Newyorki Figyelő, 1983 (8. évfolyam, 1-18. szám)

1983-05-09 / 7. szám

T NEWYORKI FIGYELŐ 1983 május 9. r~ DR. GUTMAN ÁRMIN: 10 DR. KATZ JÓZSEF (Jeruzsálem): EMLÉKEZÉSEK A MÁRAMAROSI ZSIDÓSÁGRÓI 1944. MÁRCIUS 19. il. Mára marossz igét városában sok kiskeres­kedő, kisiparos volt és olyanok is, akikről nem lehetett tudni, miből éltek ? Éltek! A csem­pészet elismert, „tisztességes' kereseti forrásnak minősült. Más kereseti lehetőség nem volt. Szige­tet Csehszlovákiával egy híd kötötte össze, azon keresztül hozták a csempészárut. A hatóságok — a vámosok — nemcsak szemet húnytak, mert a csempészek nélkül fizetésükből nem tudtak vol­na megélni. Előfordult, hogy a vámosok panasz­kodtak, mert nem csempésztek eleget. Az orosz felszabadítás után ez a kereseti forrás megszűnt. Az említett híd túloldalát oroszok vagy ukránok őrizték. Ők egyedül végezték el a csempészetet — nem Szigetre, hanem hazájukba. Testileg kielégítő állapotban, de lelkileg meggyötörve, megsebezve a máramarosi zsidó­ság kénytelen volt új életet kezdeni. Tudomásul vették az eseményeket.Megmaradt reményük, a hit. Jól ismertem és szerettem őket - különösen, miután megismerkedtem Európa vagy más orszá­­gokbeli hitsorsosokkal. A máramarosi zsidó kü­lönös fajta volt. Az eseményeket közömbösen természetesnek találták, - még azt is, ami nem volt természetes. Törzsfám gyökereit nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy már dédnagyapám is Mára­­marosban született. Nem honfoglaló Árpáddal jött Pannóniába. Az ősrégi máramarosi zsidósághoz tartó zom. Israel Zangwill vitatkozott egy e rgoi lord- dal, aki szintén nem tudta nemi ige eiedetét. Zangwill büszkén állította, szembe néz­ve a lord-dal: — Amikor Önök még barbárok vol­tak, mi már diabetikusok voltunk. — Amikor a „mamelandiak" még németül beszéltek, a mára­­marosiak már folyékonyan zsidó nyelven beszél­tek. (Herzl Tivadar, Max Nordau budapesti szü­letésűek voltak — egyik sem beszélt, vagy írt ma­gyarul.) Sok zsidó élt Máramarosban. Egyesek sze­rint minden harmadik ember zsidó volt — csak az első kettőt nem lehetett látni. A heti vásárt pén­teken tartották. Zsidók és keresztények siettek bevásárolni, amire még szükség volt a hétvégére. Szombaton, a hét hetedik napján, a Világterem­­tőhöz hasonlóan, a város pihent. A nagyon ritka, nem-zsidó kereskedő, üzlete ajtaja előtt ásító zott. A román parasztok sem jöttek a városba — tud­ván, hogy SABESZ van. így mondták: Sábesz. — xxx Két híres francia író, fivérek: Jean és Jer­ome Tharand, a francia Akadémia tagjai, Buda­pesten, a Pázmány Péter egyetemen tanították a francia irodalmat és történelmet. Ők ismerték a bibliai zsidókat, a hősöket, áldozatra képeseket, a meg nem alkúvókat,amikor hazájukról volt szó. Mózest, a legnagyobb törvényhozót — kinek tör­vényeit az emberiség ma is képtelen megtartani. Nem tudom, ki mondotta, hogy a mai törvény­hozók millió törvényt terjesztenek, hogy Mózes tíz parancsolatát megtarthassák — sikertelenül. Ismerték a prófétákat, magas erkölcsű látomása­ikat, akiknek nívójához egyetlen nép sem tudott felemelkedni. Természetesen ismerték a párizsi, budapesti és a világ minden táján élő zsidó közös­ségeket, akik hozzájárultak a világ, az emberiség előrehaladásához. Számukra csak ezek léteztek. Hallottak a keleteurópai zsidókról, ukránokról, oroszokról, lengyelországiakról, a máramarosiakról is. Eljöt­tek személyesen megismerkedni velük. Mint történészeknek és íróknak, az volt a benyomásuk, hogy újfajta népre akadtak. Talán a kazárok leszármazottaira, — ami nem kizárt, ha elolvassuk Arthur Köstler: Tizenharmadik törzs című művét. Képtelenek voltak a máramarosiakt összehasonlítani — bárminő vonatkozásban — az általuk már ismert zsidókkal. Sok írásművei gaz­dagították a világirodalmat. Az újonnan felfede­zett népről öt könyvet írtak: Quand Israel est roi, Quand Israel n'est plus roi, Sans I ambre de la Croix,La Rose de Sharon és Un royaume de Dieu. Ez utóbbi