Newyorki Figyelő, 1987 (12. évfolyam, 4-15. szám)
1987-04-13 / 5. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1987 április 13. SIMON TIBOR: EGY RÉGISÉGBOLT REGÉNYE ASKENÁZI ERVIN: HOGYAN LEHET LESZÁLLN1 A KÉSZÜLÉKRŐL ? NAGY A TELEFONSZÁMLA ? - BESZÉLJÜNK KEVESEBBET ! A régiségbolt a jaffai óváros egyik keskeny, omlatag utcájában állt. Talán nem is állt, inkább düledezett, mert a ház falait csupán az isteni kegyelem kovásza tartotta össze, az enyészet már bőven kikezdte. Ennek legalább két évtizede. Jaffa vonzott, mint a mágnes. Kedvenc prófétám Jónás, itt váltott jegyet a Tarsisba menő hajóra, hogy kerülje Istent, aki Ninivébe küldte, a bűnös várost megbüntetendő. Ám az isteni parancs elől nincs kibúvó, végülis — akarata ellenére — a Cethal gyomrában átszállás nélkül utazott Ninivéig,ahol itt-ott lázadozva, teljesítette a prófétai küldetést. De ez már a Legenda. Jaffa különben kora ifjúságom óta foglalkoztatta képzeletemet. Máig sem döntöttem el, mi az ördögöt keresett Jaffán, 1799-ben, Bonaparte Napoleon, a francia hadsereg főparancsnoka, aki egyiptomi hadjárata során Jaffára is „ellátogatott" és nem kevesebb, mint nyolcezer muzulmánt szurony végre vett és felkoncoltatott, egy részét tengerbe fojtatott, ui. takarékoskodnia kellett a puskaporral, — mindezt rögtönzött főhadiszállásáról, a Kapucinusok kolostorából intézte hűséges tábornoka, Berthier útján, aki maga is elrémült az oktalan vérontás láttán. De a későbbi Császárnak még Akkóról is lesznek emlékei, sőt a Táborhegy alatt az ottomán hadsreggel is megütközik, ahol nemcsak a túlerővel, de a francia hadseregben a fejét felütött pestissel is volt némely ügye-baja. Valahogy felverekszi magát Nazarétbe, ahol a Franciskánusok rendházában megpihen. De, hogy ne legyen unalmas, az egyiptomi vizeken várakozó francia hajóhadat már hetekkel előbb az angol hadiflotta (Nelson admirális !) Abukirnál ripityára veri. Sic itur ad astra ! — mert ez a vékonypénzű, tüdőbajos kinézésű, törpe figura egy évvel később Első Konzullá, majd újabb négy év múlva Császárrá kiáltja ki magát. De ez már történelem. Ilyen és hasonló történetek kötötték le gondolataimat,amint a csaknem lakatlan, foghíjas házsorok között kóborolva,—amelyek felett az ítélet már régen kimondatott! - akadtam rá a furcsa boltra, ahol a madár se jár. A porlepte, homályos kirakatüvegen át, rendetlen összevisszaságban, régi porcelánok, fakó aranyozásé zenélő órák, barátságtalan, el sárgult litográfiák, márványból és fából faragott szobrocskák, lomnak tűnő dísztárgyak kínálták magukat a soha erre nem járó vevőnek. Már majdnem áthaladtam a szegényes semmitmondó ócskaságok boltja előtt, a nyitott, vasrácsos ajtón keresztül valahogy úgy rémlett, hogy a keskeny, szokatlanul hosszú, agyonzsúfolt helyiség mélyén mégis volt valamelyes élet. Egy empire-stilű fotelben, melynek karfáin, a huzat alatt kilátszott a lószőr, fiatal nő ült és olvasott. Máig sem tudom, mi késztetett arra, hogy belépjek ebbe a zsibárú üzletbe, vagy mondjuk így: régiségboltba ? A küszöbön volt már a lábam, amikor gondoltam, viszszafordulok, de a helyiség végén valami zizzent, mintha egy könyvben lapozott volna valaki, vagy felfigyelt rám, már nem is emlékszem pontosan, de már benn voltam, illetlen dolog lett volna csakúgy visz szafordulni. ,,Hiszek Michelangeloban, Velazquezben és Rembrandtban... hiszek a vonalak mindenható hatalmában..." G.B. Shaw: EGY OR VOS DILEMMÁJA Kérdésemre, hogy szabad-e ezt a ... galériát (eltaláltam az udvarias szakkifejezést !)megtekintenem,az ifjú hölgy becsukta könyvét és barátságos, kultúrált hangon, - vagy inkább rutinszerűen ? — válaszolt, - természetesen, csak világosságot csinálok, így. Nyugodtan tessék körülnézni, vételkötelezettség nincs, — és mosolygott. Én is visszamosolyogtam. Az volt az érzésem, hogy pillanatnyi zavara a belépő idegen felé felengedett. A fény .amely betöltötte a helyiséget, korántsem volt vakító, de amennyi abból a lány arcára hullt, látni engedte annak egyszerű báját, finom metszésű arcát, élénk barna szemeit, hullámos, fekete hajának tengerét, amely vállaihoz simult és ahogy egy pillantásom lemérte