Newyorki Figyelő, 1983 (8. évfolyam, 1-18. szám)
1983-04-15 / 6. szám
1983 április 15. NEWYORKI FIGYELŐ 5 Bohémélet Párizsban, Vichyben és... szökésben GABRIEL D. HACKETT (Hackett D. Gábor barátunk, a kiváló író és fotóművész, messzehangzó, szellemes és számos fontos irodalmi adalékot tartalmazó eIfiadást tartott a Fészek Klubban, amelyet a MAGYAR HÍREK bő kivonatokban kö-Mint mondtam, ruháink Párizsban német hadizsákmánnyá váltak. Mit lehet tenni?... Eszembe jutott, hogy Fodor Laci, a vígjátékíró, amikor bajor grófnő feleségével, 1939 végén pánikban elhagyta Franciaországot, egy nizzai hotel pincéjében hagyta minden „bajoros”, Amerikában nem viselhető holmiját. írtunk neki Hollywoodba és jött a válasz: — „Hozasd fel!... Minden a tied!” Hurrá!... Elhozattam és kinyitottam a nagy hajókoffert. Volt benne két zöld lódén knickerbocker-nadrág. Egy szarvasbőr Lederhose. Egy pár tiroli „háferli”cipő. Egy zergetollas stájerkalap. Két méregzöld tiroli vadászzeke és egy szürke lódén felöltő. Mind legújabb müncheni vagy innsbrucki divat. Elállt a lélegzetem!.. De mit lehetett tenni? Már kezdett tél lenni. Hideg volt. Pénz még mindig nem jött Pestről. Be kellett öltöznöm bajor földbirtokosnak. A szenzációt, amit a sajtókonferencián okoztam, alig lehet leírni. A nagy kollégák döbbenten utáltak. A németek komoran megnéztek maguknak. Gesztesi, a magyar sajtóattasé röhögött. De a franciáknál teljes sikerem volt. Deferenciával, majdnem alázattal kezeltek. Olyan fokig voltak megverve, és demoralizálva, hogy el sem tudták képzelni, hogy más vagyok, mint aminek kinéztem. Voici, magyar boche! Később ezt aztán tudatosan kihasználtam náluk. Zöld knickerbockerben szó nélkül engedélyt kaptam, jönni-menni a demarkációs vonalon át. Pimaszul fényképeztem ott is, ahova valódi fényképészeket oda sem engedtek. Pesten el voltak ragadtatva bátor riportjaimtól. Egy francia jóbarátnak elmondtam a titkot. A fejére csapott és azt mondta, ezzel igen hasznos szolgálatot tudnék tenni az ő kis „hálózatuknak”. Egy nappal később be voltam szervezve egy főleg miniszteri tisztviselőkből álló ellenállási csoportba. Ettől kezdve bajornak öltözve, két éven át futár voltam a számukra. Mindig éppen ott találtam magamnak riportozni valót, ahova titkos üzeneteket kellett vinnem, vagy egy-két pisztolyt. Sosem utaztam annyit életemben. Egy ideig remekül ment és persze elbíztam magam. Elfelejtettem, hogy a Gestapo sem állt hülyékből. 1942-ben jött egy újabb megbízás. Valamilyen ürüggyel bemenni az internáló táborokba, embereket megtalálni s kihozni egy fotódokumentációt. Ezek voltak a „nem-létező táborok”. A francia kormány ugyanis kereken tagadta, hogy ilyen táborok léteznek. „Azok csak ideiglenes telepek olyanok számára, kik nem tudják elhagyni az országot.” Hogyan is tudták volna szegények? ... Hová? Ezeket a táborokat franciák őrizték, de a németek hetenként küldtek a táboroknak listákat: szükségük van száz gépszerelőre a földalatti rakétagyárakban. Vagy kétszáz szép fiatal lányra Fronthuréknak. Ikrek a dr. Mengelének. Szóval, mit tegyek? Féltem, de a feladat túl fontos volt ahhoz, hogy gyáva legyek. Csak a korsó járt a kútra túl sokat! A magyar követ, Bessenyei, éppen Pesten volt jelentéstételre. Sofőrje, egy igazi pesti vagány, jó borravaló ellenében, de a hecc kedvéért is, körbehajtott engem az országban a követ kocsiján és sorra látogattuk a „nemlétező” koncentrációs táborokat. Mindezt