könyvnek ezek a megható bevezető szavai: — Látott-e valaki szomorúbb képet/ mint a hóval fedett mezőkön vagy havasokon egy va­laha büszke és hatalmas fenyőfát, amely illatot árasztott, fészkek voltak rajta, amelyben madarak csicseregtek — most lim-lom van rajta, tele pók­hálóval s ágain rongyok száradnak. A szél, ha megrázza ágait, mintha gyászzenét h ár fáznék. — Természetesen nem ismerhették a mai izraeli né­pet — tehát nem ismerhették a „büszke és magas fenyőfát/* Ehelyütt csak két művükkel fogok részletesebben foglalkozni: Un royaume de Dieu, amelynek bevezető sorait most említettem és Quand Israel (zsidó) est roi, amelyben történelmi hűséggel leírják Kún Béla és társai kegyetlen garázdálkodását egy katolikus nép felett. Ugyan­olyan tárgyilagossággal írták le a fehér terrort Quand Israel n'est plus roi című munkájukban. (Folytatjuk.) MAGYAR FOGORVOS Dr. Gerő Judith 240 Central Put South 2 C. cím aUU rendel bétfcfenap este 5.30-4-1« szombaton egész nap« Áraim közismert biztosítási árak T minőségi munkáért * Hívjon nppoiotmenlérf (Zit) PL 7-2S82 JoNo Storm Windows S Doors «UO 1STM AVCNUC •HOOKLVM. N. V. 11*04 T«.. 881-9304 981-81*8 Szerezze Ite gyógyszerszükségleteit megbízhatóén, olcsón, nálunk! REYMAN'S PHARMACY 5101 13th Avenue Boro Park, Brooklyn- Tel. 435-5644 - Beszélünk magyarul, héberül és jiódisai is A legfigyelmesebb kiszolgálás! E hirdetés felmutatói Bodvezményben részesülnek ! HIRDESSEN LAPUNKBAN 1 39 év múlt el azóta. Akkor vasárnap volt ez a nap, most szombatra esett. A gyászos dátumra emlékezni kell, Ma­gyarországon élő, de bárhova elszármazottak so­hasem felejthetik el ezt a napot. Elképzelhetetlen borzalmak, szörnyűségek kezdetét jelentette a magyar zsidóság számára. A német csapatok minden ellenállás nélkül, csak lelkesedéssel, együttműködéssel találkozva, száll­ták meg az országot.Váradon éltem. Előző nap néhány napi eltávozásra érkeztem vissza munka­századból, családomhoz. Ismertem már sok min­dent: gyaloglás három héten át, fokozott tempó­ban, élelmezés nélkül. Ha falun mentünk keresz­tül, a közénk dobott veknit a keret elkobozta tő­lünk. Paál zászlós úr agyonlőtte Schlesinger Sán­dor szatmári munkaszolgálatost, aki az úton egy kukoricatábla mellett elhaladva, mohón belehara­pott egy kukoricacsőbe. Egy napja már, hogy Váradon vagyok. Be­néztem a feketekávészagú, dohányfüstös Royal kávéházba. Zsibongás, pohárcsörömpölés töltötte meg a termet. Most csak néhány, gyakorlattól megfosztott ügyvéd tereferélt. Egyik rokonom kísért haza: — Az oroszok közelednek a magyar határhoz, reméljük, nemsokára vége lesz a sok torturá.^k — bíztatott. Csak egy-egy siető zsidó polgárral találkoztam, de sűrű tömegben kígyó­zott a zsidó kereskedőket kiebrudalt, új tulajdo­nosok sora. Kokárdás leventék, pökhendi, átkép­­zőstisztecskék lepték el a korzót. Otthon anyjával játszadozó kisfiam szaladt elém. — A négyórás gyorssal utazol Pestre ? — kérdezte a feleségem. — Igen — válaszoltam. Apám ügyében kívántam Pestre menni. Szabad­ságom van még néhány napom hátra, Gáspár fő­hadnagy úr, aki derék magyar ember, elnézi, ha egy-két napot kések is. Este hét óra után érkeztem a Keleti pálya­udvarra. Csak lassú igazoltatás után engedték át az érkezőket. Egy keresztény orvos barátom, aki ugyanazzal a vonattal érkezett, szólított meg: — Olvastad, hogy mindenki tartsa magánál személy­azonossági igazolványát.Bizonyára azt ellenőrzik. Dob utca, 1944. A gettó zsúfoltig össze­szorítva. A nyüzsgő tömegben mindenkin a sárga csillag virított. A Gozsdu-udvar egyik szabómes­tere, meggörbült hátú, fehér szakállas bácsi, akit mi, gyerekszemmel száz évesnél többre becsül­tünk, egy köteg hátizsákot cipelt a vállán. A por­tékának nagy keletje volt. Anyám egyszerre hár­mat vett, így nekem is jutott egy belőle. Nagyobb fiúcska lévén, csak úgy oldalról nézegettem a nem kívánatos ajándékot, ujjaimmal pötyögtetve a fé­nyes csattjait. Joszele, Erdélyből hozzánk vető­dött