Newyorki Figyelő, 1983 (8. évfolyam, 1-18. szám)

1983-03-11 / 4. szám

1983 március 11 NEWYORKI FIGYELŐ 11 JACK HAHN: A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ Szolimán, a török matróz, torkaszakadtából, szem­mel láthatóan tökrészegen, énekelt a parancsnoki híd ablakában. Nali észrevette, hogy egy fiú pénzt kér tőle s kihasználni akarva részegségétjei akarja fosztani. Nali, Marcell segítségével, kabinjába cipelte Szolimánt, majd a fiú keresésére indult és visszavette tőle a rabolt pénzt. Estére valamennyi matróz Szolimán sorsára jutott. Ré­szegségükben természetesen megvadultak. A lett matróz belerúgott Luisba, vasdarabokat hajigáltak egymás felé. Luis elszaladt és konyhakéssel kezében tért vissza. Flóra Olgáért futott, mint aki az egyetlen volt, aki hatni tudott Luisra. — Son-son, — szólt Olga Luis felé. Édesanyja hívta így gyerekkorában. — Add ide a kést. -— Nem adom. — — Miért nem ? -— Mert meg akarom ölni magam. — — Miért ? -— Mert engem senki sem szeret. — — Hát én nem szeretlek ? — — Én más szeretetre vágyom: nem úgy, mint a nő­vér a fivérét, hanem úgy, mint én szeretlek: mint férfi egy nőt. -— Son-son, — ismételte Olga, — add ide a kést, hol­nap mindent megmagyarázunk egymásnak. — Luis szelíd kisfiúvá vált, átadta a konyhakést, Olga pedig arcon csókolta: — Most menj szépen aludni, de sohasem mondd, hogy téged senki sem szeret... — Másnap tíz fiúnak kellett helyettesíteni a részegen alvó személyzetet a kazánházban, hogy a hajó zavartala­nul folytathassa útját a Fölközi tengeren. Negyedórán­­kint váltották egymást az önkéntesek a szinte kibírhatat­lan hőség miatt. Mégis délben megállt a hajó: a szivattyú felmondta a szolgálatot. Minden épkézláb mechanikus a szivattyú megjavításán kezdett munkálkodni. Másnap reggel a fáradozást siker koronáztam hajó újra megindult. Nali ezt írta naplójába: — Kár az egynapi veszteségért. Ez komikusán hang­zik ennyi időveszteség után, de az utolsó napokon min­den perc számít.Szolimánnak visszaadtam a pénzt Hálál­kodott, csak öt dollárja hiányzott. Majd mellékesen meg­jegyezte: - Most hagyjuk el Európát. -Nali a korlátnál állott és búcsúzott Európától. Fájt a szíve, meghatottság vett erőt rajta. Arra gondolt, mi­lyen régen tervezte hogy a búcsú pillanatában keményen, gorombán megmondja véleményét az elhagyott a föld­résznek. Naplójába viszont ezt írta: — 25 év óta először beszélhetek szabadon és el kell mindezt mondanom, Európa, mert életem felröppe­nő léghajója nem bírná el a hallgatás terhét. Olyan voltál hozzám, mint a kívánatos, gyönyörű asszony, aki hitege­ti, megcsalja azt, aki szereti őt. Magamba szívtam kultú­rádat, tiszteltem civilizációdat, behódoltam divatjaidnak, neked adtam céljaim perspektíváját, ifjúságom színes ál­mait, csókjaim ízét és te mégis becsaptál. Haladásról pré­dikáltál, de az emberi önérzetet megalázó diktatúrát ter­melted ki. Munkatábort adtál és fegyverkezést, áramvo­nalas ágyúkat és mustárgázt, miközben a rák és a tüdő­vész széruma a távolban szendereg. Igyekszem elfelejteni a múltat, búcsúzom tőled, mert mégis barátom is voltál, nemcsak ellenségem. Isten veled, te jó, beteg, nyomorult Európa... — — A Talmudistának igaza volt, — gondolta Nali. Az írás után könnyűnek, felszabadultnak érezte magát. ÖTVENKETTEDIK FEJEZET Ha nem tudod a különbséget melódia és harmónia között, akkor ne beszélj zenéről. Héberül és jiddisül megszólalt a hangszóró: — Chavérok,holnap, 1939 szeptember 17-én,Isten