a meg nem szállt zónában, hol az őrök, ismétlem, franciák voltak. Most képzeljék el a képet: Megáll a tábor előtt egy Mercedes-Benz, diplomáciai rendszámmal és kiszáll belőle Hackett, lódenkabátban és zergetollas kalappal. Tableau! A francia táborparancsnokok úgy hajlongtak előttem, hogy lesült a bőr a képemről. Folyton Gogol „Revizora” járt a fejemben. Nyolc táborban több száz szenzációs képet vettem fel. Megtaláltam olyan embereket, akikről évek óta nem volt hír, köztük Benedek Károly újságírót, kinek beceneve körünkben „a purzicsán-szakállú Benedek”. És megtaláltam a „kis Hoffmannt”, egy jámbor magyar villanyszerelőt, akinek egyetlen bűne az volt, hogy pont a háború kitörésekor szakított francia szeretőjével, aki erre feljelentette, hogy kém, s egyben leánykereskedő! Bizonyítani nem kellett. Háború volt. Bevágták a táborba. A tábor parancsnoka jól tudta, hogy a fiú ártatlan, de mint elmagyarázta nekem, igen nagy szükség volt egy jó villanyszerelőre a Le Vernet-i táborban. S így a kis Hoffmann maradt és maradt, négy éven át. ^ Az alábbiakban az előadás teljes szövegét adjuk folytatásokban, a Magyar Hírek közlése alapján. Az eltérő szedés az eredeti szöveget a maga teljességében tartalmazza.) Visszatérve Vichybe, a jelentést és képeket megkapta tőlem a Résistance, de leadtam őket a Life Magazinnak is. Arthur MacArthur, a tábornok unokaöccse, US sajtóattasé vitte magával a diplomáciai csomagban. Mindez túl szépen ment ahhoz, hogy örökké tarthasson, de nem lehetett abbahagyni. Egyre nagyobb szükség volt rám. Még egy tucat kényes megbízást teljesítettem. Például keresztülcsempésztem a Svájcban rejtőzködő Hans Habét Franciaországon, hamis (venezuelai) útlevéllel, hamis név alatt. Végül a legbutább, alapjában elkerülhető dolgon csúsztam meg. A Gestapo elkapott egy hülye „hálózat” tagot és a zsebében találta a nevemet. Ez már 1942 végén volt. Időközben kihozattam Pestről a feleségemet. Piri sírva elköltözött, mindig is utálta a „nagyságos asszonyokat”. Alig két hónapra rá nejem viszont megsúgta a boldog hírt, hogy gyerekünk lesz! Soha rosszabb helyen és roszszabbkor. Így született meg Marianne lányom Vichyben, folyóvíz nélküli, fűtetlen szobába. Élelmezésünk heti 20 deka hús volt, afrikai csícseri-borsó és „rutabaga”, ami szép francia név, de magyarul marharépa. Egy fonott bölcsőt csak a cenzúra főnökének protekciójával tudtam szerezni, aki ennek ellenében a diplomáciai táskában behozott magyar cigarettát kapott. A követség által hetenként behozott pesti fekete cigarettákért szó szerint minden kapható volt Vichyben, amit pénzért sokkal kínosabb lett volna: a legbizalmasabb titkos információk, latba vetett befolyás, nem is említve szenvedélyesen dohányzó hölgyeket. S ez nem volt vicc, mert jöttek és szememre hányták, hogy amit a Charlotte tud, azt ő is tudja, s’il vous piait. Hogy mit tesz a dohány-szenvedély, amikor nincs dohány, arra itt van egy másik példa. Egy napon, a külügyi sajtókonferencia után, észrevettem, hogy ottfelejtettem a töltőtollamat, Visszarohantam és — legnagyobb zavaromra — az üres teremben találtam a nagy M. de Pereirát, konferansziánkat, miniszteri tanácsost, amint az asztalok alatt négykézláb mászott és gyűjtögette a külföldi újságírók által földredobott cigarettacsikkeket ! Vérvörös arccal dadogott: — Quel misere, mon eher ami I — Persze azonnal kértem Gesztesi sajtóattasénktól 100 magyar cigit a számára. Hálából — amikor a botrány kitört, ő csempészte ki a negativjaimat a francia diplomatic valise-ban a lisszaboni francia konzulhoz, hol később én felszedtem őket. így mosott kéz kezet Vichyben. A „Fürdőhely Mint Kormányszékhely” egyik jellegzetessége volt a politikai pletyka! Vichyben több kéretlen informátorunk volt, mint ahányra szükség lehetett. „Allo, mon eher ami! Écoutez ca!...” A vendéglőkben nem beszélgettek, hanem sugdostak. Magas pozíciójú kormánytisztviselők jöttek felfújt hírekkel, legtöbbször csak fontoskodásból... vagy cigarettáért. Hemzsegtek az amatőr kémek, de a valódiak is. Aki egy kellemes éjszakát akart tölteni egy Frau Hoffmann nevű német „laptudósítónővel”, csak sejtetnie kellett vele, hogy bizalmas adatai vannak az angol foszfáttermelésről vagy tonnaveszteségről. Az Első számú amerikai kémet mindenki ujjal mutogatta nekem. A „Hoover Committee” képviselőjeként jött-ment. ö finom kubaszivarokat osztogatott, nem cigarettákat. Karácsony, a magyar katonai attasé, mint később kiderült, kormány-engedéllyel angol kém is volt. Ezt, már ittlétemkor. Faragó Laci Is megerősítette. De vissza a kútra járó korsóhoz I E gy héttel lányom megszületése után behívták a vichy francia Gestapóhoz és udvariasan közölték velem, hogy mindent tudnak” rólam. Persze, ha ez igaz lett volna, kevésbé lettek volna udvariasak, nyilván csak gyanakodtak. De így is kezembe adtak egy kiutasítási végzést. Nyolc napot adtak, hogy elhagyjam az országot. Persze Pest irányában, hol börtön várt volna, vagy a munkaszázad. Vagyis csak egy maradt: el kellett tűnni. De hová? ... Karácsony Laci vezérkari ezredes és családi barátom azt mondta: „— Akárhova, de meg ne őrülj most hazamenni!” Kicsit gondolkozott, majd fogta az útlevelemet és kiment a szobából. Amikor visszajött vele, az útlevél ki volt terjesztve „az amerikai kontinensre”! Értitek ezt? Tartalékos magyar honvédtizedes voltam, a Felvidéki Rákóczi emlékéremmel frissen kitüntetve, s a magyar katonai attasé kiterjesztette útlevelemet az ellenséghez! Aki ezt nem hinné el, annak megmutathatom az útlevelet Karácsony maga, szegény, később orosz hadifogságban pusztult el. Nem sokat aludtunk ezekben a napokban. Az egyhetes franciának született bébi puszta ténye azonban elég ürügy volt nehány jóakarómnak, hogy a nyolcnapos kiutasítást meghosszabbítsák három hétre. Valerio Valeri pápai nuncius is ismert és kérésemre közbejárt. Amint a Vichyben dolgozó amerikai újságírók meghallották esetemet, összeálltak és valamennyien közös „affidavitet” adtak be a State Departmenthez, kérve, hogy adjanak nekünk kvótán felüli, azonnali úgynevezett „veszély vízumot”. Ellenséges állampolgárnak! ~ ... Petain titkára s egyben veje, dr. Ménetrel, kit ingyen, képékkel kezeltem, áttelefonált a francia Gestapohoz, hogy — mit csinálnak ? — Azt felelték, hogy német kérelem, mitsem tehetnek ellene. Tűnjek el, hamis papírokkal valahol egy falun. Ahol persze már senkisem lett volna ott megvédeni, ha értem jönnek. Jó trükk. Közben Karácsony azzal szórakoztatott, hogy elmesélte az újvidéki mészárlást. Az üres babakocsikat a Dune jegébe vágott lékek mellett. — Szégyelem, hogy magyar katonatiszt vagyok I — mondta keserűen. Ilyen is volt, csak nem sok. — Ne félj, mondta feleségem, Mária - Minden újszülött felett két őrangyal lebeg. - ' — És az újvidéki bébik ? — kérdeztem. De úgylátszik mégis neki volt igaza, mert egy nappal a három hét vége előtt az amerikai