Newyorki Figyelő, 1986 (11. évfolyam, 1-17. szám)
1986-03-24 / 4. szám
6 NEWYORH1 ÜGYELŐ 1986 március 24. SZÉKELY MOLNÁR IMRE IRODALMI HAGYATÉKÁBÓL TEL AVIV A LEGEURÓPAIBB IZRAELI VAROS Mikor a nagy El A1 gép szemközeibe hozza Izraelt, Tel Aviv tűnik az elsőnek a láthatáron.Óriási, homokszínű város. Építkezési arányaival, de környezetileg is Arizonát juttatja az eszembe, ahogy először szembekerülünk egymással a távolság magasságából. A gép alatt ébredő arcával, lustán mozgolódik a tenger. A színe haragos zöld, a hajók kis játék-csónakocskáknak tűnnek, s ebből az egybefolyó meseképből a hajnal sárgás és rózsaszín kárpitjai mögül mintha az ég kulisszái öveznék: kilép egyszerre Tel Aviv. A homokra épült város. A hatalmas paloták ablakai megcsillanak a nap meleg csókjától, de még csak ébredez, a felette keringő repülőgépjnmtha Isten vigyázó szeme lenne,nehogy valaki megzavarja az alvó város csöndjét.Ez az első benyomásom Tel Avivról, s ez a kép velem marad most már a halálomig. Félelmetes volt, de mégis megejtő az ég és a föld között lebegve, áhítva a nagy találkozást, a kézfogás ünnepélyességét, amivel köszönteni akarom Izraelt. A legendák népét, ahol a Messiás született, ahol a zsinagógák mellett minaretek szöknek a magasba,ahol próféták szolgálták az Istent es Mohamed lábanyomát még nem temette be az idő. Tel Avivben a világhotelek, mint a Plaza és a Dan a tengerparton épültekjiogy a vendég örökké lássa a víz tündöklő panorámáját, a zöld és kék színben játszó fényeket, a tarajosán habos hullámokat, a partot döngve ostromló vihart. Isteni színjáték nézni a luxus-szoba tengerre néző erkélyéről ezt. Nem szegény embernek nyíló alkalom ez a gazdagok páholya, a szegény ember csak a partról bámulhatja megborzadva, önmagába hullva és megdöbbenve parányi élete súlytalanságától. A vihar a tenger szépségével, végítéletre figyelmeztető bömbölésével a fülünkbe kiabálja: ember vigyázz ! Porszem vagy, s ha akarlak, eltaposlak, mint egy férget. A Dán szállótól délre nyílik egy kis utca, a Mendele Street, abban van az Adiv Hotel. Elek Pali, kedves barátom úgy intézte, hogy nekem ott foglalt jó előre szobát. Azt mondta, hogy ez a legmegfelelőbb a zsebemnek és igaza volt. Kitűnő szálloda, s izraeli viszonylatban aránylag olcsó is. A kiszolgálás pedig kifogástalan. A manager Tommy Szántó, a második legnagyobb „magyar" városból került Izraelbe, Bukarestből. Tommy született udvarias, tapintatos, vezető ember, aki elmondja, mit néz zek meg okvetlenül Tel Avivban. Az utcákon az üzletek a régi Pestet vagy Bécset utánozták le, mégis egészen mások, mert az izraeli jelleg, az uralkodó színekben pompáznak. Megbámulom kitágult szemmel a Dizengoff téren a kivilágított szökőkutat, amely a fények orgiájával ezer színt dobál fel a magasba. Weekendeken itt, ezen a téren perdül táncra a fiatalság. Mondják, hogy a Ritz kávéház hasonlít a bécsi Sacher-hez, itt még irodalmi jelleggel is bír, mert a törzsközönsége a művészekből, írókból és a szép dámákból, no meg a politikusokból kerül ki. A politikusok és a vezető emberek szívesen mutogatják itt magukat, mert ez is hozzátartozik JáSgágggS■. ■ ■ ■ Lapunkban szívesen adunk » A teret szinte dajkáló szeretettel ölelik körül a kisebb, nagyobb éttermek, kávéházak, espressók és cukrászdák. Itt van közel a Habima tér, a zsidó nemzeti színházzal, s itt van a modern képzőművészet, Helena Rubinstein múzeuma is. A tér nevét Tel Aviv első polgármesterétől kapta, akinek az alakja ma már fogalommá és legendává változott. Ezt a vá-P rost ő építette magának a népnek, Izraelnek, Kelet szépséges panorámájának. Tel Avivot úgy is lehetne jellemezni, hogy a legnagyobb magyar zsidó város Izraelben. Az ízes szép magyar szavakkal még ma is meg lehet élni benne. Este a Nesz Ciona vendéglő terraszán vacsorázom. Úgy ajánlották, mint jó polgári helyet, ahol a magyar ízlésnek megfelelően főznek. A vendéglős váradi ember,ezért is mentem el szívesen hozzá. Valaha én is Váradon jártam iskolába a fehér papokhoz, s Várad hallatára felejthetetlen élmények kavarodnak bennem. Ha már Izraelben vagyok, mit is rendelhettem volna Izraelben először, mint libamájat. Ez volt az előételem, utána sültet hozattam körítéssel, majd tésztát és ittam hozzá bort. Mennyit fizettem ? Olyan sokat, hogy nem is merem leírni. Mondta a vendéglős, hogy a Magyar Zsidó Világszövetség urai oda járnak hozzá vacsorázni, ha Izraelben tartózkodnak. N^ kik könnyű, mert milliomosok. Az e' .ók urat külön is megemlíti, mondván, S' .réti a hasát, jó vendég. Örömmel sz<- gálja ki. A másik közismert mag1 ar vendéglő a Kispipa. Az már úgy megszedte magát, hogy este ki sem nyit, cy\ ebéden látja szívesen a vendégeket. Magkóstoltam nála az ételt. Rossz volt a' nap a gyomrom, mert nem ízlett, de nr ,t éhes voltam, visszamentem a szállód ja. Az Adiv szálló éttermében sorba ’ ellett állni a „konyha" előtt. A szag után mentem be, de nem bántam meg. Olyan hazai pörköltet ettem, amilyen csak otthon, Budapesten, a Kárpátiában van. Rossz angol kiejtésemre a séf,elegáns megjelenésű úriember, magyarul szólalt meg: — Beszéljen csak azon az ízes magyar nyelven, én is Pestről kerültem ide. Attól kezdve mindig ott étkeztem nála, s ha szolgálatban volt, ő maga tette a tányéromra a porciót. Hálás vagyok neki, s ezért ide is írom a nevét: George Shlomo Nattanjvlaitre d hotel. Az ő jóvoltából mindennap szerepelt az étrenden valami magyar specialitás. Vele kapcsolatban is beigazolódott az a közmondás, hogy a vér nem válik vízzé... Reggelente az éttermi rész felügyelője egy másik magyar. Az egyik nagy állami vállalat igazgatója volt, de mert nagy a család, a nyugdíj meg kicsi, munkával kell pótolni. Nem szégyelli magát, mikor elegáns mozdulattal leteszi a vendég elé a rántottát. Sajnálom, hogy a nevét elfelejtettem. A nagy felfedezéssel eldicsekedtem az Új Keletnél, s figyelmeztettem, hogy Tel Aviv legjobb és legolcsóbb szállodája és étterme az Adiv Hotel. A kollégák csak mosolyogtak: — Mi már régen tudjuk, de máskülönben is közismert az Adiv Hotelről Jrogy ott lehet a legjobban és legolcsóbban étkezni. — Hát nem yolt igaza a bölcs rabbinak, aki már régen megmondta - tűnődtem el magamban, — hogy semmi sem új a nap IjrtC közérdekű vagy érdekes írások alatt nak. Nem közölt kéziratokat nem ■m h m h m í 'Jtfiknk vissza. 3QOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQOQOOOO szombati Sándor: ^ pírosvégű gépfegyver Uccle, a belga főváros egyik drága negyede. ,.'Tizennyolcadik körzetnek" nevezte el a posta, munkája megkönnyítése céljából. Uccle, amely meglehetősen messzire esik a főváros centrumától, egyre jobban benépesedik. A telkeket méregdrága pénzen vesztegetik: egy villára való földért egymillió frankot’is elkérnek. ami nemzetközi nyelvre lefordítva húszezer dollárt jelent. A telekspekulánsok még várnak: az árak egyre kúsznak a magasba. Az egyik ilyen beépítetlen, gazzal benőtt földdarabon sétálok az oly ritka délutáni napsütésben. Hustin professzor, a brüsszeli egyetem tudós tanára a napokban azt tanácsolta, egyik nyilvános előadásán, hogy mindenki legalább félórát sétáljon naponta, távol a város zajától és bűzétől. Séta közben pedig számolja a repdesö madarakat. Az utóbbi nagyon fontos, állapította meg, mert csak így tudja az ember gondolatait napi gondjaitól elhessegetni. Ez a „relax” pedig eletbevugoan fontos. A tanács persze -rendkívül bölcs, mégsem tudom követni. ann\i a látnivaló. a megfigyelésre érdemes. Most kot kisfiúba ütközöm. Az egyik hétéves lehet, talicskát tol maga előtt. Mögötte eg.v idősebb társa, tizenkét esztendős, gondolom. Kezében jókora játék gépfegyver, amelyet barátja hátába bökdös. A gépfegyver vége rikítóan piros szinti. Közelebb erek hozzájuk és hallom az idősebbet: — Plus vite, salaiul! — kiabálja. — Gyorsabban, bitang! És megint nagyot bök a kisfiún, aki fájdalmasan felnyög. Ez több mint játék, állapítom meg. A talicskás i'iú arca eltorzult. — Mit játsztok? — kérdezem mosolyogva. — Koncentrációs tábort — feleli az idősebbik. Kissé zavart, annál szélesebben nevet. Aztán elfordul tőlem, mint akinek nem tartozik magyarázattal. Nem az. én dolgom, hogy mivel szórakozik pajtásával. Igaza is van. Elvonulok és egy bokor tövében leülök a vad növényzetbe. A gyerekek talán nem is látnak, mindeneseire nem figyelnek irányomba. Nem érdeklem őket. A kicsi, szőke, hétéves kiüríti homokkal telt talicskáját és „őre" kíséretében visszatér néhány méterre. Mast látom csak. hogy nem ketten játszanak, hanem hatan. Fel méter mély. három méter átmérőjű gödör szelén ül további három „fogoly" egy. ugyancsak gépfegyveres, idősebb fiú felügyel rajuk. Amikor a két fiú, akit közelről láttám az imént, visszatér, vége u pihenésnek. A négy fogoly szaporán ás. míg az örök kiabálnak és bókdösik őket. Egyszerre az egyik kisfiú földhöz csapja az ásót és keserűen sírni kezd: — Nem játszom többé — ismétli —. mert állandóan versz ... — Ta gtieuie. salaud! — kiabálja a visszaérkezett őr. — Pota be. bitang! — És nekiesik. Gépfegyverével üli ahol éri. A többi fogoly rémültén nézi. a másik őr színién megszeppen. De csak két-három pillanatig tart meglepetése. Valósággal üvölt: — Dolgozni! Vagy benneteket is megruházlak! A foglyok tovább ásnak, úgy latom, beletörődtek sorsukba. A lazadó is. zokogva, csukladozva felveszi az ásót és hányja a földei a talicskába. Percekig folyik ez a „játék”. Egyszerre csak kiáltás hallatszik a telek túlsó végén levő házból: — Jacques! Jacques! A kegyetlen őr felfigyel. Öt hívja egy női hang. Bizonyára az anyja. Az árok peremére lép és visszakiabália. hogy azonnal jön. És még mielőtt elindulna, megindítja gépfegyverét. A masina úgy kattog, mintha valódi volna, nem gyerekeknek szánt szórakozás. Az őr, vigyorgó képpel egytől egyig „lemészárolja” a négy foglyot Aztán, anélkül, hogy őrtarsatól búcsút venne, elrohan. Naponta olvasunk újságokban a koncentrációs táborok rémségeitől a televízió, amelyet a gyerekek is latnak igen gyakran mutatja. mi történt a nácizmus uralma idején. Ezt csak helyeselheti az ember. Nem lenne jó, ha a világ elfelejtené, hova süllyedhetett a huszadik század kellős közepén. Európában, egy politikai mozgalom, amelynek élén szakavatott hóhérok, bérgyilkosok álltak. A szomorú a dologban az, hogy az éretlen gyerekek mindezt természetesnek tartják, az élet egyik tartozékának ítélik. A kisfiúk között mindig voltak olyanok, akik csendőrlélekkel születtek, míg mások a tolvaj szerepét vállalták. A pandúrokból hóhérok lettek a jelenlegi gyerekjátékok során, akik természetesnek tartják, hogy a teljesen ártatlan foglyaikat brutalizálják. A nácizmus példátlan gazságában nem csak az a szomorú, hogy megtörtént. Hanem az is. hogy mivel volt, még lehet is. Az ember elállatiasodásának határát a hitlerizmus a végtelenségig kitolta. Ami a harmincas évek elejéig elképzelhetetlen volt, ma a lehetőségek közé került. Mivel megtörtént, mivel egyszer már példa akadt rá a történelemben. Gyerekkorunk pandúrja a törvény. a megsértett társadalom és az igazságszolgáltatás, a jogrend nevében üldözte a magántulajdon szentsége ellen vétő tolvajokat. A mai koncentrációs tábor játékokban szó sincs arról, hogy a fogoly valamit veteti volna. Nem is keresik az okot, nem is nevezik tolvajnak vagy másfajta bűnözőnek azt, akit foglyuknak tekintenek. A kérdés rendkívül izgatott, és napokon keresztül jártam a telekre. abban a reményben, hogy ismét rábukkanok én „ártatlanul játszadozó gyermekeimre”. Tegnap délután aztán rátaláltam a tizenkét évesre, a hóhérra. Kezében megint ott volt a piros végű gépfegyver. Mosolyogva közelítettem hozzá. — Megint játszani fogtok? — kérdeztem. — Ha találok játszópajtásokat ... — felelte. — Te leszel megint az őr? Csodálkozva nézett, mintha ostobaságot kérdeztem volna. — Persze, hogy én! — Miért? — Mert az enyém a gépfegyver! — mondta büszkén. — Tessék nézni! Ez nem olyan egyszerű kis játékszer! Levette válláról és felém szegezte. Bár tudtam, hogy játékszer, nem volt jó érzés. Ösztönszerűen eltoltam magamtól. Ebben a pillanatban kattogtatni kezdte. A kisfiú büszkén nevetett: — Olyan, mint az igazi... — És az az előnye — tettem hozzá —. hogy ő lehet a koncentrációs tábor őre. Igaz? — Éhem . .. — Mondd, miért bántalmaztad a minap kisebb játszótársadat? — Nem tettem. — Láttam. Legyintett. — Ah. lusta disznó! Nem akar dolgozni! Meg kell leckéztetni! — Te soha nem vállalod a fogoly szerepét? — Hülye volnék! Enyém a mitraillelte! — Amikor elhívott az anyád. miért „végezted ki” a foglyokat? — Tetszett látni? — csodálkozott. — Nem szeretjük, ha a felnőttek leselkednek, amikor szórakozunk... — tette hozzá boszszúsan. — Rendben van. De nem feleltél a kérdésemre. — Mert... így kell tenni. Nehogy meglógjanak. Ha a németek is így tettek volna, nem lett volna senki, aki elmeséli, mi történt a táborokban. Igaz? — Ezt kitől hallottad? Szüléidtől? — Nem. Magam jöttem rá. Aki kihűlt, az nem beszé1 Nagyot nevetett, mint aki jó viccet mondott. Tovább akartam faggatni, de neki úgy látszik elege volt már belőlem. Elszaladt. Ezután hiába is próbáltam volna Hustin professzor tanácsát követni. OOOOOOOOOGOOOOOOOOOOOOOOQOOOOOOOOOOOOOOO
