Newyorki Figyelő, 1983 (8. évfolyam, 1-18. szám)
1983-03-28 / 5. szám
1983. március 28. NEWYORKI FIGYELŐ II JACK HAHN: A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ ÖTVENHARMADIK FEJEZET Az ördög nem olyan fekete, amilyenre festik. Néha még feketébb. A nőket és gyerekeket beszállították a városba. 400 asszony és leány, 60 gyerek hagyta el a hajót. A távozó csónakokról visszaintegettek, ami örömöt váltott ki, mert azt jelentette, hogy egy zsidó csoport célhoz ért. A férfiak fesztelenül mosakodtak és napoztak. Egy szelíd tekintetű fiú haragosához lépett és azt mondta: — Ma Jom Kippur van. Kérlek, bocsáss meg nekem. — A másik fiú felugrott, kezet ráztak. Smuél beszámolót tartott. Elmondta, hogy a zsidó illegális hajók érkezése állandó idegességet vált ki az arabokból. Az idegesség három éve tart már s ezalatt 2200 arab, 450 zsidó és 140 angol halt meg. A helyi ügyeket pár száz gazdag arab család vezeti. A haifai kikötőben, a teherhajók kirakodásánál bottal hajtják az arab munkásokat, a mellettük levő zsidó hajó dolgozóinak viszont elfogadható fizetése van, természetesen emberi keretek között élnek, tehát nem csoda, hogy az arab vezetők igyekeznek a bevándorlást megakadályozni. Vannak arab városok, ahol utolsó 50 évben alig építettek, viszont Tel Aviv, Haifa, Natanja hétről-hétre nő. Az angol mandátumi törvény értelmében évente 15 ezer zsidó vándorolhat be Palesztinába. Ez természetesen édes-kevés, ezért van szükség illegális bevándorlókra, hiszen az idő Hitlernek dolgozik... A jelenvolt angol rendőr Smuél beszámolójához hozzáfűzte, hogy a legújabb hírek szerint Oroszország megegyezett Németországgal és feldarabolták Lengyelországot. Megjött a rendőri váltás is azzal a hírrel, hogy másnap a férfiak is partra szállhatnak. Boldog öröm, éneklés kezdődött, csomagolás, készülődés indult, majd egy megható jelenet: Luis búcsúzott a barátoktól. — Holnapra már nincs barátom. Luis szomorú lesz, mindenki elmegy, csak a patkányok maradnak a hajón.— Reggel 9 órakor sorba állt az utolsó csoport a motorosba való beszálláshoz. Eloltották az „örök mécsest”, amit hét héttel azelőtt gyújtottak meg Sulinánál. A csónak tíz percen belül a haifai parthoz ért. — Mi van velem ? - kérdezte önmagától Nali, amikor támolyogva megtette az első pár lépést a kikötő betonján. - Be vagyok rúgva ? Olyan furcsa és jó a mozdulatlan földön állni. - Valami ismeretlen nyugalom szállta meg. - Erec Jiszraél - s a szemei elhomályosultak. A következő csónakból Kohn bácsi szállt ki. Lassan térdre ereszkedett és ajkával megérintette a földet. Nali és egy angol rendőr segítette talpra. A tömeg lassú léptekkel indult a vámraktárakhoz, A sarkokon rendőrök álltak és szótlanul, majdnem mozdulatlanul nézték a vámraktárok felé vonuló, lefogyott, gyűrött ruhájú, fáradt, de csillogó szemű, boldog emberkaravánt. A vámraktár hivatalos teendőit hamar befejezték. A vonat elindult, senki sem tudta, hova. Nali az ablakból szemlélte a gyorsan változó területeket. Mindenfelé építkeztek. Falécek, meszes gödrök, kötelek hevertek mindenfelé és a félig kész házak, raktárak lassan formálódtak. Narancsosok tűntek fel zölden, a gyümölccsel teli fákkal. Mosolygó fiúk és lányok, öreg szakállas bácsik „salom" kiáltással integettek a vonat után. Egy arab falu közepén megállt a vonat. Senki sem tudta, miért. Az e^yik ablakból fekete fátyollal fedett nő nézett ki, majd elhúzta a fátyolt és a vonat felé köpött, aztán eltűnt. Amikor félig kiszabadította arcát, koromfekete hajú, villogó fogsorú, szép, fiatal arab leány arca vált láthatóvá. A vonat 10 percnyi továbbhaladás után egy drótkerítéssel körülvett területre érkezett. Sarafand. Leszállást, sorakozót rendelt az udvarias angol katona. A tábor őrmestere rövid beszédet tartott: — Tisztaságot és fegyelmet kérek Önöktől. Nem tudok felvilágosítást adni, meddig fognak itt maradni, de megnyugtatom Önöket, hogy az asszonyok és gyermekek a legnagyobb biztonságban vannak és nemsokára találkozni fognak velük. — Zsidó rendőrök jöttek segíteni az elrendezésnél és szintén megnyugtatták az érdeklődőket. 