konzul behívott és átadta a táviratilag érkezett, Arthur MacArthur és Norman Thomas által kisürgetett speciális vízumot, melyet rajtam kívül csak volt ipanyol loyalists miniszterek és hasonlók kaptak. A derék jenki kollégák, kik mind’„felelősséget” vállaltak értem, alig is ismertek. Inkább csak azt tudták rólam, hogy ha együtt ittunk, nem estem,leabárszékről három Manhattan után. Az egyetlen angol mondatom is ez volt: - Make Mine Manhattan. — Aki három 4 I . (. : i ■ ♦ - , Manhattant kibíi^rossz ember nem lehet I De láttak-e már egy szép, sőt valódi US vízumot, amellyel majdnem semmit sem lehet csinálni? Mert ahhoz ugye, csak az kellett még, hogy el is tudjuk hagyni Franciaországot. Hogy át is engedjenek Spanyolországon amihez az „Auslandstelle, Stuttgart n. Gestapo” hivatal engedélye kellett volna. És Lisszabonban jegyet is kapjunk egy hajóra, melyből csak havonta egy indult és arra minden hely egy évre elkelt. De az apró csodák sorra követték egymást. Ellenállásbeli barátaim leküldték Toulouse-ba, hol a Franco-ellenes spanyol underground (amely, nóta bene, a helyi Franco-féle konzulátuson működött), belehamisította a szükséges vízumokat az útlevelünkbe . . . „Ezek a valódi bélyegzők — mondták — csak az engedély sorszáma nemlétező. Három nap után jönnek rá. Addigra kívül kell lennetek Spanyolországon, — ha jót akartok”. Éjféli vonattal, lábujjhegyen hagytuk el Vichyt. Toulouse-ban egy kis hotelben álnéven szálltunk meg és még mindig tanakodtunk, hogy okos-e megkockáztatni, hogy a spanyol rendőrséf kapjon el bennünket? Ez 1942 november $(Mkán volt. A szomszéd szobából áthallottam, Í9gy valaki a londoni de Gaulle rádiót próbálja Mnni. — lei Londres, Les francais libres perlent aux francait I — Bekopogok. - Hallotta ? - súgta a vadidegen francia. — Az amerikaiak partra szállták Észak-Afrikában! es a németek Iéföhanják a meg nem szállt Vichy-zónát! Még pár óra és itt vannak. Menjen, ha tud!” Nem kétséges, hogy igaza volt. Ez volt az utolsó perc. Egy órával később éppen elfogtuk az utolsó vonatot, amely Madridba indult, még német ellenőrzés nélkül... Az utána következő vonatot, tele menekülő franciákkal és rettegő közép-európai zsidókkal, a nácik már elkapták és visszafordították. Ezen jöttek a jenki kollégák is, akik engem az US vízumhoz segítették. Ezért maradt üresen a hajó, melyet Lisszabonban épp, hogy elértünk. Üresen: a számunkra! Hány szegény ember végezte Auschwitzban, akiknek jegyük volt erre a félig üres hajóra. De az őrangyalok nem nekik dolgoztak. A hajón mindenki imádta a bébinket és én picture storyt csináltam az útról, mely kétfbb megjelent egy nagy magaz ine-ben. A z út nem volt zavartalan, mert az Atlanti-óceánt szövetséges hadi konvojok tucatjai szelték, mind Afrika felé. Fél{napokra meg-meg kellett állnunk, míg elvonultak. Az ötödik napon, amikor azt hittük, hogy semmi újabb zűr nem jöhet, egy német tengeralattjáró állított meg bennünket, ágyútűzzel. Semleges hajót!... Parancsot adtak, hogy engedjük le a mentőcsónakokat. Ott álltunk, a bébivel a karomban és vártuk a torpedót. — „Most hol vannak az őrangyalok? — kiáltottam Máriára. _ „Ott!” — felelte — és három angol repülőgépre mutatott az égen. A nácik észrevették! Sietve alámerültek és eliszkoltak. Azóta hiszek végleg az angyalokban. Űjabb tíznapi vánszorgás, meg-megállás után, amikor már el sem hittük, — végre megérkeztünk Philadelphiába. (Befejező rész a 12. oldalon.)
