Népszövetség, 1908 (2. évfolyam, május-december)
1908-10-01
8. oldal. NÉPSZÖVETSÉG II. évfolyam. Október hó Hazai szükséglet — honi ipar. Hogy milyen arányokban kellene fejleszteni a magyar ipar versenyképességét, arról ékes bizonyságot tesz az az emlékirat, amelyet néhány hónappal ezelőtt tett közzé a kereskedelmi miniszter az iparfejlesztésről. Ez emlékirat szerint ahhoz az elsősorban elérendő célhoz, hogy a hazai szükségletet a hazai ipar fedezze, nem kevesebb, mint 438 gyár volna szükséges, amelyeknek 720.92 millió korona tőke kellene; foglalkoztatnának 1440C0 munkást (körülbelül 100 millió korona évi munkabérrel) és évi termelésük összértéke 419515 millió koronára rúgna. Az állami segély tiz évre ösz- szesen 125 millió korona lenne. Ezek a számok csak az első pillantásra tűnnek föl viszonyainkhoz képest nagyoknak. Mi különösen az állami segélynek szükséges összegét illeti, ez csak látszólagosan ily nagy áldozat az állam részéről, csak úgy, mint az állami tisztviselőknek juttatott magasbb iletmények is. Mert az összes állami kedvezmények és segélyek, eltekintve attól, hogy a legkülönbözőbb alakban oszlanak meg az ország lakossága közt, emelve ennek gazdasági forgalmát, legfőképpen fogyasztási adók alakjában jórészt ismét visszakerülnek az állampénztárba, megteszik sokféle jótékony hatásukat, anélkül, hogy az államkincstárnak valóságban nagy áldozatába kerülnének. Közelebbről bírálva pedig a magánvállalkozás kérdését, úgy találjuk, hogy erős akarattal nem lehetetlen ezt az álmot tiz éven belül megvalósítani, föltéve persze, hogy hazánk nagybirtokossai — elsősorban a holtkéz — elég érzékkel fog bírni az iparpártolásnak gazdasági és hazafias jelentősége iránt; mert ha Ausztriában és a németbirodalomban össze tudták kötni az uradalmak birtokosai ezt a két szempontot, miért ne tehetnék ezt nálunk is, különösen amikor köztudomású, hogy az iparvállalatok évről- évre nagyobb jövedelmet biztosítanak főképpen azoknak, akiknek módjukban van nversterményeiket a helyszínén feldolgoztatni, ahelyett, hogy ezeket külföldre eladva, a belőlük készült és behozott iparcikkekért drága árakat fizessenek. Hangsúlyozzuk, hogy ezeket az ipar- vállalatokat lehetőleg magyar pénzen kellene megvalósítani, nemcsak azért, hogy hasznunk az országban maradjon és bennünket gazdagítson, hanem azért is, mert máris túl sokkal tartozunk a külföldnek és félő, hogy egy-egy újabb pénzválság, vagy a legújabb porosz és német államcimletek mintájára való külföldi kibocsátás, kapcsolatban ellenfeleink agitációjával, papírjaink tömeges visszaözönlése utján elviselhetetlen bajokat okozna egész gazdasági életünkben. A nagyobbszabásu iparfejlesztés előfeltételei közül a biztos és aránylag olcsó alapítási tökén felül a forgó tökének köny- nyebb megszerezhetését sem szabad kifelejtenünk. Számos gyár alakult volna már, még több virágoznék, ha törekvő és megbízható tulajdonosaik (hiszen csak ilyenekről lehet szó) pénzintézeteinknél hitel dolgában olyan támogatást kaptak volna, mint a milyenben például a kereskedelem az áruhitelre nézve részesül. Egyike ez azoknak a problémáknak, amelyeknek megoldása elől pénzintézeteink nem fognak kitérhetni és amelyek megoldása nélkül alig számíthatunk nagy ipari fejlődésre. Az ipari hitelnek az a módja, amelyet pénzintézeteink legnagyobbrészt az úgynevezett financirozás utján nyújtanak, nem kielégítő, aminthogy nem is bir a hitelnyújtás kizárólagos céljával. Bár tagadhatatlan, hogy számos uj iparvállalat létesül ennek segítségével, valamint az is, hogy sok gyenge szervezetű vállalkozás ily utón erősödik meg, mégis távolról sem elégíti ki ez az alakzat a hazai iparnak sokoldalú hiteligényeit. Az intézeti financirozás főszempontja végeredményben mégis csak mentül nagyobb bankárnyereség elérése, ami a zsenge és kezdetleges iparvállalkozás ritkán elviselhető megterheltetésével jár. Nem is szólva a rendszerint terhes és éveken át fenyegető opcionális jog gyakorlásának egyidejű kikötéséről, amely a törekvő iparostól még azt a reményt is megvonja, hogy vállalatának kedvező fejlődése esetén *ő élvezze a fáradozási árán méltán kiérdemelt jutalom javarészét. Groszmannék hivatalban. Senki sem kételkedik abban, hogy a kormányt és a törvényhozást a legjobb intenció vezette akkor, amikor az ipari és kereskedelmi alkalmazott betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló 1907-ik évi XIX. törvénycikket megalkotta. Kénytelenek vagyunk azonban most már konstatálni,, hogy ez a törvény és annak végrehajtása iparosaink körében nem csak hogy megnyugvást nem keltett, hanem éppen ellenkezőleg, nagy elkeseredést okozott. Először is, ez törvény érzékeny anyagi teherrel sújtja az amúgy is nagyon súlyos viszonyok között lévő iparosainkat. A biztosítási járulékok, melyek a munkabér 2 százalékánál kevesebbre, 4 százalékánál többre nem rúghatnak, felerészben a munkaadót
