Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-01-15 / 1. szám
4. NEMZETI NÉPMŰVELÉS. Ne csüggedjünk! A „Nemzeti Népművelés“ december 31-én megjelent; „A tehetségek elkallódása“ cimii cikkre akarok válaszolni néhány sorban, biztatva a kartársakat, ne csüggedjünk addig, a mig vannak önzetlen, a tanítóságért dolgozó kiváló férfiak^ a kik velünk érezve tollúkkal, tehetségükkel szolgálják ügyüket, a kik között hála Isten van több olyan kolléga, a kik függetlenebb, mint a kiket a plébánosoktól kezdve mindenik üldöz és véleményünknek egy-egy ártatlan kifejezésében sem merünk kifejezést adni, mert féltvén a darabka kenyeret s azt a keveset is elveszítjük, a mink van. (Ez a baj. Értem a bizonyos tartózkodást, ám a nyakig begombolkozás nem használ ügyünknek. Ha a tanítóság szolidáris lesz egymással szemben, igazságunk minden képzelt hatalmat össze tipor. A szerk.) Sokszor olyan helyzetbe vagyunk, hogy érzelmeink ellenére tömjéneznünk kell a hatalmasoknak, ha azt akarjuk, hogy békén maradhasson amúgy is gondokban élő családunk. Tudjuk, kogy a jellemet is érintő hiba ez, de a kenyér uraim, a kenyér az a fő. (A kenyér, az igaz. Ám a mig tömjént imádunk, a kenyér is keserű lesz. Önérzetes ember, önérzetes munka; az legyen a jelszó. Az idő őröl, azt a másik felfogást is porba dönti, mert már úgy is csak rom. A szerk.) A lelkem mélyéig meghatott és szerkesztő urnák kitünően megirott cikkéből szomorúan olvastam ki a mély igazságokat, ám az hatott meg legjobban, hogy nekünk oly kiváló emberünk, mint Verner Jenő is, azon tépelődik, ne-e hagyja abba működését, a ki gazdag tapasztalásából, mondhatja, hogy a tanítóságban is tombol az irigység fekete ördöge. A jobbak, a kiválóbbak kötelessége szerkesztő uram, hogy ez irányban is tisztogassunk és tövises utunkból eltakarítsuk a tüskét. Ha önnek van bátorsága, a mint hiszem, hogy van is, mert a mig más a hatalom szekere után szalad, ön velünk a hatalmatlanokkal küzd, hogy „odaadja a szivét az iskolának, oda adja a tüdejét és a türelmét a gyermeknevelés ügyének, e mellett csak éppen annyija van, hogy kel, fekszik, búban-örömben.“ Volt alkalmam tapasztalni az ön szivét, az ön türelmét mikor ügyemben önzetlenül, fáradhatatlanul, minden dij nélkül sikeresen járt el. (Kötelességem volt. A szerk.) Már akkor mondtam, hogy ilyen emberekre van szükségünk. De nem akarok én önnek tömjénezni, mert azt már akkor visszautasította, mikor első ízben levelemmel fölkerestem, tisztán azért irok, hogy meggyőzzem kartársaimat, hogy a kiket ma tisztelünk, becsülünk, ne engedjük, hogy könnyű szerrel meg- menekedhessenek a kötelesség teljesítése elől. (Tisztán azért adtam ki e cikket, mert ezt a kijelentést is megírta a cikkíró. Én nem hajszolom a magam dicsőségét, mert epigon vagyok s némi ízlésem is van. Rövid válaszomban megakarom értetni, hogy én „könnyű szerrel“ nem akarok futni. A szerk.) Nem, nem szabad a „szürke emberek“ sorába lépni azoknak, a kik tudnak dolgozni, Önnek, kitűnő munkatársainak, a Czárő Jánosoknak, Tóth Aladároknak, meg annyi más jelesnek, igen is értünk, a tengődő tanítókért dolgozni kell, ha már oda állítottuk önöket a mi kedvelt lapunk élére. 1908. január 15. Ne csügedjünk! Az új idők új gondolatokat termelnek, az új gondolatokban ott lesz a tanító megbecsülése is, mert hisz a régi gondolat elavult. (Jó hiszemü, de gyönge definíció. A szerk.) A mig most szerkesztő urat talán kedvetleniti a közöny, a széthúzás, a kartársi villongás, a jövő tanítóiban nagy gyönyörűsége fog telni. Ne tessék hát a tanítókat ócsárolni, a kik önt tisztelik, szeretik, tollát imádják. Bizzunk, ne csüggedjünk! Dunántúli tanító. * Ki adtam e cikket, bár soká skruplizáltam fölötte. Emlékemben fölkutattam az embert, ki lehet a ki e cikket irta. A levéljegy semmi irányitót nem adott, mert vonaton adták föl a cikket. Levélhalmazaimban sincs sehol nyom, a kézirat hasonlására nézve. Azt látom, hogy kollégám irántam túlságos bizalommal, szeretettel van, de azt is látom, hogy „A tehetségek eikallódása“ címen írott cikkemet félreértette sok helyen. Én soha se ócsároltam testvéreimet, soha semmi féle kötelesség alól ki nem bújtam, a mit rám mért pályám iránti kötelességem. Végeztem, a hogy tudtam, de mindig tiszta szándékkal. A mikor a pasziv reszisztenciát csak amúgy két szóban érintettem, ez eszme elleni keserűségemet akartam kidomborítani. Sikerült-e nem-e, az más kérdés, de én ma is azt olvasom ki belőle. Nem akarok én megfutamodni, a mit különben hivatkozott cikkemben is jeleztem világosan. Ahoz kötöttem felajánlott s ügyszeretettel végzendő munkámat, kellek-e, nem-e? Úgy vélem a fentebbi áradozó sorokból, hogy vannak emberek, mert ezt cikkemre érkező számos levélből is kitudnám mutatni, a kik működésemmel meg vannak elégedve, igy én továbbra is önzetlenül, tisztán a tanítóságért való meleg sze- retetemmel fogok dolgozni, azon kérelemmel, hogy hagyjanak fel az én dicsőítésemmel, mert kis ember vagyok és én semmiféle beneficiumot nem nyújthatok. Nincs egyebem, mint szeretetem, e fölött rendelkezhetnek velem, a ki hozzám fordul, azt oda adom; magam csak azt kérem, ha szükség van a lapomra, ne az én, hanem a tanítóság barátjának, e lap kiadójának vállalkozását támogassák, mert a jövedelem az övé lesz, ha a lapkiadásból valaha jövedelem lesz. Ezeket akartam mondani „Dunántúli tanító“ kollégámnak, a kinek egyébként elismerő cikke nemes intencióval Íródott, de én valami nagyon nem örültem neki. Ismételten, ki sem adtam volna, ha nem lett volna egy-két passzus, melyet előtte is kötelességem volt megvilágítani. Kollégám most már jól tenné, ha egy nem személyeskedő, hanem tárgyilagos és tartalmas cikkben fejezné ki, hogy miért ne csüggedjünk, mert a tanítóság, ha én itt is vagyok, csügged. Nem egyes emberek, az egész tömeg munkája kell arra, hogy ne legyen ok a csüggedésre. A szerkesztő. HÍREK. A szabad Líceumok működése. Hála Isten ma már a vidék is fogékony a modern gondolkodás, az új eszmék és az új felfogások iránt. Egyes vidéki metropolisok közön-
