az évenkint megismétlődő azkárákon felteszem magamnak a kérdést: Miért dom­borítjuk ki kellőképpen a zsidó gyermekek elpusztulásának fájdalmas tényét ? Nemzedékek múlva lesz érezhető a nagy népirtás, amelynek keretében népünk egyharmadát, hatmillió testvérünket, s eb­ből másfél millió gyermeket és ifjút irtot­tak ki a németek és csatlósaik. - A vészkorszak volt a zsidó gyermek leg­nagyobb tragédiája, az életéért való küzde­lemben pedig legnagyobb eposza - írja dr. M. Dvozscky, a Vészkorszak kutatója. Jákov Lescinsky ismert zsidó szocio­lógus, statisztikai adatokra hivatkozva ki­mutatja, hogy a vészkorszak előtt egymillió nyolcszázezer zsidó gyermek volt a néme­tek által leigázott Európában. Magában Lengyelországban 922,244 gyermek volt, ami a zsidó lakosság harminc százalékának felelt meg. A háború után mindössze 280 ezer zsidó gyermek maradt életben. Ebből kö­vetkeztette Jákov Lescinsky, hogy a 14 éves korig elpusztított zsidó gyermekek száma eléri a másfél milliót. Arról, hogy százalékarányban a ma­gyar zsidóság mennyi hasonlókorú gyerme­ket veszített, ezideig még nem jelent meg statisztika. De végezzünk egy kis sereg­szemlét: Hány felnőttet ismerünk ma, akik 193244 között születtek Magyarországon, vagy a bécsi döntés által visszacsatolt terü­leteken? Ez a 12 magyar-zsidó korosztály rit­ka, mint a fehér holló. Sőt, még annál is ritkább. A megmaradottak főleg pestiek, kis hányaduk pedig egy-egy „szerencsé­sebb" sorsú gettóból származik, akiket Isten végtelen kegyelme folytán Auschwitz helyett Ausztriába vittek. Egyszóval a vészkorszak tragédiáján belül a zsidó gyermek tragédiája volt a leg­nagyobb. Mint munkára alkalmatlan „ke­nyérpusztítót" elsőnek küldték a halálba. Még mielőtt megismerhette volna a bűn fogalmát, vagy az élet értelmét. Aki alaposan foglalkozik a vészkor­szak történelmével, látja: ahová a németek bementek, elsőnek a 14 éven aluli gyerme­keket írták össze, majd kegyelem nélkül le­gyilkolták őket. Nikmát dám jeled kátán, od lo bará hasatan (Kisgyermek vérének megbosszúlását még a Sátán sem teremtette meg.) (Ch.N. BIALIK) Jicchák Katzenelson, a költő A MEG­GYILKOLT ZSIDÓ NÉP című elégiájában is az elpusztított gyermekeket siratja meg: - Mint szemétrakást szállították őket a halálba - siratja a költő. * Másfél évtizeddel ezelőtt — 1972- ben — a népek történetében minden való­színűség szerint egyedülálló esetre emlékez­tek a Rámát Joszéf-i templomocskában. Egy boldogtalan apa, Joszéf Kram­­mer, akit 29 évig kísért kis Dávid fia emlé­ke, egy Tóra-tekercset helyezett el a kis vértanú nevének megörökítésére az ottani imaházban. A nagy népirtás idején ez a zsidó apa feláldozta a gyermekét. 18 hónapos kisfiát megfojtotta, hogy ezzel 47 zsidó testvére életét mentse meg. A fenti Tóra-avatási aktuson ismét felelevenedett a Vilna melletti Dulhanov­­ban történt emberáldozás. Az Izraelben la­kó túlélőkban - akik jelen voltak az ese­ménynél — egymást váltották az érzelmek, amikor arra kellett gondolniok, hogy az Isten képmására teremtett ki emberpalán­tát azért kellett nemző-atyjának a bunker­ben megfojtania, nehogy a kis Dávid sírása elárulja azt a 47 rejtőző