Newyorki Figyelő, 1983 (8. évfolyam, 1-18. szám)

1983-04-15 / 6. szám

1983 április 15. NEWYORKI FIGYELŐ 7 DR. FÁBIÁN SÁNDOR: BIKAVIADAL BARCELONA — Éjfél már jóval elmúlt. Itt görnyedek a Hotel Avenina Palace negyedik eme­let harmincnyolcas számú szobájának Íróasztalá­nál. Miért említem ezt? Kit ér­dekel, melyik hotelben szálltunk meg és ki kiváncsi arra, melyik szobában lakunk? Magam se tu­dom okát adni, mirevaló ez a felesleges szószátyárkodás. De ma olyan sok rendkívüli ese­mény történt velünk, hogy tel­jesen kimerültem a látottakban. Táláig a tollat se tartom elég szilár/dan a kezemben. Égnek a szemeim ... Tüzes a homlokom . . . Kovályag a gyomrorti . . . Lázadozik minden agysejtem _ . Egész lényem remeg, háborog . . . A szivem mérgesen kalimpál . . . Mi történt? Egyetlen lélegzetvetelre ledará­lom: BIKAVIADAL HARSONÁJA Igyekszem sort tartami. Kezdem az elején. Teg­nap, vasárnap délután három órakor érkezett ide Madridból a repülőgépünk. A Hotel Avenida Palaceban rezerváltunk szobát. A manager az­­íZal fogad, hogy öt órakor kezdődik a szezon leg­érdekesebb és legizgalmasabb bikaviadala. Min­den jegy elkelt, de egy házaspár néhány perccel ezelőtt lemondott, igy tehát a legutolsó két hely a, rendelkezésünkre áll. ’Edith és én irtózunk a vértől. A borzalomból és izgalomból mi már egész életünkre megtel­tünk. Egymásra nézünk és nem válaszolunk. A> manager a falon függő, olimpiai méretű rikítóan színes plakátra mutat. A kép azt a pil­lanatot ábrázolja, amikor a dühödt bika vérben­­fjqrgő szemekkel pár centiméterre közeledik meg az aranyban, ezüstben papagályszínű ruházatba öltözött hatalmas torreádort. Tüzvörös, óriási be­tűk harsogják a plakátról: Extraordinarias cor­­ridás de Ferias.” (Rendkívüli ünnepi előadás.) A managerből nem fogy ki a szó: — Soha ilyen különleges alkalom. Ma nem­csak gyalogosan, a földről küzdő torreádort lát­hatnak, hanem ma egy lovas mortador is fellép. Hat izgalmas menet. Hat kitűnő matador. Hat erőteljes, vad bika. Ki tudna ellenállni ekkora csábításnak? INDULÁS AZ ARÉNÁBA Háromnegyed ötkor autóbusz áll meg a hotel előtt. Vagy huszonötén gyűltünk össze a szálloda vendégei közül. A pénztárnál átadjuk a mana­ger utalványát. Megkapjuk a jegyeinket. A szí­nük: vérvörös. Belépés után egy generális káp­rázatos egyenruháját viselő jegyszedő mutatja, hogy az ülések a nyitott tetőre való tekintettel ceméntből készültek és ezért puha ülőpárnát ajánl. Megvesszük. Ez is vérvörös. Amint elhe­lyezkedtünk, látjuk, hogy rengeteg az üres hely. Különösen a drágább sorokban alig ülnek. Füllen­tett a managerünk. AZ ELSŐ MENET Pontosan öt órakor rázendített a banda: Csinadratta bum........... Csinadratta bum, bum, bum . . . Ebben a pillanatban nyílik az egyik oldalsó ajtó. Beugrik a bősz bika. Körülnéz. Virgonc pikádorok állják az útját. Rózsaszín lepellel in­gerük. Kergetőznek. Veszélyes helyzetben a pi­­kador vagy átugrik a palánkon, vagy beiszkol a palánk oldalán levő menedékhelyre. Előtte les­ben áll a bika, de szarvai nem férnek be a szűk nyilason. Pikádorok csalják el az elbújt kollegá­juk menedéke elöl. Lebegnek, lobognak a leplek. A bika megvadul és kergeti az incselkedőket. Hátulról egy torreádor közelíti meg a bikát. Mind­két kezében egy-egy tőr. Mialatt elől háröm pi­­kador foglalkozik a bikával, a terreádor meg­célozza és mindkét tőrt mélyen a hátába döfi. — Muzikaa, muzikaa . . . ordít a megelége­dett nézőközönség. A banda szótfogad. Rázendít. A szegény bika megsebzetten, véresen, kifér radtan keresztül-kasul futkos az arénában. Amikor már ekként elgyengült a bika, porond­ra lép a matador, önhitt. Büszke. A nap hőse. őrült tapssal fogadják. Skarlátvörös leplével ját­szadozik a bika orrá előtt. Tükörből betanult pec­kes léptekkel mozog. A bikát fel kell mérgesíteni, mert már nehézkessé vált. Időnként újabb meg ujaíbb tört szúrnak a hátába. Szalad ás közben egyik-másik kicsúszik, rnert nem élég mélyen nyomták be. A szerencsétlen állat köhög, hörög, böfög, bőg, szája habzik, hasa a nehéz lélegzés­től hullámzik. ' A zsűri elnöke jelzi, hogy megadja az enge­délyt a halálos döfésre. A fénykép mutatja, a matador a bika előtt áll, szemrevételezi, leple alatt rejti a tőrt. A bika . . . Alig áll a lábán. Még éppen csakhogy él. Két tőr maradt a nyak­­szirtjében. A többi kihullott. Nyomukban ki­tódult a vér és a vérfoltok láthatók a bika hátán. A viadal legapróbb részletekig előirt paragra­fusok szerint történik. “Szépség, művészet” a pro­paganda szerint. Szerintem azonban ez a mészár­lás és öldöklés magas iskolája. Az előírás megköveteli, hogy az utolsó döfést akként kell eszközölni, hogy a matador a biká­val szemben egyenes tartásban a karját kinyújt­ja és a halálos döfést közvetlen közelből a kéz lendítése nélkül egyetlen lökéssel vágja be. Ha a matador ezt gondatlanul és habozva teszi, ak­kor a közönség nem éljenzi és nem engedi, hogy győzelmi trófeaként megjutalmazzák a bika fü­lével. A halálraítélt állatnak persze minden mindegy, így vagy úgy: végig kell szenvednie a gyalázatos kínzásokat és pusztulnia kell. Az óriási test kiterül és porondon fekszik. Há­rom diszkengyelbe és fényes nyeregbe öltötetett hatalmas meklenburgi lovat vezetnek be a sin­térek, szijjal ráerősitik a bikára és kivonszolják. Dögtemető? Műtrágyagyár? Nem tudom. Ez is mindegy. .... Na és a győztes matador ? Mintha élet­­veszélyes háborúból diadalmas hadvezérként tért volna vissza, olyan nemes előkelőséggel vonul kö­röskörül az arénában. Mögötte a magasabb ha­táskeltés érdekében slepp húzódik: a viadalban részes torreádorok és pikadorok. A matador a hasát behúzza, hátsórészét kidomborítja úgy, hogy csaknem szétrepeszti szűk nadrágját. Mel­lét kifesziti, fejét felemeli és mazurka meg pol­ka léptekkel lejt el a publikum előtt. A közönség felé kifogyhatatlan csókokat dobál. Egyes nők­nek szájából csurog a nyál a gyönyörűségtől és virágcsokrot hajigáinak a dicső férfiú lábai elé. A két banda fáradhatatlanul üti a dobot, veri a cintányért. ABONYI BIKA Nincs szünet. Nincs megállás. Kezdődik a mu­­sodik menet. Újabb bikát eresztenek be. Távol­ról se olyan életerős, mint az első. Hatalmas ter­met. Elefántszerü megjelenés. Kövér és kivén­­hedt. Szakértelem nélkül is megállapítható, hogy messze túlhaladta az előírásos ötéves kohatért. Kényelmes és lassú. Az ingerlések nem érdeklik, nem izgatják. Edith szellemesen megjegyzi: Ezt a bikát talán Abonyból hozták ide. —- Hogy-hogy Abonyból? — kérdezem.