segítségével, befutunk Haifa kikötőjébe. — A boldogság láza terjedt a hajón. Az emberek élje­neztek, a haragosak kibékültek, mindenki mindenkit megcsókolt. Nali fedélzeti sétára indult. Meglátott egy kreol­bőrű fiatalembert, aki megszólalásig hasonlított Mill­­steinre, a híres hegedűművészre, akit utoljára Vigadóban hallott. Csodálatos koncert volt, mégis a siker tetőfokán öt perc alatt kiürült a terem. Mi történt ? Valaki azt a hírt hozta, hogy Hitler megszállta Ausztriát. — Most már nincs Hitler, — gondolta Nali és fütyö­­részve továbbsétált. A kreolbörű fiatalember megállította: — Hegedűs ? — kérdezte.-Nem.Miért ? -— Mert Csajkovszkijt fütyülte. Zongorázik ? - érdeklődött tovább a fiatalember. Nali igenlő válaszára bemutatkozott: — Schwarz Zoli, zenész. - Elmondta, hogy megboldogult anyja mindig hangoztatta: az embe­rek szeretnek zenét hallgatni, akár szegények, akár gaz­dagok. - Miért vállalja a bizonytalan utazást ? - kér­dezte Nali. — Nem tudtam, hogy ilyen soká tart, de sokat ta­nultam. Megismertem saját magamat. Hetek óta éhes és piszkos vagyok, mégsem zúgolódom. Pesten sikerem volt a lány oknál,de nem voltam bizonyos sikereimben, mert a lányok tudták, hogy jómódú vagyok és hogy a Liszt Fe­­renc-zeneakadémiára járok s a világhírű Bartók Béla a ta­nárom. Itt minden lány tudja, hogy nincs semmim és mé­gis aranyosak hozzám. — — Milyen kis világ ! — jegyezte meg Nali. — Miért ? — — Az én zongoratanítóm Sztankay Lajos szintén Bartók Béla tanítványa volt. — — Tényleg ? — csodálkozott Schwarz Zoli. — Te­hát maga is zongorázik ? — — Zongorázom, mint ahogyan majdnem minden zsidó gyerek. Zongoráztam, de abbahagytam, mert fut­ball, mozi, lányok és Beethoven meg Mozart nem tud­nak megegyezni. — Ez igaz, - mondta Zoli kis melankóliával hang­jában. — Milyen sokszor gyűlöltem a szüléimét, a zene­tanáromat, az egész világot, mert az ablakon keresztül láttam és hallottam a játszó, nevető gyerekeket, de ne­kem skálázni és etűdöket játszani kellett. — — Meddig jutott ? - kérdezte Zoli érdeklődéssel. — Olyan messzire, hogy ha Beethovent vagy Cho­pint akarok hallani, kinyitom a rádiót, de ha szomorú vagyok, a zongorához ülök és kalimpálni kezdek moll­­akkordokat, amelyek — mint tudja — lágy, bánatos világ­fájdalommal vannak tele. — — Ezt a zenetanárja mondta ? — — Nem, — felelte Nali röviden. — Ez igaz és nagyon jó meghatározás. — — Miért csodálkozik ezen ? — — Ha valaki fenéken rúg, meg kell kérdeznem va­lakit, hogy mit érzek ? — — Igaz, igaz, — mondta Nali nevetve. Elbeszélgettek a zenéről, majd megszólalt a vacso­rára hívó csengő. A hajó a sziriai partok mellett úszott. Felhúzták a francia lobogót. Rendőri motoros érkezett a hajóhoz. A kapitány jelentette, hogy 1200 emigráns van a hajón, mindenki egészséges, irány: Palesztina. Az út szabaddá vált. A megérkezés izgalma olyan magas fokra hágott, hogy az utasok nem értek rá megtárgyalni a legutolsó rádióhírt, amely szerint Németország nagyarányú egyez­ményt kötött Oroszországgal. Hajnalban feltűnt Haifa kikötője és a Noémi Júlia 3 km.-re a parttól lehorgonyzóit. Nali alig tudott számot adni érzéseiről önmagának - Célhoz értem, — mondta magában boldogan. A leg nagyobb cselekedet, amit az életben ki lehet verekedni, harcolni: célhoz érni. -Nali nem akart a jövőre gondolni. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de ebben a nagyszerű pillanatban min­den gátlástól felszabadulva — boldog akart lenni. Angol katonákat és rendőröket hozott a motoros. Mindent tudtak már a hajóról - a legapróbb részletekig. Újabb motoros orvosokat hozott. Közben a kapitányt kabinjához vezették. Ideiglenes ítélet: szobafogság. Az orvosok a parancsnoki hídon álltak. Mindenkinek el kel­lett haladnia előttük. A betegek és állapotos asszonyok nevét felírták. A tisztek első parancsa az volt, hogy be kell szolgáltatni minden revolvert és 7 cm.-nél hosszabb késeket. Hirtelen leszállt az alkony és sötét lett. Kigyúl­­tak a város fényei. Nali elaludt. 1 órakor éjjel Tibi felkel­tette: konzervet hozott. 3 órakor megismételte a látoga­tást, de ezalkalommal Nalit magával vitte. Kitűnt, hogy az angol katonák teát kértek, amibe annyi rumot tettek, hogy berúgtak. Ezt felhasználták Tibiék arra, hogy meg­keressék az élelmiszerraktárt és kifosszák. Az egész Aske­­názy család és társasága jóllakott. Nalit Flóra fedélzeti sétára hívta. Naliba karolt. Lassan haladtak, egyikük sem beszélt. A Karmel-hegyre vezető utakon kialudtak a fények. A hajó végében Nali megállt, magához húzta Flórát és megcsókolta. — Sokszor voltam rossz hozzád ? - kérdezte Nali. — Miért kérdezed ? Búcsúzol tőlem örökre ? Nem akarsz látni többé Palesztinában ? — — Természetes, hogy látni akarlak, de miért nem válaszolsz a kérdésemre ? -A hajókötelek mégé ültek, mint mindigJia nem akarták, hogy a világ lássa őket. — Nalikám, te sohasem bántottál engem, de ez nem jelentette azt, hogy nem szenvedtem miattad. So­sem voltam mérges rád, csak saját magamra, mert elfelej­tettem, amit a mamám szokott mondani: a szíved kicsi, mégis erős - vigyáznod kell rá. Az utolsó hetekben kezd­tem megnyugodni, mert azt hittem, hogy talán kissé sze­retni fogsz, de hamar rájöttem hogy engem is úgy sze­retsz, mint Lilit szeretted. — Nali nem válaszolt. Nagy csend vette körül őket és csak a part felé verődő hullámok mosták a Noémi Júlia viharvert oldalát. Pár perc múlva Flóra megszólalt. Hanga halk volt, de nem keserű: — Mondd, Nali, mint jóbarát kérdezem: nem érzed magad egyedül ? — — Nem, — válaszolta Nali, aki naplójában, előző nap ugyanezt a kérdést tette fel önmagának. Flóra ez­után feltette a második kérdést: — Te sohasem szerettél senkit az életedben ? — — Nem vagyok benne bizonyos, pedig vágytam szeretni valakit. Úgy látszik, bennem van a hiba. -Flóra így szólt, őszinte melegséggel a hangában: — Nalikám, most szoríts magadhoz, ölelj, csókolj, talán ez lesz az utolsó ölelésünk. Nem foglak keresni, de tudd meg, hogy nagyon-nagyon szeretlek. -És Nali ölelte, csókolta a lányt. Hálás volt ezért a tiszta barátságért, a semmit sem követelő, tiszta szerele­mért. A Betárok éjjel fényjeleket adtak, amiből botrány lett. A hajóra siető angol tiszt ezegyszer hajlandó volt el­nézni az ügyet, de türelemre intette a társaságot — hét­főig, ami előtt nem szállhatnak partra. Különben radi­kális eszközökkel fenyegetett. A hétfői kiszállás kilátása azonban reményt adott az embereknek. Valaki a kezdte énekelni, amit a tömeg átvett. Marcell minden átmenet nélkül megkérdezte Nalit: — Flórával mégysz együtt ? -— Természetesen nem. Miért ? Te tudod, hogy Li­lire várok.— — Még mindig nem akarod belátni, — kérdezte Marcell, — hogy a Lili-ügynek vége van ? — — Marcell, te szerelmes vagy Flórába ? — kérdezte válasz helyett Nali. — Igen. -— Akkor miért nem mész te el vele ? — — Ekkora hülyeség után nincs más hátra, mint aludni menni, - felelte Marcell. (Folytatása következik)

Next

/
Oldalképek
Tartalom