légies, tiszta tekintetét, Van Dyck egyik leány-portréjára emlékeztetett. De most, ahogy a fények hibátlanul világítják meg a falakon függő kompozíciók elképesztő koloritját...igen, ott a quattrocento, a Cinquecento, a flamand barokk, majd ott, a másik falon sorjáznak képzeletemben a francia impresszionisták, a Szalon kései művészei Mintha ezeket a vásznakat, vagy azok eredetijét már láttam volna...A Mediciek, a Sforzák kegyeltjeit... Micsoda őrült kényszerképzetek incselkednek velem ? Amott Botticelli, Rafaello Madonnái.Tiziano velencei vöröshajú női portréi? Tintoretto és Veronese, Murillo és Correggio... Vagy ez már a barokk? Egy valóságos Rubens... De ott, azok Velazquezről, Goyáról vallanak. Amott, a franciák között, egy káprázatos Monet-hamisítvány, pedig a kép magáért beszél: „gyorsan, sietve, a tünékeny látványt■ „alla prima" rögzíteni, a vizet, a csillogó párát is." Renoir párizsi utcáinak forgataga, Degas kecses ballerinái és Cézanne ! Cézanne ! Úgy érzem, kiüt rajtam a hideg veríték. Csalás az egész ! Giccses utánzatokkal szédítik a jóhiszemű, dilettáns képkedvelőket. Már indulok is botladozva a kijárat felé, szinte beleütközöm egy hatalmas vázába, amelyen kívánatos párizsi asszonyok mutogatják fedetlen keblüket...Krajcároskerámia ! Istenem, ha élne Anatole France, az öreg varázsló, micsoda pazar regény kerekedne ebből ? De Jaffa nem a Szajnapart, s különben is — csak a fantáziám nyargalt és szépítette meg e múlandó, színes ócskaságokat. Bizonyára a haldokló romváros furcsa architektúrája, a lefejezett, csonka házak, a beszegezett ablakok és a súlyos veretű, rozsdás vasajtók nyomasztó képe, vagyis az egész „couleur locale" vitt bele ebbe az ostoba játékba. Zavaros mondatokban, dadogva megköszöntem a „szép látnivalókat" és hogy rövidesen majd visszatérek és vásárolok néhány vásznat ezekből a sikerült reprodukciókból... Még valami búcsúfélét is elmotyogtam ennek az élő Madonnának, — akkor még nem is képzeltem, hogy soha többé nem fogom a lábam ebbe a régiségboltba betenni — az ifjú szépség mosolyogva viszonozta közhelyeimet, valami kihívó fölényt is dobott felém tekintete. Szóval, így-De ahogy tovább baktattam a kietlen utcán, a varázs fokozatosan megszűnt, elillant. A zajos jaffai piacon - tipikus keleti A Szövetséges Távbeszélő Igazgatóság éppen a minap hagyta jóvá az alapárak emelését. Ezért valamilyen megoldást kell kiokoskodnunkátogy a telefonszámlánkból valamiképpen lefaragjunk. A legegyszerűbb mód persze leszállni a készülékről, de hogyan lehet erre rábírni a notórius non-stop beszélgetőket? Ha szeretett nejem felütötte sátorfáját a készülék mellett,akkor féije,aki súlyos telefonszámlitiszben szenved, átnyújt neki egy cédulát, amelyben figyelmezteti, hogy elérte a 20 percet. Vagy egyszer péntek délután, amikor az asszony egyik táv-beszélő barátnőjével értekezett és észre sem vették, hogy veszedelmesen közeleg a gyertyagyújtás ideje, megjegyeztem, hogy a másik készüléken felhívom a rabbinkat és megkérdezem tőle, amennyiben csak a szombat kimenetelekor teszik le a kagylót, nem szegik-e meg a szombat szentségét, ha egész Sábátkor beszélnek ? Amikor a gyerekek még kicsik voltak ők olykor leegyszerűsítették a dolgot, amikor így szakították félbe a beszélgetést: - Nem tudnád egy kicsit rövidebbre fogni ? Mert a Superman éppen most indul el a nőéi kiszabadítására, akit vademberek tartanak fogva. — Azóta a „csak röviden" nálunk családi jelszó lett, de ezt a felszólítást lehetetlen mindenkivel szemben használni. Vannak ugyanis személyek, akik abban a percben, amikor felemelik a kagylót, elvesztik időérzéküket. Van például egy ismerősünk, akinek szintén nincs fogalma, hogy mikor meddig beszélget. Egy reggelen felhívta barátnőjét, aki éppen akkor bujt ki az ágyból. A még hálóiiiRben lévő hölgy egyszerre csak felkiáltott: — Te jó Ég, napfogyatkozás van ! Egyszerre csak egész sötét lett odakinn. - - Ne izgulj — nyugtatta meg a barátnő - nincs napfogyatkozás, csakhogy egész nap beszéltünk. -Egy néhai igen jámbor rabbitól halottam egyszer egy templomi szónoklatában: — Ha a gyerek veszi fel a kagylót és közli velünk, hogy keresnek bennünket, mi pedig odasúgjuk neki: — Mondd, hogy nem vagyok itthon —, ezzel neveljük a gyereket hazugságra. — De tegye csak kezét a szivére a nyájas olvasó, nem használta volna-e a már ismert kifogásokat, ha nem óhajt beszélni valakivel. Itt van mindjárt belőlük három fajta. Az álveszély -hazugság: - A kutya vonít az ajtónál.