Newyorki Figyelő, 1977 (2. évfolyam, 6-22. szám)
1977-10-18 / 19. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1977.október 18 BALLÁ ERZSÉBET: A RÖNTGEN Hofmann röntgenorvos, az állami rendelőintézet elbocsájtott zsidó főorvosa, ezen az éjszakán nem hunyta le szemét. Süketen, tompán feküdt mellén a zűrzavaros éjszaka. Érezte, hogy felesége is remeg a másik ágyban. Ablakon s falon át vastagon bömbölt be a rádió hangja s pattogva, diadallal jelentette, hogy a nemzeti szocialista párt átvette a hatalmat. Indulók, nyilasszólamok, rendeletek váltották egymást percenkint, két míisorszám között pedig zsidók-clleni megtorló intézkedéseket olvastak fel szakadatlanul. Hofmann főorvos bénultan feküdt ágyában. Néha egy-egy megnyugtató *zóf dobott át halkan siró feleségének, de maga nem érezte azt át, majd bódult félálomba zökkent percekre, melyből ijedten, verejtékezve riadt, s ez a bódult félálom nem jelentett se pihenést se menekvést számára. Egy nehéz sejtelem úgy ült mellén, mint a szikla. Félálmában megpróbálta lehengeriteni, de mozdíthatatlan volt, viaskodó kezét pedig valami levágta. Felkiáltott s felébredt. Ébrenléte még szorongatóbb volt. Felesége váratlanul felült az ágyban s a zseblámpát férje felé kattintottá. Még jobban megijedt, mert látta, hogy férje sokkal elesettebb tnint ő. Kilépett az ágyból, magára kapta pongyoláját s férje mellé ült. •— Nézd fiam — mondta reszketősen, — nézd fiam, nem szabad ennyire kétségbeesni. Rosszabb nem történhet minthogy meghalunk. Bombatalálat is megölheti az embert. Végre is mindenkcp halandók vagyunk. Férje oly mereven nézte a plafont, mintha nem hallaná. j — Egyszer úgyis meg kell halni — ismételte az asszony s bágyadt mosolyt erőltetett arcára, mintha csepp tréfát mondana, aztán figyelte, hogy meghallotta-e a férje? Egyszerre összerezzent a férfi, mint akihez jóval később érkezett a hang és csodálkozva nézett feleségére. — Meghalni? — kérdezte meglepő könnyedséggel, — meghalni nem a legrosszabb. — Miért mondod’ ezt, mi történhet még? kérdezte az asszony és nyugtalansága elmélyült. — Sok minden történhet ezenkívül. Az asszony nem felelt, felállt s nesztelen a konyhába ment. A férfi visszasüppedt bódult félalmába. Tartalék erőit hívta felszínre, hogy emeljék ki e soha nem ta{»asztalt sűrű káoszból, mely elhomáyositja most logikus lényének precíz öntudatát, melyben nem volt helye soha zavarnak, homálynak, sejtelemnek: Kizárta őket foglalkozásának törvényszerűsége, a logika világossága, a fizika törvényeinek tisztelete, mely nem ismer okozatot ok nélkül. — Legfeljebb meghalunk — mondotta felesége, de érezte, hogy hem a meghalás az, amitől retteg. — Dehát mi lenne? — És megmozdult helyén. Talán a párna síkos hidegsége tette, vagy egy ismeretlen eszmetársitás, hogy a rendelőintézet folyosójának nedvesen csillogó kockaköveit kapcsolta képzelete, a jól ismert, émelyítő kórházszaggal, a fehéren csillogó röntgen-teremmel, melynek hatalmas ablakain át hidegen zuhog be a bágyadt őszi napfény. Az olajfényű falon a kerek fehér óra úgy mered a tátottszáju röntgengépre, mint egy gonosztevő arca. Elhesegette a képet s kollegáit kezdte számba venni. A szőke nyurga Hegymegi, a színtelen pamacsbajuszával, nem nyugtalanította túlságosan. Hegymegi soha nem rejtette érzelmeit véka alá. Évek óta nem be »zél vele, csak ha elkerülhetetlen, de ekkor se néz rá és szava kényszerű vontatott. Mindenki tudta, hog\ diák vezér az egyetemen, zsidóverések szervezője, a Turul-szövetség s a többi antiszemita szervezet tagja diákkora óta és zsidóval nem áll szóba, jjbe mégse tőle félt leginkább, mert színtelen, hideg szeme inkább bárgyú volt, mint félelmetes. A szűkszavú Kosa doktor húsos kerek arcából, apró szemeiből alig lehetett kiolvasni valamit. Magatartása szabályos volt, bár a zsidóverések szigorításával párhuzamosan hidegülő. Megjegyzést azonban soha nem tett és ha az ő, vagyis Hofmann főorvos számára kényes kérdés merült fel, akkor hunyorított, avagy csöpp mosollyal gyorsan becsukta szemét, mint akire nem tartozik a dolog. Kétségtelen, hogy tárgyilagosságára roppant vigyázott, de kétségtelen volt tudni azt is, mi lappang e mögött. Nem úgy Mészáros doktor, ki évek óta hangosan, gátlás nélkül hangoztatta szélső jobboldali nézeteit valamint újságokból böngészett szólamait. Egyszer jelenlétében olvasta fel a kollégáknak a fajkutató intézet uj jelentését. Igaz, hogy háttal állt nekik, de tudhatták, hogy jelen van. ó kezében müszerrei, megfordult s szótlanul bámult Mészáros doktorra. Egyszerűen nem talált szavakat. Mintha szennyvízzel öntötték volna le a logika tisztaságára épített gondolatvilágát. Mégis, nem Mészáros volt, ki Legmélyebben foglalkoztatta gondolatait. A gentry-külsejü elegáns Bartal doktor, jóizü dunántúli tájszólásával és remek külsejével, félelmetesebb volt számára bárkinél s e percben élesen rajzolódott eléje a mindinkább hidegülő magatartása. Az első zsidótörvény meghozatala után még vállát veregette: Ugyan kedves főorvosom, csak nem veszed szivedre a dolgot... Még nevetett is hozzá, remek fogsora csak úgy csillogott tömött barna angolbajusza alatt, mintha ízetlen tréfáról akarná elvonni figyelmét. De amiként erősödött a nyomás a zsidók felé, akként hidegedett a pillantása feléje. Egyre udvariasabb lett egy jéghideg semmibevevéssel. Hofmann tudta, hogy helyére pályázik s hogy ennek egyre kevesebb akadálya van. Ki is nevezték a röntgen főorvosává, mikor őt elmozdították, de időnkint berendelték speciális és komplikált esetek felülvizsgálatára. Ilyenkor némán átadták neki az anyagot s várták véleményét. A három orvos hangtalanul állta körül, inig ő a régi meleg kiivetlenséggel magyarázott, miközben ellenséges, fagyos áramlatot érzett maga körül. Egyszer Bartal doktor tekintetével találkozott. Bartal szeme ekkor úgy villant meg mint egy éles tőr, s neki megállt torkában a hang egy ijesztő távlat villanatától. Erre gondolt most Hofmann főorvos és gyötrelemmel teli, sűrű aggodalommal süppedt mocsárizü, zavaros álomba. Az álomnak óraketyegés volt a kísérteties kísérőzenéje, egy emberszemü óra félelmetes tiktakolásával. Minden tik-tak szivét ütötte külön, mely amugyis is durva markok közt vergődött, amelyből nem volt menekvése. Ajtócsapódást hallott kívülről, pusmogást, ijedt kis csengetéseket. Úgy rémlett, mintha szomszédok jönnének-mennének a konyhában, mintha lábujjhegyen, izgatottan, suttogva tárgyalnának. Egyszerre bejött a felesége s néma sietséggel keresgélt valamit a szekrényben. — Mi van? — kérdezte bágyadtan. — Bezárták a kapukat, senki se mehet ki. Akarsz egy kis meleg levest? Az van, más nincs. — Nem kell — morogtf « férfi s behunyta szemét. Fáradtan evezett a hináros álom felé. Késő éjjel lehetett, mikor hirtelen felriadt. Felesége állt előtte, ezt érezte, mielőtt az felkattintotta a kislámpát. Megijedt, úgy látta, hogy felesége halálsápadt és reszket. A szobaajtó nyílásában rosszarcu férfit látott bekukucskálni. — Keresnek — súgta az asszony, de csak szája mozgott hangtalanul, mint a némáké. — A röntgenbe kell menned — tette még hozzá idegenné vált, rekedt hangon.' A férfi kiugrott az ágyból. — Mit parancsol? — kérdezte, mialatt kinyitotta az ajtót. A rosszarcu férfiú fekete nyilas egyenruha volt, horogkeresztes karszalaggal karján. — Gyerünk — mondta öszehuzott szemmel, fenyegetőn. Most már a házmester is a szobában volt, zseblámpával kezében,. összehuppanva, félve. —• A rendelőből keresik a főorvos urat — mondta öszecsukló hangon. Sápadt volt, kezében a zseblámpa kapkodó fényeket vetett a falra, a kékpapirral bevont ablakokra, gyűrött paplanra. A főorvos most egy másik nyilast pillantott meg a konyhában. Felesége félájultan dőlt az ágyszélre. Az ucea koromsötét volt s néptelen. Fegyverropogást, trappoló menetelést hallott, ahogy a két fekete egyenruha közt haladt sietős hosszitott léptekkel. — Halottvivők — roppant át agyán a szó. Szemben, majd mellettük nyilasosztag rohant el, karlenditve üdvözölve egymást, kurta vezényszavak kíséretében. Mintha lázálomban hallotta volna. A jólismert Hold-uceax rendelőintézet most úgy hatott rá, mint elsőéves korában a bonctan, amelytől félt. A kapu zárva volt. Tudta, hogy ezúttal nem speciális munka felülvizsgálatára hívták. Félelmeinek szakadozott képei most egységbe tömörültek s úgy döngették belül, mint vasajtót a baltacsapás. A kapunál hirtelen visszafordult, mint aki menekülni akar. A mozdulat ösztönös volt, tudata csak villanattal később fogta fel értelmét. Kétoldalt karoltak belé gyorsan a nyilasok. Szédült. Gyengének érezte magát s azt gondolta, hogy most hirtelen meghalni sokkal jobb lenne. Lépteik nyomán erősen visszhangzott a folyosó s a fordulónál látta, hogy a röntgenszoba ajtaja nyitva van. — Várnak rám — rebbent át rajt a röpke szó. Hegymegi hegyes szőke feje villant meg a félhomályban kísértetiesen, sápadtan. Ismeretlen nyilasegyenruhást is látott, majd Bartal doktort pillantotta meg. Hofmann főorvos úgy vélte, álmodik, mert Bartal doktorból csak a szemeit látta, a hihetetlenül kitágult, foszforeszkáló szemeket, amiben piros fények lobogtak. így látta, de vu is akarta összegezni, mennyi ebb i a valóság s mennyi a képzelet? Sejtelmei pozitív alakot öltöttek s úgy zuhantak rá mint egy jéghegy gerince. Torkából hang préselődött, de e hang ismeretlen volt. Csavarta, feszítette derekát, menekülni akart a durva karok közül, de ekkor már a röntgenterem ajtaja előtt álltak. Később sem tudott számot adni — miként került oly hirtelen a hosszú fo- Ivosó végén levő röntgenterem elé, SPORTSAROK Szerkeszti: FONYÓ MARTON SPORT ÉS A BÉKE Pierre Coubertin báró, a modern olimpiai játékok kezdeményezője vallotta, hogy a háború helyett a népek a sporttal a békit hirdessék ! Minden négy évben a nemzetek rendezzenek olimpiai versenyeket, — amelyekben a győzelemnél fontosabb a részvétel. 1896. évben kezdetét vette Görögország rendezésében az első Olimpia és 1912-ben a svédek rendezték meg a békeévek utolsó olimpiai versenyét. 1920. évig nyolc éven át szünetelt az olimpia az első világháború miatt. 