rokonunk kisfia, keserves sírásba csapott az­zal, hogy neki is kell egy hátizsák. Nagynehezen abbahagyta a jajveszékelést, amire anyám meg­szólalt: — Na végre, abbahagyta a sírást. — A kis Joszele — alig három éves lehetett — nyögdécsel­­ve hozzátette: — Igen ám, de csak addig hallga­tok, amíg pihenek. Aztán újra fogok sírni — és máris nagy zenebonát csapott. Aznap estére igazi kis hátizsákkal rőfnyi hátán, büszkén szaladgált körbe a poros udvaron. Csattok, szíjjak, bőrsze­gélyes zsebek fityegtek rajta, belsejét mindenféle cók-mókkal tömte ki és mondogatta, hogy most Megúrttam a hosszú várakozást, átmentem a be­­szállási oldalra. Az ott őgyelgő rendőr még szalu­tált is, bizonyára összetévesztett valakivel. A szál­loda előtt szálltam ki a taxiból. A hall tele volt német tisztekkel. Az oroszok tényleg közelednek, — gondoltam. Szoba sehol sem volt. Gondoltam, a velem levő levél címzettjénél talán éjszakára marasztalni fognak. Taxival a megadott címre siettem. Ismételt csengetésemre nem nyitottak ajtót. Láttam a függönyt megrebbenni, mire meg­kopogtattam az ablakot, hogy levelet hoztam. Sápadt női fej jelem meg az ajtónyílá&an: — Hogy kerül maga ide ? — kérdezte furcsa hang­súllyal. — Most érkeztem a vonattal — volt a vá­laszom. — Maga nem tud semmit ? — Mit kellene tudnom ? — Hogy a németek megszállták Buda­pestet. — Akkor ötlött fel bennem az igazoltatási jelenet, hogy a szálloda tömve volt, a Pátria üres. — Ma sok embert tartóztattak le — folytatta szál­lásadóm, hogy történt, hogy magát nem tartóz­tatták le ? — Marasztaltak éjszakára, de álom nem jött a szememre. Azon töprengtem, hogy érek haza. Váradra. A jegyváltásnál, az IBUSZ-irodában nem volt nehézségem, de a pályaudvar széles feljárati lépcsőjén láttam, hogy mindenkit igazoltatnak és a zsidó utasokat letartóztatják. Sörtés kalappal, vállán vadászpuskával lépkedett egy atyafi a lép­csőn felfelé. Bele karoltam, — Hogy van ? —kér­deztem. — Honnan ismerjük mi egymást ? — kér­dezte. — Én egrespataki erdész vagyok, — mond­ta. — Hát nem emlékezik, ott voltunk vadászni.— így kerültem el az igazoltatást s így érkeztem ha­za, Váradra. Nem gondolhattam arra, hogy június 3-án a gettóból marhavagonban fognak az Ausch­witz nevű vesztőhelyre szállítani, ahol szüléimét, fiacskámat, feleségemet, testvéreimmel, gyerekes­tül, hatszázezer magyar zsidót gyilkoltak meg. 1945 január 27-én, szombat délután éltem túl a világtörténelem, az emberiség legszégyen­­teljesebb poklát. Lelki szemeim előtt lejátszódtak a jelenetek, elpusztult szeretetteim arca merült fel. Filmserüen peregnek a képek. A szél zúg és én könnyezve megyek a hófúvásban, visszafelé... már ő is mehet kirándulni. Boldog volt. S nem is sokára, elérkezett a régen rette­gett nap. Nem lehet elfelejteni a szitáló eset, a riadt arcok végtelen sorát, a nyilasok folytonos káromkodásait. Puskatusok bíztatásával érkez­tünk el az óbudai téglagyárba. Mint barmok a vágóhídon, tülekedtek az emberek egy talpalat­nyi helyért, hogy kinyújthassák testüket a puszta földön. Joszele, a kis erdélyi chéder-bócher, aki még tegnap vidáman, gondtalanul futkározott hátizsákjával, most félig aléltan, éhesen ült a tég­lahalmazok aljában. Anyám és édesanyja karjában érkezett el a szerencsétlenség első állomására. Már nem kellett neki sem hátizsák, sem holmi kirán­dulás, csak sírdogálva, szűkölő hangon rebegte: — Menjünk haza... — Megelégelte az emberek go­noszságát. Másnap, a felkelő napon mégegyszer meg­csillantak Joszele hátizsákjának csattjai a távol­ban, ahogy a vagonba szállók forgatagába bele­veszett. Egy páratlanul gonosz világ örjöngő kirándulásába... BENEDEK EDWARD MAGYAR UROLÓGUS Dr. George Klein Cornell-diplomás, a Mount Sinai kórház szakorvosa KENDELŐK: 111 Eart 80th SL, Ne« York, N. Y. 10021 104-60 Queens Bird., Forest Hills, N. Y. 11375 TcMok (212) UN 1-0000 ■ENDELÉS ELŐZETES BEJELENTŐRE: PESTI EMLÉKEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom