Newyorki Figyelő, 1985 (10. évfolyam, 1-15. szám)
1985-05-10 / 5. szám
1985 május 10. NEWYORKI FIGYELŐ 3 DR. TAUBER LÁSZLÓ BESZÉDE A MAGYAR MÁRTIRÜNNEPÉLYEN Mi, a magyar vészkorszak túlélői összegyűltünk ebben a zsinagógában, hogy megünnepeljük a magyar és német náciktól való felszabadulás 40. évfordulóját. Mégsem hiszem, hogy az „ünneplés" kifejezés helyénvaló. Két héttel ezelőtt tartottuk a Pészach-ünnepet és amint ismeretes, csak az ún. fél-Hallel imát recitáltuk. Hagyományaink szerint, amikor az angyalok a Hallel-imához fogtak annak megünneplésére, hogy a zsidó nép végre felszabadult az egyiptomi szolgaságból, a Mindenható emlékezteti arra, hogy az egyiptomiak elpusztultak a Vörös-tengerben. — Hogyan fogadhatatom a teljes Haliéit, amikor teremtményeim meghaltak ? - kérdezte az Örökkévaló. Hogyan ünnepelhetjük a felszabadulást anélkül, hogy gyászolnék szüleinket,gyermekeinket, testvéreinket, akik meghaltak a náci vészkorszakban ? Nekünk, túlélőknek küldetésünk van. A mi modem Haggadánkban kötelesek vagyunk elmondani gyermekeinknek és azok gyermekeinek, úgy, hogy tájékoztatni tudják a jövő nemzedékeket, — hogy hatmillió európai zsidó pusztult el a náci borzalmak és a többi népek közömbössége folytán. Bármit is teszünk ma, népünk egyetlen mártírját sem tudjuk feléleszteni. De ha elmondjuk tragédiánkat a jelenlegi és a jövő nemzedékeknek, remélhetjük, hogy megakadályozhatjuk hasonló vészkorszakok bekövetkeztét az emberiségben. A túlélésnek ez a legfontosabb jelentősége. Negyven évvel ezelőtt, amikor Magyarország felszabadult a német megszállás és quisling-kormánya alól, új élet nyílt népünk számára. Egyik csoport, számos okból, úgy határozott, hogy szülőföldjén marad, azt remélve, a szocialista környezetben új életet kezdhet. Egy másik csoport elhagyta Magyarországot, szétszóródott a világ minden részén, hogy ott találjon új otthonra és ott építse fel jövőjét. Végül a harmadik csoport visszatért az ősújhazába, Izraelbe. Majdnem két évezred után álmunk valóra vált. Livius mondta, hogy az a bölcs, aki más tévedéséből tanul. Sajnos ez a lehetőség nem adatott meg számunkra, de legalább tanulhatunk saját tévedéseinkből. 1942-ben, kényszermunkaszolgálatban, egyik ifjú cionista vezetőnk mondta nekünk, hogy ugyanúgy vissza kell utasítanunk a filoszemitizmust, mint ahogyan nem fogadhatjuk el az antiszemitizmust. Senki se szeressen vagy ne szeressen bennünket, mert zsidók vagyunk. Értékeink alapján és nem azért, mert valamilyen valláshoz tartozunk, - ítélkezzenek felettünk. OMNIA VIDERE, MÚLTA DISSIMILARE ET PAUCA CORRIGERE — láss meg mindent, hunyj szemet számos dolog felett és javulj meg egy kissé. Kérdések vannak, amelyekre felelelet kell adnunk. Taunljunk-e tragédiánkból vagy folytassuk életünket az elnyomott gettó-szellemben? Minden nemzetnek zsidó lakossága olyan jó, amilyent megérdemel. Ifjúságunkban hallottunk a legendás magyar virtuskodásról, de érett életünkben csak a náci-Németországgal szembeni ellenállás hiányát tapasztalhattuk és láttuk, hogy a magyar náci terroristák hogyan szárnyalták túl mestereiket. Fasizmusban nőttünk fel és sajnos, számos alkalommal mi is fasiszta-módra cselekedtünk. Nincs vájjon itt az ideje a felébredésnek és a múlt hibái megjavításának ? Még most is emlékezem