1920. évben a belgák kapták meg a rendezés jogát, amikor Antwerpenben rendezték meg olimpiai játékokat. Ezekből kizárták a központi néha úgy rémlett, mintha odacsuszott volna. Mintha hátrafeszitett derékkal, a két feketeruhás vonszolta csúsztatta volna a síkos kőpaílón végig. E jelenet azonban zavaros és viziószerü maradt mindvégig. Amire tisztán emlékezett, az egy ugrásszerű mozdulat volt, mellyel Bartal doktor; Hegymegi és az ismeretlen nyilasruhás rávetették magukat. ö automatikusan Kosa doktort kereste pillantásával, mintha az valami segítséget jelentene, úgy is rémlett neki, mintha az a sarokban állna félig elfordulva, s némán szemlélve az eseményeket, ez a kép azonban elmosódott a torkából kiszakadó üvöltéstől, amire ugyancsak artikulátlan hangok válaszoltak. Kitépte magát kezeikből, az ablak felé hátrált s mikor elérték, iszonyú ökölcsapásokkal, félőrülten védekezett. Lábával, térdével rúgott hasba, gyomorba. Ekkor kemény csattogó tárggyal fejbeverték. — Gummibot — rebbent át rajt a szó s elvesztette eszméletét. Mikor magához tért, íiszeszijazva feküdt a röntgenasztalon. Homlokáról nedvesség szivárgott, mit nem tudott letörölni. Egész teste asztalhoz volt szijazva. Két alsókarját s kezeit mellén szijazták keresztül oly erősen, hogy a szíj mélyen húsába vágódott. Külön átpántolt kezei a bekapcsolt röntgengép szája alatt remegett kéken, ptiffadtan, iszonyun. — Bitangok, bitangok, nem orvosok, gyilkosok — botladoztak a szavak ébredező eszméletén át. A szemben lévő falról kísértetiesen, szinte emberszemekkel bámult rá a kerek falióra. — A kezemet akarták, a kezemet a bitangok... — És sírni kezdett. Könnyei összefolytak a halántékáról szivárgó nedvességgel. — Segítsenek, segítsenek, — kiabálta az ajtó felé, de csend volt és félhomály. Erőlködő szeme alig látta az órát, de tudta, pontosan érezte az idő múlását s vele a katasztrófát, a röntgensugarakat, mik korlátozás nélkül eszik élő szöveteit. Megfeszítette testét, hátha el tud szakítani vele egy szíjat. Verejték csörgött egész testéről s úgy érezte, hogy az már a halál verítéke. Aztán kiabálni kezdett, egyre hangosabban. Végül üvöltött, öszefüggéstelen mondatokkal, átkokkal, könyörgéssel kért segítséget mindenkitől. Kegyelmet két, kegyelmet a két keze számára, mely oly sok ezer embert gyógyított. — Meghalni, meghalni, de engedjék ki a kezeimet! — Ezt üvöltötte, zokogta, nyögte és nem ismerte meg saját hangját. Egyszer csak lépteket hallott kívülről. * (Befejező rész a következő számban) ABALON BLASS MŰIKOR A VENETIAN BUNDS ISnvOMC AVINUC NRW YORK, N. V. ’00» g Hson» WH 44M»_________ hatalmak versenyzőit, mert a háborút elveszte! ték. 1916. évben Berlinben, 1920-ban Budapesten rendezték volna meg az olimpiászt, - ha Princip egyetemi hallgató nem ölte volna meg Ferenc Ferdinándot és ezzel lezárult a legszebb A második világháború miatt még hoszszabb szünet következett, mert a berlini, 1936-os Olimpia után csak 1948. évben folytatódott. Ezt az angolok rendezték meg. Az olaszoktól vették át a rendezés jogát, mert az olaszok nem tudták addig kiheverni a Vezuvnak 1906-ban történt kitörését. A világon már sok mindent feltaláltak, i-^k a békét nem, - pedig ez volna a legfontosabb •?»a legszebb találmány ! DR. KARDOS LÁSZLÓ: AZ ÉN FIGYELŐM ANYAGTORLÓDÁS MIATT A KÖVETKEZŐ SZÁMBAN A ma{<>aaa-7,<iifló irodalom múltjából
