Newyorki Figyelő, 1981 (6. évfolyam, 1-14. szám)
1981-10-02 / 12. szám
I 1981 október 2. NEWYORKI riCYEl ó EMÖD TAMÁS VÁD ÉS ÖNVÁD Szelichoí Dr. WINKLER. ERNŐMÉ Munkácsi Noén\i. MIÉRT HARAGUDTOK? Én nem tudom, hogy miért haragudtok, hisz ahova mi, ti is odajuttok. Alig tíz-húsz év: jön a csend, a béke, megtelik dombbal kint a faluvége. Tövén a dombnak, virágnak, vetésnek, alvás a vége minden ébredésnek. Alig tíz-húsz év: porrá ülepednek odakint, akik itt ma tülekednek. Alig tíz-húsz év: odafent a padkán egy szegen nyű szét a ködmön s a kaftán. Elnyűvik a bot, elpuffog a bomba, feldugja fejét a temetőgomba. Elrriállik a*csont, elporlik a bicska, én egy talicska, te is egy talicska. Eldühhen a düh, elhurrog az átok, sírfelirattá válnak a Plakátok. Ron Giládl Elmondanám, de kinek? elsírnám jajon gra, vádlón siktmgva, nyöszörgő koldus-alázattal, r hogy megcsaltak újra... Mint kifosztott kárvalloM nwgarnba görnyedve megsemmisült álmok bölcsőjét vesztve vádlóm a visszatérő bűnöst és megsebzett magam. Csalódtam, — megcsaitan, megcsaltam magam. Jön az új Firma. Ez a rend, az úzus: ez ellen nincsen Numerus Klauzus. Huhogtál? — Hol vagy? Már nem vagy valóság. Meg se zökken az örökkévalóság. öklöztök? üttök? út árkába rúgtok? Egy út, egy árok. Miért haragudtok? Jeruzsálem, 1980. EMLÉKEZZ ÉS NF. FEIMS! Lám hervad a virág és a rét pázsitja, Napjaink, mint tovaiűnö árnyak. Ködös, őszi hajnal bús némaságában Adj erőt, Uram, hogy Előtted megállják. Lassan indulunk már A zimankós télbe. Merre visz a sorsunk? Hol lesz úiunk vége? Ki lesz az üldözött, Nyugalmat ki talál? Kinek sorsa élet, Kié lesz a halál? Igába kit görnyeszt Bús rabságnak lánca? Kié lesz szabadság, Mámorok varázsa? Kinek lesz teljesség A messzi vágy, álom, KI az, ki kívül lesz Mindig a határon ? ... • • • A templom halk álmodó csöndjébe Sír, zokog az ének: „öh könyörülj, hisz Tőled jön minden, Tőled jön az élet." VISSZATÉRÉS JERUZSÁLEMBE SzelLd tekintetével, lágy szóval fedve fenyíteit anyám, szent bűvös titkot súgott: *— kisfiam tudd, az Isten mindent lát, iskolatáskámba vajaspogácsát és hamvas szilvát pakolt, komolykodva kért: ne rakoncátlankodj, ne tépd az orgonát. Hivő hittel, bízva, félve, sejtve, tudva, elmerengve, kerestem Istent, ki napsugárból cidáklit sodort, ki légbe lengve, ég peremén, felhő csücskén kandikál, kilesni akadtam Isten titkát, ki bennem honolt. Rajongva csodáltam Istent, ki fenség: mindenem volt, mert anyám tudta, titkon súgta, hogy mindenhol és minden Ő, a szivárvány, a patak, az üveggolyó, a mazsoláskalács, az álom, az ébredés, a szombati áhitat, élet és szemfedő-Anyám intelme, — óh szánom, bánom — hiábavaló volt. Vaj kosán csintalankodtam, oktalanul téptem orgonát, nagyobb bűnöket is elkövettem, porba hemperemgie, sokszor játékosan megcibáltam, húztam Katóka haját. Majd a bűnök, vétkek duzzadva nőttek, tornyosultak, Sanyi dolgozatából elloptam egy szép gondolatot, az elcsent arany fonálból mamát köszöntő verset fabrikáltam, Mama,’— a szentem.— angyalfény szemével, hús kézzel simogatott. Egyéb bűnöket is elkövettem. Ezt is, amazt is. Ki tudja már? tudta, vagy szándéktalan, ma mar mindenbe nem emlékezhetem s ezért megfosztottak földi jóktól, terített asztaltól űztek, száműzött bolygó zsidó lettem... s kerestem: védelmem hol lelhetem? , fajongva felködlött bennem az emlék, mit anyám mesélt: — - a magasztos Isten az égi mezük peremén trónol, őrködik, figyel ránk, — biránk — ki jutalmaz is, de vétkünk méltón bünteti. — majd bánattól görnyedünk s a keserűség bennünk berzenkedik. Anyám intelme beteljesedett. Eljegyzett bennünket a bánat, évezredek terhe lábunkon s a zsidóság sirja bú-baját, auschwitzi füst Ködben fakult hitem indulattal felkiált: — hisz' mások is téptek orgonát, meghúzták Katóka haját! Kiknek vétkéért büntetve váltak égbeszálló füstté? gyilkos gáz bűzében miért vergődött szent anyám, apám, kishugom? a kiválasztott nép sokasága, vének, ifjak, kisdedek', nagyapám, tanítóm, szomszédom, kedvesem, sok-sok rokonom ? Beteljesült sorsunk, végzetünk. Kik maradtunk: mind élő holtak.' szunnyadt eszmékkel vánszorogtunk, bolyongtunk sóvárogva, meszelt ablakit gettók tört üvegén át, múltúnkat kutattuk s jöttünk az eltiport elmlékek poggyászával csendben, osonva. Vándorbottal véres göröngyökön, zord felhők alatt Izrael felé, megszaggnlott ruhákban, az őshitück örök lázában izzva, szent, buzgó akarások, serkentő vágyak száguldó sodrában, de bús emberi rongyok leplében, tértünk Izraelbe vissza. Uj na*ancsszedők, orvosok, aratók, ácsok, toliforgatók, uj fészket raktak, építettek házat, otthont uj életet, ős-új hősök, zsidó ifjak álltak a vártán, kezükben fegyver, zsidó asszony-anya, zsidó földön új életet szülhetett-Óh de jaj! Isten nem felejtett. Még emlékszik, téptem orgonát! Arab hordák hordalékok szovjet kalyusával lesből lőnek orvul, mert meghúztam Katóka haját, — ?! — a vészt, a bánatot újra hozta ránk, hiába győztünk háborúkban, sok, sok anyára gyász borul. § De lám, mint anyám mesélte — az Isten ki felhők csücskén kandikál, jóságos is és jutalmaz gazdagon; gyémánt jóvátételt adott! A Szent Fal, hitünk örök támasza hozzánk örökre visszatért, vágyunk bölcsője: Jeruzsálem; Szinarany, — apám Rólad álmodott. leruzsálem, te bűvös égi fény, hárfás királyunk városa, átlényegült védőpajzsunk, lelkünk húrján harcos parittya, égő csipkebokor-jáklya, nemzeti létünk gránit oszlopa, Jeruzsálem örök őrhelyünk. Dávid népének otthona. Jeruzsálembe itthon vagyunk, int felénk a Dávid torony, Jeruzsálem a dal, a hit, a lét, a biztonság és erő, n zsidó öntudat, a harci kiirt, az álomváró pihenés, a péntekesti kalácsba font áhitatl a múltból fakadt jövő, n n ü m o i n j bonguadi 3 A ina«*var-z*i<ló irodalom múltjából