a mi budapesti Zsidó Gimnáziumunk jelszavára: ENNEK AZ ISKOLÁNAK SZELLEME MAGYARORSZÁGÉ ÉS ZSIDÓ HITÜNKÉ. Arra tanítottak bennünket, hogy Magyarország évszázadokon át védte meg a barbároktól a nyugati civilizációt, elutasítottuk a keleteurópai befolyást.Mi, magyar zsidók, kultúrában és civilizációban a nyugati világhoz tartoztunk. Milyen nyomorúságosak voltunk, hogy elutasítottuk a lengyel és orosz zsidókat ultraortodox viseletűk és vallási megnyilvánulásaik miatt. Elfelejtettük azonban felismerni, hogy ezek a zsidók voltak és ma is a zsidóság megmaradásának örökkétartó forrásai. Ellentétben számos asszimüáns magyar és német zsidóval, akik elhagyták zsidó örökségüket. Milyen üres annak az élete, aki nem akar a múltra emlékezni! Mint a rohanó ember, aki nem ismeri fel, hogy árnyéka követi, bárhova is megy. Nem akarja tudni, hogy bárki, aki látja, nemcsak őt, de árnyékát is látja. Szeretném helyrehozni múltbeli tévedésünket, ahogyan Lengyel- és Oroszországból származó zsidó testvéreinkkel szemben viseltettünk. De egyidejűleg őket is szeretném megkérni, legyenek türelmesebbek ők is a mi irányunkban. Hetekkel ezelőtt, amikor legidősebb unokám, Joel Bar Micváját ünnepeltükFred fiam meglepetésül megajándékozott bennünket a család történetével. Kutatásai során megtalálta harmadik unokatestvéremet, aki Brooklynban lakik és akit 55 éve nem láttam. Boldog voltam, hogy megtudtam, életben és jól van. Felhívtam telefonon. ÉlénO ken emlékszem, hogy jelen volt az én Bar Micvámon 57 évvel ezelőtt. Kíváncsi voltam, hogy fest ma és kértem, hogy találkozzunk oly sok év után. Meglepetésemre közölte, hogy ő látott engem 1959-ben. Ez volt az az év, amikor Hecht Imre és néhai Elek Pál barátaimmal a budapesti Zsidó Gimnázium alapításának 40. évfordulóját szerveztem meg. Unokatestvérem eljött, látott és — eltávozott. Egyedül aziránt érdeklődött, kóser-e az étel. Nem érdekelte, hány osztálytársunk halt meg a vészkorszakban, hányán élnek még. Mi megszegtük a törvényt, mert nem volt rituális koszt az étkezésnél s ez elég volt számára, hogy hátat fordítson és távozzék. Válaszom számára és számos keleteurópai zsidó testvéremnek az, hogy valóban helyes lehet a zsidó vallás szigorú szabályainak megtartása, de bizonyos, hogy a zsidóság lényegét nem fogak fel. Lord Melchet, akinek családja előbb kikeresztelkedett, majd később visszatért a zsidósághoz, a Maccabi Hazair nemzetközi elnöke lett, 1933-ban, Prágában átnyújtotta nekem, Nachum Sokolowal egyetemben a Maccabia megnyeréséért járó medáliát, ezekkel a szavakkal: — Jobb az ebédlőben ülni és I-tenre gondolni, műit a templomban ülni és az ételre gondolni. — A mi tragédiánkat a nácik okozták, de tárgyilagosan azért volt háborújuk a zsidó nép ellen oly sikeres, mert nem volt meg a kellő felkészültségünk és harci bátorságunk. Majdnem elérték, amit akartak: a végső megoldás beteljesedését. Benjamin Meed, a vészkorszak amerikai zsidó túlélőinek elnöke mondotta nekem, hogy kb. tízezer túlélő halt meg a múlt évben. Az idő gyorsan telik. Nincs sok időnk hátra, hogy küldetésünket teljesítsük. Őszintén és becsületesen kell kezelnünk problémánkat. Mindnyájunknak fel kell ismernünk, hogy akik Magyarországon maradtak, gyakorlatilag elvesztek a zsidóság számára. Szabadságban élnek és életszínvonaluk Magyarország bármely más állampolgárával kedvezően hasonlítható össze. Jónéhányan nagy karriert futottak be politikai síkon, egyetemi tanárokként a tudományban és művészetben. Sőt még megvan a zsidó gimnázium, a Rabbiszeminárium, de nincs kellő létszám diákokban. Ezek a megnyilvánulások semmivel sem többet vagy kevesebbet bizonyítanak számunkra, mint azt, hogy a magyar kormányzat mutatni kívánja a magyar népnek és a világnak e^aránt, hogy felismeri a múlt bűneit. Mi, magyar származású zsidók, hálásak vagyunk ennek a kormányzatnak azért, amit testvéreinkért tesznek abban az országban, amelynek nem-zsidó népessége az antiszemita tanokat az anyatejjel szívta magába. Nem tesz semmit, mennyire szeretjük befogadó hazánkat, a mi szeretett Amerikai Egyesült Államunkat, azt az országot, amely többet adott bevándorló gyermekeinek, mint bármely más ország az emberiség történetében. De mi nem feledkezhetünk meg arról, hogy az orosz hadsereg segítsége nélkül egyetlen zsidó sem maradt volna életben és félek attól, hogy ha ez a magyar kormányzat nem védené a magyar zsidókat, akkor nemcsak a zsidó vallás szűnnék meg Magyarországon, de zsidók sem maradnának életben. Népünk másik csoportja, akik szétszóródtak a világon, biztonságosan és viszonylag jómódú életet élnek, szemben azokkal, akik Magyarországon és Izraelben vannak. Felmerül a kérdés, mi a mi kötelességünk. Az anyagi segítségen kívül, amelyben kevésbé szerencsés testvéreinket részesíq'ük, kötelességünk, hogy nemcsak a vészkorszak történetét, de a magyar zsidók történetét is hirdessük. Tudja meg a világ, mit adott a magyar zsidóság a kultúrának. Ne hagyjuk elveszni a magyarországi zsidó örökségünket, legyen múltunk erőnk forrása. Hadd emeljük magasra a magyar zsidók dicsőséges történetének fáklyáját. Tudja meg mindenki, hogy mi adtuk a világnak Neumann Jánost, Kármán Tódort, Szilárd Leót, Hevesy Györgyöt, Wigner Jenőt,Teller Edwardot, Klein Györgyöt és sok mást. A Magyar Zsidók Világszövetsége felismerte, hogy most van az utolsó lehetőség, hogy küldetésünket teljesítsük. Mindenki csatlakozzék Szövetségünkhöz, hogy befejezhessük e munkát. Végül, a magyar zsidók harmadik csoportja Izraelben él. Minden szó kevés a csodálat és szeretet kifejezésére Izraelben élő testvéreink iránt. A varsói gettó szelleme nem halt meg. Népünk hamujából az ős-új haza megszületett. A nagy magyar emberbarátok egyike, Eötvös József báró, amikor a zsidó nép egyenjogúsításáért küzdött Magyarországon, Byront idézte: A vadgalambnak megvan a fészke, a rókának az odúja, az emberiségnek országa, - de Izraelnek csak a sírja van meg. — Hitler Németországa azonban még a sírt is elvette népünktől. Amikor a vészkorszak országos múzeumának jelképes alapkövét tettük le Washingtonban,ezt mondottam beszédemben: - Ez nemcsak nekünk, a vészkorszak állandóan csökkenő létszámú túlélői részére lesz múzeum, ez lesz az ősök sírjának,a Kéver Ovausz-nak jelképeA hősök és mártírok közös sírja, akik elpusztultak a vészkorszakban. A mi népünk Izraelben, mindnyájunk és a világ jámborainak, az új Wallenbergeknek segítségével megmutatja barátnak és ellenségnek egyaránt, hogy nem fog többé diktátorok keze zsidó vérben fürödni, nem fog gázkamra épülni népünk kiirtására. Izrael Állama fenn fog maradni AM JISZRAEL CHAJ. Szeretnék még utalni Elnökünk vitatott németországi útjára. Hadd idézzem Elie Wieselt, az Egyesült Államok vészkorszak emléktanácsának elnökét: — Ha mi felejtünk, minket fognak elfelejteni, ha mi emlékezünk, reánk fognak emlékezni. —Természetesen mindnyájan ellenezzük az utat, de nem azért, mert nem érzünk együtt a többiekkel. Nincs még egy nép, amely annyi hálát és kiengesztelődést tanúsított volna, mint mi zsidók. Mi még csupán jó szavakért, együttérzés kifejezéséért is hálásak voltunk, nem szólva a jócselekedetekről, amelyekkel a túlélésért folytatott hosszú küzdelmünkben találkoztunk. A mi kérésünk Elnökünkhöz, hogy ne látogassa meg a bitburgi temetőt, ahol SS- banditák vannak eltemetve, nem a kiengesztelődés vágyának hiánya. Még ha a mai Németországot Hitler működésének alapján is bírálnók el, nem tudnók és nem is tehetjük, hogy elítéljük, mert elismerjük a nagy erkölcsi távolságot, amely az új Németországot a régitől elválasztja, de a régit semmibevenni az újnak megsértését jelentené, amelyben annyi elismerésre méltó van, amint ezt a New York Times mai szerkesztőségi cikke hangsúlyozta. Reagan elnök mindazonáltal úgy érzi, hogy nem a múltra, hanem a jövőre kell összpontosítani figyelmét. A történelmet háttérbe akarja helyezni, amit mi sohasem tudunk elfogadni. Reagan elnök érzékeny abban a tekintetben, hogy ne sértse az új Németország érzéseit. Egyetértünk vele és boldogan elkísémők a tiszteletadásra az új Németország irányában azáltal, hogy meglátogatná Konrad Adenauer és azon német katonák sírját, akik 1944 júliusában megkíséreltek merényletet elkövetni Hitler ellen és akiket oly brutálisan meggyilkoltak az SS-banditák. Elnökünk megváltoztatta nézetét és elhatározta, hogy meglátogatja Bergen-Belsent és Dachaut is, de nem hajlandó megváltoztatni Bitburg meglátogatásának tervét, ahol SS-banditák sírja is van. Az Elnök aggódik, hogy ha megváltoztatja útitervét, úgy tűnnék, hogy kedvezőtlen figyelemkeltés miatt megadta volna magát. Mindnyájan tudjuk, hogy Elnökünk igazi vonzódást és rokonszenvet érez az Egyesült Államok zsidósága iránt és hajlíthatatlanul támogatja Izrael államát. Ez jellemzi egész közéleti működését, amiért örökké hálásak vagyunk neki. Amikor kisgyermek koromban valami rosszat tettem, amit megjavítani kellett és tétováztam megtenni, azt mondták nekem, hogy a legnagyobb győzelem önmagunkat legyőzni. Elnök Úr, ha őn megváltoztatja tervét Bitburg meglátogatását illetően és azt rossz tanácson alapuló tervnek minősíti, az ön erkölcsi győzelme mellett 1980. és 1984. évben aratott fölényes győzelmei az elnökválasztásokon eltörpülnének. Hőseinkre és mártírjainkra való emlékezés befejezéséül magyar anyanyelvűnkön szeretném Zsoldos Andor gyönyörű versét idézni, amelyet 150 munkaszolgálatos közös sírja felett írt, akiket hazahoztak és a rákoskeresztúri temetőben helyeztek örök nyugalomra: ELVITTE ŐKET A GYŰLÖLET, HAZAHOZTA ŐKET A SZERETET" A balfi sírban síró csontokat Hazahozta a szív, a gondolat Apák, testvérek, férjek, gyerekek, Míg szól a kürt, csendesen pihenjetek A mérhetetlen földi fájdalom Mely itt maradt a síri Tájakon itt őrködik poraitok felett Az ősi szó, a szent emlékezet És minden seb, mely éget, vérzik, fáj Megenyhül Benned örök Ad-naj.