zsidót, akikre el­fogásuk esetén az akasztófa, jobbik eset­ben pedig golyó várt volna... DR. FEUERSTEIN EMIL: MAJOR HENRIK (1889-1948) (A neves magyar-zsidó életrajz­író EGY MARÉK VIRÁG című mű­vének második kötetéből közöljük az alábbi életrajzot. A tanulmányt foly­tatólagosan fogjuk közzétenni.) I. Festő, világhírű karikaturista. Való­színű, hogy csak még Magyarországot ala­posan ismerő személyek sem igen hallották Bihardiószeg falucska nevét, ahol Markbreit suszter élt családjával. Legidősebb fia ott született shirt szerzett falucskájának .Major Simon (1876-1930) ügyvéd és népdal-szer­ző volt. Ő volt az első, aki Majorra magya­rosította nevét és miután a kolozsvári egye­temen jogot végzett és ügyvédi diplomát szerzett, Békésgyulán telepedett le. Száraz jogi esetek helyett népdalok szövegét írta.s ami nagyobb ritkaság, a zenéjüket is ő komponálta. Népszínműveket, daljátékokat és híressé vált népdalokat írt és komponált. Egyik népszínművét:Bűnös asszony címmel a híres Temesvár-budai színtársulat mutatta be és a nagy siker után írt ZÁCH KLÁRA című történelmi daljátéka Nagyváradon került színre. A pesti Népszínházban fe­küdt harmadik színdarabja, amelynek elő­adása azon múlott, hogy Vidor Pál szín­­igazgató tagaszkodott ahhoz, hogy a Simon keresztnév helyett a „szebbhangzású" Sán­dort nyomassák a színlapra. A vita még folyt, amikor egy napon távirat érkezett, hogy Major Simon agyonlőtte magát és el is temették a gyulai zsidó temetőben. De térjünk vissza a suszterhez és csa­ládjához. Amikor nem volt elég talpalni való, a suszter családjával Nagyszalontára költözött és ott született Henrik nevű fia, akit születése óta mindenki SICU néven be­cézett. Ez rá is ragadt, mert ez volt művé­szi neve egész élete folyamán. Úgy látszik, hogy Nagyszalontán sem akadt elég talpalni való, mert a suszter Pestre költözött, bár ott nem volt hiány suszterekben. Volt Pes­ten olyan utca is, ahol hat cipész dolgozott, de ha egy „úr" érkezett a Latorca partjáról, vagy a három Kőrös völgyének valamelyik községéből, az is megélt, jól-rosszul. A „re­zsi" igazán nem volt nagy, a felszerelés már régen megvolt, a kétszobás lakás egyik vilá­gos sarka lett a műhely, bőrtalpat, felső­részt, kis- és nagy szegeket pedig hatvan napi hitelre adott az angrosszista. — Aki dolgozik, az megél — volt az új pesti törpe­iparos bölcs elve és ehhez még az is járult, hogy sehol sem szakítanak annyi talpat a világon, mint Pesten, ahol akkor is szalad­tak az emberek, ha igen sok ráérő idejük volt. A hetedik kerületi ház falán egy szép nap egy gyönyörű, fényes bádogra rajzolt, piros festékkel pingált, elegáns csukaorrú cipő fényeskedett. A cégtáblát a legkisebb fiú festette, (gy. hozták a sok javítani valót és ahogy Pesten mondani szokták, „ment a bolt." (Folytatása 12. oldalon) Azt hiszem, hogy fenti pár példa is bizonyítéka annak, eljött már az ideje Jiogy évente megemlékezzünk a Zsidó Gyerek Napjáról. Fenti pár sor legyen egyúttal megem­lékezés a 43 évvel ezelőtti Szíván hó 25-én, 11 és fél éves korában Auschwitzban füstté vált ÁGNES-ka húgomra is...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom