Newyorki Figyelő, 1982 (7. évfolyam, 1-14. szám)
1982-03-11 / 3. szám
1982 március I 1. NEW YORKI FIGYELŐ 15 JACK HAHN: A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ A zsidók helyzete erős tempóban romlott. Nali még mindig nem tudta, mit akar, de érezte, hogy valaminek jönnie kell s ez az érzés napról-napra erősebb lett benne, ami jó volt, mert Nali remélt... Hideg, barátságtalan decemberi este volt, amikor kilépett az üzletből, hogy hazafelé induljon. A sarkon újságot vett. Askenázi Tibi közeledett az újságos stand felé, ugyanezzel a céllal. — Szervusz, hogy vagy? — kérdezte Nali. — Felmondták az állásomat, - válaszolta Tibi egyszerűen. Szintén posztóüzletben dolgozott.-Most mit fogsz csinálni? — — Palesztinába megyek, — válaszolta Tibi még egyszerűbben, mint az előbb. — Hogy tudsz Paleztinába menni ? — — Angol mandátum, ahova zsidó nem kap beutazási engedélyt, — felelte Tibi — de kapitalista vízumot kaphatsz, ami azt jelenti, hogy ötezer angol fontot kell magaddal vinned. — Nali tudta, hogy Tibinek nincs meg a pénze. Tibit mint zorgalmas, csendes fiit isnerte, aki nyolc gyerek közül a legidősebb volt. Askenázi papa zabó volt, a Mama is sokat segített. Am kor a négy lány és négy fii nőni kezdtek, szintén beálltak az üzletbe segíteni. A lányok bent dolgoztak, a fi k biciklivel a zállítást végezték, höli most más Tibit isnert meg. Hangosabban, gyorsabban beszélt, mint zokott. Arca kipirult a hideg, esős decemberi estén, amikor Paleztináról beszélt. Bizonyos, hogy büzke volt arra, hogy zakemberként tud tudósítást adni a kivándorlásról Nalinak, aki vizont most megérezte, hogy tudat alatt erre a találkozásra várt sa remény, amiről álmodott, most valóra vált. — Neked van ötezer fontod? - kérdezte Nali, bár tudta a válazt. — Nincs, de van egy másk út, amihez nem kell a pénz. -— Az melyik0 — — Az illegális út. — de most zervusz. mennem kell. Ha érdekel, várj rám holnap este és gyere velem aMizrachi irodájába. --Mizrachi? Mi az? -— Az egy cionista zervezet, - felelte Tibi. - Holnap mindent megtudhatz. Szervuz. -Tibi eltűnt, de Nali lelkében hátrahagyott egy kis napsugarat, amit úgy is lehet nevezni, hogy ,,vágyj de ami — egyzóba öszefoglalva — nem volt más, mint a nagyvilágban zétzórt zsidók egyetlen fegyvere: A REMÉNY! TIZENNYOLCADIK FEJEZET A szivárvány annak a jele, hogy az Ür megbocsáitott nekünk. A baj azonban abban rejlik, hogy sokan sohasem látják a szivárványt. Mama minden zeretetét Izsónak adta. Érte remegett. aggódott s azon vívódott, mi lez Izsóval, ha ő meg fog halni Már olyan beteg volt, hogy csak ritkán tudott vevőkhöz menni. A fűzerüzletet vezteséggel kellett eladni mert minden házon kevés volt a Papa könnyelműségének fedezésére, aki ugyan dolgozott, de jó zíve miatt mindennek a nyakára hágott. Márton vizont sohsem dolgozott, de Rezsi segítségével, aki házasságkötésük óta imádta, mindenre megvolt a fedezete. Rezsi vezette a Mama kombiné és kimonó üzletét. Mártonért, ha kellett, lopott shagy ükolnia kellett volna Mártonért, azt ismegtette volna. Rezsit mindenki zerette. Tizian-vörös hajú, jóalakú, remek lábú, fehér bőrű zépség volt, s ilyen volt a lelke is. Földrezállott angyal volt, de ha Mártonról volt zó, mindent és mindenkit elfelejtett. Mama zerelmesvolt a Papába, egész életén át, de ezt a világért sem vallotta volna be, ami egyébként akkoriban nem volt ritkaság, mert millió és millió aszony imádta a férjét s szülte neki a gyerekeket Mama imádta ksót, aki küzdött lábbajával. Szerette és segíteni igyekezett Rezsin, zerette és tiztelte Peppa ezét s amikor Nalhoz érkezett, utóbbinak, aki még nem volt 14 éves, de már teljesítette kötelességét. - nem maradt más. mint egy meggyötört, beteg, keserű, a harcot feladni készülő, drága, aranyos, ülő előtt megöregedő Mama. XXX A vagyon elűzött. A Papa továbbra is hangoztatta, hogy „majd jó lez." Sztankay úr saját stúdió-lakásába költözött. Rezsi még a kevésből, ami maradt, lopott Márton részére. Mama tüdeje gyenge volt, zíve olyan erős, hogy életben tartotta. Az egész család zenvedett, mert tudta, hogy nincs segítség, csak várni lehet, hogy a zent, áldott Mama örökre becsukja zemeit. Alig 56 éves volt. Rövid élete tele volt harccal, zenvedéssel. beletörődéssel. A professzor hazaküldte a Jánoshegyi tüdőszanatoriumból. Nali azt hitte, hogy ez jó jel, de hamar rájött, hogy a tanár azt akarta, hogy a Mama otthon haljon mej..; XXX Sokan voltak az ebédlőben: Rezsi Pepsa. Izsó .Nali, a rabbi. Pinkász bácsi Nesi néni. Stern Józsi, Ezti néni. A Mama falfehéren feküdt a másik zobában, a magasra polcozott ágyban. A rabbi, mint aki a világ legtermészetesebb dolgát végezné, tollat helyezett a Mama orra alá s amikor a toll nem mozdult, mert Mama orrából többé nem jött levegő, - imádkozni kezdett, mert a zorgalmas, gürcölő, csak a gyerekeiért aggódó, drága, édes aranyos Mama kilehelte lelkét. A profeszor az ablaknál állt s cigarettája füstjét mélyen zívta tüdejére. Rezsi, Pepsa, Izsó sírt, csak Nali állt mereven, könnyek nélkül, a zoba sarkában. Pinkász bácsi hangosan kezdte mondani az imát: AL CHÉT SECHOTONU... Pinkász bácsi rendületlenül, hangosan, szenvedélyesen ianételte az ima zavait, mint aki boldog, hogy alkalma van mások előtt bizonyítani, milyen szépen imádkozik és rendületlenül vizi tovább a zsidó hitet és hagyományt a következő nemzedék felé. Nali nem sírt, hanem zámadást csinált: a Mama egéz életében harcolt az antizemitizmus, a Papa könynyelműsége, Márton ellen, aki sohasem tartotta be a zavát, csak egyetlenegyet: nem dolgozott. A hibátlan Mama egyetlen hibát mégis elkövetett. A legnagyobbat, amit zülő elkövethet a gyereke ellen. Mindegy, hány éves a gyerek, a zülő részére mindig gyerek marad. Mindent megbocsát a zülőnek, - egy kivételével: ha másik gyerekét előnyben részesíti vele zemben... TIZENKILENCEDIK FEJEZET Az ima csak akkor ima valóban, ha két perc múlva tudod, mit ígértél benne. Pinkász bácsi minden pénteken délelőtt megjelent kis, kopott táskájával, ami az „üzlete" volt stömve volt cipőfűzőkkel, gombokkal, varrótűkkel. A Mama minden pénteken vett valamit s ha a vételár 25 fillért tett iski, a Mama mindig öt forintot adott Pinkász bácsinak, mert azt hangoztatta, hogy senki sem „rachmónez" shaPinkáz bácsi csak 25 fillért is kér, a Mama annyit ad neki, amennyit akar. Pinkász bácsi intett Izsónak és Nalinak, akik követték a konyha melletti kis zobába. Az imakönyvben fellapozta a Kaddis-imát, majd Izsó kezébe adta:- Olvasd lassan, tiztán és hangosan. — Izsó kissé sértődötten válazolt:- De Pinkász bácsi, én tudok héberül olvasni. -- Tudom, - felelte Pinkász bácsi, - de ezt az imát sohasem mondhattad, mert csak az mondja el, akinek a szülője meghal. Ebben az imában minden zónák tisztán kell elhangoznia, mert a drága Mama lelki nyugalmáért mondod. Mától kezdve 11 hónapon át, naponta háromszor kell, hogy elmondjátok. Nem mondhatod, ha egyszeregy zer elfoglalt vagy, hogy helyetted majd az öcséd elmondja, mert az nem elég. Ha a zülőnek 18 gyereke van, mind a tizennyolcnak el kell mondania. Ügy van ez, mint a hal a vízben, eső idején: kinyitja kopoltyúját, hogy még egy esőcseppet elkapjon. így van ez a zülővel is: minden gyerekétől akarja a Kaddis-imát. Természetesen Pinkász bácsi - talmudtudós létére - jól tudta, hogy a Kaddis az Ur magaztalása s az imakönyv ilyen shasonló imákkal tele van, de hadd higyjék a gyerekek, hogy az imát a Mama lelki nyugalmáért kell mondani... HUSZADIK FEJEZET Ha ártatlan vagy, ne félj a bíró elé állni. A zsidó törvény zerint, ha a zülő meghai, a gyászoló hátramaradottak 11 hónapig nem hallgathatnak zenét, nem zabad táncolniok, s nem tehetnek semmit ami a a vígságot megközelíti. 30 napig borotválkozni sem szabad, kabátjuk zegélyét bevágva kell tartaniok. Nali négy hét elmúltával már hallgatott zenét, operába ment, ahova bérlete volt, viszont nem mulaztott el egyetlen Kaddist sem 11 hónap alatt. Nem azért, mert Pinkász bácsi lelkére kötötte, hanem azért, mert őszintén gyászolta a Mama halálát. Elkerülte a zombat esti baráti összejöveteleket is, mert azok rendzerint egy pohár borral kezdődtek, csókolódzással folytatódtak és vígan, nagyon vígan fejeződtek be. Nem ment el a vasárnapi kirándulásokra sem, hanem helyettük reggel 8 órakor beült a Bucsinzky kávéházba, ahol megrendelte a két ropogós zsemlét, vajat, lekvárt s a világ legjobb haboskávéját/najd 12 óráig elolvasta a magas kultúrájú vasárnapi újságokat, amiért az újságos fiú 10 fillér borravalót kapott tőle. Nali sokszor volt zomoni, de sohasem boldogtalan. íratlan szerződést kötött a Mama leikével: koncertre ment, de nem mulaztott el egyetlen Kaddist sem. Sohasem mondta leánynak, hogy „szeretlek'j! mert ezt későbbre tartotta fenn, amikor jönni fog a lány, akinek sokszor és őszintén mondhatja majd ezt a zót. HUSZONEGYEDIK FEJEZET Ha érzed a tempót, ne félj, hogy nem hallod a melódiát bizonyosan az is megjön. Vasárnap délben volt Ringler Renée esküvője a Rombach-utcai templomban. Szertartás után a családot és a barátokat meghívták a Ringler-lakásba. Mellettük lakott a Taub-család.A két családfő unokatestvérek voltak: Ringler Oszkár a Mama második unokatestvére volt. Ritkán találkoztak, inkább csak családi események alkalmával. Vizont Taubékkal sohasem. Tudták, hogy igen gazdag paplankereskedők, kissé hideg, de igen korrekt emberek. Nali azt sem tudta, hány gyerekük van. Az esküvői fogadás Taubék nagy, elegáns lakásában folyt le, ahol óriási, megtermett áztál, tele zendvicsekkel, süteményekkel, itallal várta a vendégeket. A fiatalság pedig Ringlerék lakásában jött össze, ahol a modern gramofonlemezek zenéjére azonnal táncolni kezdtek. Ringler Renée tipikusan pesti lány volt, teli élettel, víg temperamentumos. Teniszezett, úszott, koncertekre járt s ami a legfontosabb, dolgozott egy ügyvédi irodában. Nali ritkán találkozott vele, de furcsa módon, ha találkoztak, mindjárt olyan közel érezték magukat egymáshoz, mintha folyton együtt lettek volna. Nalia konyhán kerestül ment az ebédlőbe, ahol már20-25 fiú és lány volt együtt, hangosak, jókedvűek, hiszen vasárnap délután volt, fiatalok voltak s a zene zépen szólt. Renée megcsókolta Nalit sígy zólt: - Nalikám, olyan zomorú vagyok, hogy drága édesanyád meghalt.— Nali viszacsókolta, átölelve tartotta s így felelt: — Köszönöm, nektek pedig sok boldogságot kívánok. - — Egyedül vagy ? — kérdezte Renée. Nali genlő válazára ezt mondta: - Gyere, bemutatlak egy zép lánynak. - Nem, Renéekém, nemsokára mennem kell. — Miért? Az én esküvőmről miért zaladz el ilyen hamar? — A templomba megyek Kaddist mondani — Renée nem tudott válaszolni, mert egy fiú, minden szó nélkül, átkarolta és táncolni vitte. (Folytatása következik)
