Nemzeti Népművelés, 1908 (1-9. szám)
1908-01-15 / 1. szám
, 3. ÉV. 2<576 NAGYBÁNYA, 1908, JAN. 15. :y ^ ' CNSZÁM; TAN- ÉS NEVELÉSÜGYI SZAKLAP. Megjelenik minden hó 15-én és 30-án. ELŐFIZETÉSI ihjAK, mely a lapkiadójának: KOVÁCS GYULA könyvéi papirkereskedő czíinére, Nagyoányára küldendők: Egy évre ■ ■ ■ 6 K _____Félévre , . . 3 K. FE LELŐS SZERKESZTŐ: VERNER JENŐ. Minden, a lap szellemi részét illető közlemények a felelős szerkesztő nevére Budapest, Aréna-ut 44. küldendők. W Kéziratokat nem adunk vissza. TW Fénykép. Vissza-vissza sírják a rég elmúlt időket. A széles udvarházak családias szentélyéből egyre tűnik a jó kedv. A hogy urambátyámék letették a pörge kalapot, nénémasszonyék a karton kendőt, a magok szőttesét, úgy halványodott a patriárkális élet meleg őszinte világa is. Valami nehéz borús érzés ült a szivekre, nehéz szenvedő érzés az orcákra, panaszos szó az ajkakra. A jajongás annyi szives jó családok szentélyébe furakodott, hogy szinte keressük az oázist, a hol fölmelegedhetünk valami barátságos család egyszerűségében, annál becseseob értékében. A sikos szalonokba hiába rakták be a gruppokat, a konzol tükröket, a nipp ipar művészet tarka csecse-becséit, hiába szórja a villanylámpa vakító fényét a selyem garnitúrákra, én se a damaszt függöny mögött, se a perzsa szőnyegen, se az ébenfa zongora mellett nem érzem jól magamat. Valami bántó idegesség gyötör, ha akár a szalon zenéjét hallgatom, ha akár a társaság beszédét kell elviselnem. A zenéje üres, tartalmatlan, a kotta gyárosok az aszfalton keresik a népet, a szöveg irók a bujaságban a költészetet. A beszédje bántó, mindent lekicsinylő, másokat becsmérlő mondat halmaz, a mely stíljében sem válogatós, sőt sokszor mosdatlan. Mennyivel más volt odahaza a mi falusi estélyeink! Dalunk szívből fakadt, szívhez szólott. