Népszövetség, 1908 (2. évfolyam, május-december)
1908-06-01
10. oldal. NÉPSZÖVETSÉG II. évfolyam. Junius hó. nünk ama rendkívüli, gyakran igazán horribilis terhekről sem, melyek abban az esetben merülnek föl, mikor valamely vitás illetőségű ember illetőségét, évek hosszú során át tartó tárgyalások után valamely község terhére állapították meg. Tegyük föl például, hogy Horváth János, ki évek előtt elszármazott X. községből és Szlavóniában mint napszámos kereste kenyerét, ott megnősült és fiatalon elhalván, feleségét és kiskorú gyermekeit minden támasz nélkül hagyta hátra. A származási hely az illetőség elismerését megtagadja, hasonlóan cselekesz- nek azok a községek, a hol az elhalt egyes időközökben tartózkodott, s igy megtörténhetik, hogy néha tiz-tizenöt évig is eltart, mig az illetőségi ügy végleges döntés alá kerül. Képzeljük el a legjobb esetet, hogy a gyermekeket sikerül az anyának az állami gyermek menedékhelyek egyikében elhelyezni, azonban még ez esetben is a tartásdijak a gyermekek hét-tizenöt éves életkoráig az illetőségi község terhére esnek. Mikor tehát az illetőséget hosszú vajúdás után végre mégis megállapítják, az illetőségi község fölhívást kap arra, hogy a fölmerült tartásdijakat visszamenően is fizesse meg. Az ilyen költség gyakran több ezer koronára is rúg, van rá tehát eset, hogy egy különben is szükes anyagi viszonyok között élő község ily viszonyok között adósságba jut. Ha ilyen teher véletlenül több egymást követő évben is felmerül, a község valósággal tönkremegy vagy legalább is évek kellenek hozzá, mig kiheveri az anyagi zavarokat! * Az előadottakból látjuk, hogy az ország községeit (városait) a szegénysegités szempontjából két nagy csoportba sorozhatjuk. Az egyikbe tartoznak azok a községek, melyek szegényházat nem tartanak fönn, a másik, melyek községi szegényeik legalább egy részéről menedékházakban való elhelyezés utján gondoskodnak. Az olyan községek, melyek szegényeik számára csupán lakásul szolgáló szegényházakat tartanak fönn, az első csoportba sorozandók. Az ilyen szegényházak oly kezdetleges állapotban vannak, hogy a szegény-ügy országos rendezésének esetére az állam részéről úgy sem lennének e célra föntarthatók. Fontos annak a tudása, hogy összesen hány ilyen szegényház van az országban, és forgalmi becsértékök mennyit tesz. A szegénysegités ügyének államivá tétele esetén a törvényhozás intézkedésére az állam tulajdonába mehetnének át. Ismernünk kell továbbá azt is, hogy mennyi a jelenleg községek (városok) áltál kezelt alapok értéke. Ezeknek kezelése a törvényhozás ily irányú intézkedésére ugyancsak az állam kezébe mehetne át, úgy hogy a szegénysegités államivá tétele esetén nyomban egy hatalmas alap állana rendelkezésre. A statisztikai adatgyűjtésnek ki keli továbbá terjeszkednie arra is, hogy a községek (városok) által föntartott menedékházak összesen hány egyén befogadására alkalmasak, s mennyit tesz az az összeg, melyet a szegényházak föntartása és az ott elhelyezett szegények szükségletének fedezésére évenkint fizetnek ? Tudnunk kell továbbá, hogy mekkora az az összeg, melyet a községek (városok) a szegényházon kívül, illetőleg a csak lakásul szolgáló szegényházakban elhelyezett közsegélyre utáltakért évenkint fizetnek is, hány oly szegénye van a községeknek (városoknak), kikről csupán házról-házra történő ellátás utján történik gondoskodás. A szegények későbbi elhelyezését illetőleg nagy fontosságot tulajdonítok ama statisztikai adatok megszerzésének, hogy összesen hány közsegitségre utáltja van az országnak, külön csoportokban feltüntetve az egyes fogyatkozásaik szerint: tehát, hány ezek közül a vak, a süketnéma, a bártyu, hülye, a nem közveszedelmes elmebeteg, az egyéb fogyatkozásokban szenvedő. A munka- és keresetképtelenség szomorú állapotából csak akképen ragadhatjuk ki őket, ha a közös fogyatkozásokban szenvedőket együttesen helyezzük el és defektusaiknak megfelelő támogatásban részesítjük őket, igy érhetjük még azt, hogy az illetők az állandó felügyelet és vezetés mellett hasznos munkát is végezhetnek, sőt részben megkereshetik eltartásuk költségeit is.