9 órakor este volt a takarodó. Hálóhelyül a sátor homokos földje szolgált, ami Nali számára nem jelentett megpróbáltatást, mert a Noémi Júlián megszokta a kemény fekvőhelyet. Másnap reggel Nali körülnézett. A szomszédban egy másik tábor volt látható. Oda 400 Betárista volt bezárva. A másik oldalon arab anarchistákat tartó tábor helyezkedett el. Délelőtt már futball labda is előkerült, majd atlétikai versenyt is rendeztek. Ez mind az első lépéseket jelentette a szabadság felé. A sátrak előtt fertőtlenítő kocsi állt meg, ahová minden ruhadarabot be kellett dobni. Az egész tábor alsónadrágban várta vissza a fertőtlenített holmikat.15 percen belül vissza is kapták őket. Az ABUDA fiatal tagjai kezdték összeállítani a SZUKE-kat, mert a sátrak ünnepe közeledett. Dr. Berg ült le Nali mellé a sátrak előtti padra. — Hogy van, dr. Hoffmann ? — kérdezte Nali. — Kis időre és türelemre van szükségünk, — felelte dr. Berg. — És maga, doktor úr, hogy van ? — — Ideges vagyok, nem találom a helyemet. — — Doktor, engedje meg, hogy most én adjam meg a diagnózist: vitamin hiányzik. — — Igaz, - felelte dr. Berg, — meg a könyv és zene is hiányzik. A tétlenség sem könnyű. -Ebben a pillanatban egy fiatal gyerek állt meg Berg doktor előtt. A gyerek lábán kötést viselt. Illedelmesen megszólalt: — Doktor úr kérem, szabad erre a kötésre cipőt húzni ? — Dr. Berg kezét a kisfiú fürtös hajára tette és atyailag azt mondta. — Menj, fiam, az angol orvoshoz...én már nem kezelhetlek.. .Menj csak fiam... — _ A gyerek zavartan továbbment. Nalit hirtelen ellepte a sajnálkozás, mert az orvosokra, ügyvédekre, írókra kellett gondolnia, akik ezzel az illegális transzporttal jöttek, mint dr. Berg, dr. Hoffman, akik feláldozták ifjúságuk legszebb éveit. Átvirrasztották az éjszakákat tanulással. Lemondtak szórakozásról, szerelemről, azért, hogy elérhessék a kitűzött célt s most egyik napról a másikra megszűnt a címzés és a talaj könyörtelenül kicsúszott lábuk alól. Nem maradt más hátra, mint óriási akarat és vágy, hogy valami módon újra talpra állhassanak és megszerezhessék a mindennapi betevő falatot... ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET Könnyű dolog bátornak lenni, ha számos lehetőség között választhatsz. Mindenki injekciót kapott tífusz ellen, lefényképezték, ujjlenyomatot vettek, majd újabb oltások következtek, himlő és malária ellen. Marcellnek mindez nem tetszett. — Marcell, - mondta Nali, - Palesztinában vagy, - érzel valami boldogság-félét ? — — Nem tudom, mert először ez nem Palesztina, hanem egy koncentrációs tábor, másodszor: egész úton próbáltam magamra erőltetni egy kis közömbösséget, hogy ne váljak sokat Erec Jiszraéltől, mert nem akarok csalódni. — Sokáig senki sem beszélt. — Miért vagy szomorú ? — kérdezte Marcell barátiam — Nem vagyok szomorú, csak szótlan. -— Messzire gondolsz ? Haza ? Valakire ? — Hirtelen, mint mikor a függöny felszalad előtűnik a színpad, — jelent meg Nali szeme előtt az otthoni szoba és a rádió, a sezlon a sarokban és az ismerős mintájú párnák, az ablakban a félig széthúzott függöny. Nali kivehetően érezte a meleg otthon illatát és csak ennyit mon dott:- Ha az okos embert szorítja a cipő, akkor levesz, és mezítláb megy tovább,— Megpillantott egy 40 év körüli embert, akiben, meglepetésére, a Noémi Júlia egyik matrózát ismerte fel. Az elmondta, hogy Sulinában heteken át várt egy Palesz-, tinába menő hajóra. Kiszállásnál beszállt az utasok közé a csónakba. Senki sem vetett rá ügyet, így érkezett ide. Azt is elmondta, hogy romániai. Már akkor született,, amikor Erdélyt Magyarországtól Romániához csatolták. Volt néhány magyar könyve, amit átadott Nalinak, aki boldogan temetkezett bele az olvasásba. A három hónapos út felőrölte Nali idegeit. Az út elején mindenki zsidó volt, itt már az egy asztalnál ülők között Janek lengyel fiú, 20 éves, Jaroslav cseh és 35 éves, dr. Spitzer Móric osztrák és 65 éves, Tibi, vagy ahogy hivatalosan hívták: Tibor magyar és 24 éves. Janek jól nevelt fiatalember volt. Mielőtt az asztal közepén fekvő kenyértálba nyúlt, hogy vegyen még egy szeletet, megkérdezte, szabad-e. Szóváltás keletkezett és Jaroslav hatalmas pofont adott Janeknek. Nali és Marcell fogta le. Janekből egyszerre kitört a sírógörcs:- Nem akarok élni tovább! Egy szelet kenyérért pofont kapni...Lengyelországban kaptam eleget, mert zsidó vagyok, de most, itt, Palesztinában pofont kapni egy falat kenyérért ? Nem akarok élni! -Nali sétálni vitte, hogy megnyugtassa.- Nekem nem elégtétel kell, — folytatta Janek. - Egy kis emberségre, jóindulatra van szükségem. -- Te fiatalabb vagy, mint Jaroslav, nem kellett válaszolnod. Túl temperamentusomos nép vagytok ti, lengyelek, — válaszolt Nah.- Szó sincs róla. Ti nem tudjátok megérteni a lengyel zsidókat. Nézd Erec Jiszraélt: a lengyel és orosz zsidók építették fel. A chalucok, rendőrök 80-90 százaléka lengyel zsidó. -Aludni tértek. A kemény, hideg palesztinai földön hirtelen minden szép lett megint, a béke takarta be őket. A varsói Janek és a budapesti Nah megértették egymást, mert a vér nem válik vízzé... ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET Az a szabad ember, aki akkor nevethet, amikor akar. Az igazi szabad ember az, aki megengedheti magának a fényűzést, hogy magában sírjon. Három hónap telt el a budapesti behajózás óta. A hidegebbé vált éjszakákon fokozódtak a szemrehányó hangok. Egyesek a palesztinai zsidó vezetőséget, mások az arabokat, megint mások az angolokat okolták. Jöttek a politikai hírek: Olasz-német ultimátum szólította fel a franciákat és angolokat, hogy 24 órán belül tegyék le a fegyvert. Félmillió francia kommunista kilépett a pártból, mert az oroszok lepaktáltak a németekkel. Mindenki a Jewish Agency képviselőjére várt. Október 4-én angol tiszt érkezett meg, aki bejelentette, hogy a tábor tagjai szabaddá váltak és a Jewish Agency foga őket a telavivi Beth Ohmba beszállítani, amely menekültotthon volt. Ott kapja meg mindenki a személyi igazolványt. A Beth Ohmról szép és jó dolgokat mesélt a szolgálatot teljesítő rendőr. A szobák tágasak, az ágy, ágynemű tiszta és az ellátás, amely csak két hétre szól, — elsőrendű. Az emberek teljesen szabadok, de este 10 órakor otthon kell lennünk, mert akkor zárják be a nagykaput. Fiatal zsidó fiúk jöttek a drótkerítéshezAiesélték, hogy az európai háború következményeképpen negyvenezer munkanélküli van. Ebédre éretlen, agyonnyomott paradicsomot és egy-egy szál sárgarépát kapott a tábor, amit visszavittek. A Talmudista szónokolt, mint a legjobb cionista agitátor. Marcell meg is jegyezte, hogy úgy beszél, mint egy rabbi. — Az sem hiba, — jegyezte meg a Talmudista és eltűnt. (Folytatása követkéz il.,