-----Jaj, nyitva felejtettem a vízcsapot a fürdőkádban. — — Odaég az ebéd. — A .jóember": — Nem akarlak tovább fenntartani. - - Tudom, mennyi dolgod van.-----Azt hiszem, már eleged volt belőlem. — Vannak aztán a „halaszthatatlan ügyek". - Elkésem a vonatot.-----Szól a másik telefon.-----Itt vannak a villanyórát leolvasni. — De ezek az elcsépelt kifogások már nem nagyon felelnek meg a célnak. A technika fejlődésével, korszerűbb megoldásokra van szükség. Olyan nyilvánvaló kifogásnak, mint „mi volt az, atombomba ? ", nem nagyon lehet sikere. Vannak azonban leleményesebb trükkök is. így van egy ismerősöm aki betanította 4 éves kislányát. Ha nem kívánatos elem hívja, akkor felemeli a kezét és integetni kezd. Erre a kicsi odatotyog az ajtóhoz és addig nyomja a csengőt, amíg a papa beleszól a kagylóba: — Bocsánat, valaki van a kapunál. —' Az ifjú orvos, akinek odahaza van a rendelője, agresszívebb trükkhöz folyamodott. Ha a páciens nem hajlandó letenni a kagylót, odahajol a gyermekágyhoz és megcsipkedi a gyereket, mire az természetesen üvölteni kezd. Beszól a készülékbe: — Bocsásson megkérem, sír a bébi. — Néha a szomszédot is be kell vonni a dologba. így szomszédunk napközben felhívott bennünket munkahelyéről és megkért, jegyezzünk fel egy üzenetet a feleségének. Amikor a gyerek átvitte a cédulát, az asszony természetesen telefonált. A rövid üzenet így szólt: - A mindenségedet, egész nap próbállak hívni. -Aztán megtörtént egyszer, amikor unokanővéremet órákig nem tudtam elérni, feladtam egy sürgönyt — tedd le a kagylót — szöveggel. A távíró hivatal félbeszakította a beszélgetést és bemondta a szöveget, hölgy azonnal felhívott és jól mulatott a dolgon. Az sem rossz kifogás, hogy oda kell menni ahová a király V gyalog jár. Csakhogy ebből a célból már sok háztartásban a fürdőszobában is felszereltek telefont. Vannak aztán különleges tehetséggel megáldott személyek, akik képesek befejezni egy beszélgetést, mielőtt megkezdődött volna. Valahogy így: Szól a telefon. Felveszik a kagylót és lendületesen bejelentik: - Hétkor a Nemzetinél. Rendben ? — és már le is tették a kagylót. Mások szabatosan. minden szótagot hangsúlyozva — mint a hírmondó a tévén — kijelentik: — kö-szönóm, hogy hív-tál. Hívjál megint, ha ráérsz. - S leteszik a kagylót. Ha a helyzet reménytelenül kétségbeejtő, akkor a megoldásnak is drasztikusnak kell lennie. Például senki sem foga feltételezni, hogy az ember sajátmagát félbeszakítja. Valahogy így: — holnap valóban akarsz... - és hirtelen leteszi a kagylót. Aztán azonnal visszahívja az. illetőt: - Ügy látszik, valami baj van a... - ismét leteszi a kagylót, de aztán azonnal leemeli és úgy is hagyja. Ha pedig már minden kísérlet csődöt mondott, akkor az utolsó menedékhez kell folyamodni, ami radikális ugyan - de biztos. Ha az ember megőrül, mert a vonal másik végén valaki nem hajlandó abbahagyni a beszélgetést, akkor hajítsuk a készüléket a földre. Ha a zuhanás közben a csengők csengenek, a berregők berregnek, akkor kiáltsuk be a kagylóba: - Jaj, megbolondult a telefonom. - Ami talán valóban igaz, de ki bánja ? — vásár ! - már döntöttem is: egy csomó mázolvány, olcsó trükk, a betévedő túrista számára. Nem vagyok képszakértő, de meg tudom különböztetni az olajt a pasztelltől. Mégis... a Correggio, a Veronese...Degasra és Cézannera tanúskodó piktura gondolatba ejtett, jóllehet a Renaissance és a Második Császárság jól megfértek együtt; nem vitás, ügyeskezű emberek munkája lehetett. Cigarettára gyújtottam és elvegyültem a vásári forgatagban. Ám a véletlen, ez a vajákos méregkeverő úgy rendezte a dolgokat, hogy újra felidézzem a ködösödő emléket: a fényképész villámfényéhez hasonlóan lobbantotta fel képzeletemet, megzavart munkámban és felkavarta éjjeli nyugalmamat. (Folytatása következik)