-r- Nem a mi Abonyunkból, hanem talán a Agg Bikák Országos Nyugdíjintézetéből (rövi­den: ABONY) szerződtették, — válaszolja mo sölyogva Edith. De nincs kedvünk a -tréfára. A bikát már ősz szeszurkálták. Csupa vér. Egyre erőtlenedik. Zi* hál, mint a fújtató masina. A fénykép illusztrál­ja, hogy öt pikador veszi körül az izgató lepel- 1*1. Minden igyekezetük hiábavaló. A bika nem reagál. Nem mozdul. Fejét leszegi és bámul. Ösz­­szprogy. Két elülső lábára térdel. Aztán a hátsá lábak is összeroppannak. A szájából előretöri hah fehérre festi előtte a porondot. A- többi már nem is érdekes, nem is izgalmas. Inkább mélyen felháborító, mélységesen meg­döbbentő. A folytatás: sablon. A madator megadja az Uíqjsp döfést. A felcicomázott meklenburgi lo­vak fcivonszolják a kivégzett állatot. A hős lépésekben defiliroz a közönség előtt. A banda se pihen. Csinadratta bum . . . Egy Kösller levél morgójára Irta: NASCHITZ FRIGYES A tragmus sorsú Arthur Rostiért, aki az ellene Fran co által közel felemásad előtt hozott halálos ítéletet most önkezével hajtotta végre, az irodalmi lexikon mint mű­vészi igényű epikust már régen törzskönyvezte. E sörök Írója az Uj Kelet 1980 október 31-i számában méltatta és részletezte az akkor 75. születésnapját ünneplő ma­­gy&r-zsidó-angol író világnézeti probléma-látásának és exhibicionista öntárulkozásának (,,The invisible Writing”) indítékait. A kígyózva álláspontváltó vallomásiró egyetlen-egy elméleti síkon mindvégig következetes maradt: szókimon­dó, megalkuvás nélküli meggyőződése kinyilvánításában. Buffon, a neves francia természettudós 200 év előtti akadémiai avatóbeszédében esztétikai normává vált afo­rizmája szerint „a stilus: ez az ember”, (,,le style c’est l’homme”) Ez a társadalmi helyezkedéstől független té­tel fedi és felfedi Köstler egyéniségét, jellemét és ál­­kotóihletét és hozzásfgit kötetekre duzzadó művei meg­értéséhez, amennyiben visszatükrözi az iró inkább fa­­nyalgó, mint derülátó vizsgálódásainak savpróbáját. Köstler egyik késői müve („Isten tróhja betöltetlen”) áz Önkényeskedő rendszer terjeszkedésének megakadályozé sara a Nyugatot Összeötvöző etikusabb hitvallást sürget, — amivel ellenpontozta korábbi fogalomkörét. Ez az ideológiai hintapolitika is kiegészíti az iró sokrétű, kétsé­gektől tépett szorongásairól alkotott összképet. Azért jellemalkatát mi sem veri plasztikusabban vissza, mint az a levél, amelyet közel 40 év előtt sógbromhttz, Kör­mendi Ferenchez intézett, akt a számUzöttségből kiszaba­dult magyarnyelvű írók londoni segélyakciójának veze­tőjeként a kisemmizettek érdekében erkölcsi és anyag) támogatást kért tőle, amire az itt közzétett • válasszal reflektált: „Kedves Körmendy, — Leveléből örömmel veszem ki, hogy a magyar csoportból való kiválásom nem okaeott báhtóUást, úgyszintén a magyar kollégáknak juttatandó atfomunjr elhárítást» sem. Az Unnék írt levetem - inkább kurta volt, mert azon . a véleményén vagyok, hogy a leg­célszerűbb, kényes döntéseket mentegetődző zörej nélkül hozni. Ezért is kétszeresen méltánylom nagyon kedves sorait. Remélem kapcsolatban maradunk. Szívélyes üd­vözlettel, — tisztelő hive: Arthur Köstler." Köstler eiktakkos életútja, ivelő-megtorpanó pályafu­tása éá drámai végzete részvétet ébreszt. Nem kétséges, hogy a történelmi adottságokhoz való igazodásában zsidó révbejutási kísérlet dominált. Sapient! sat! ________________________(UJ KELET, TEL AVIV)- EGY TÚRISTA NAPLÓJÁBÓL -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom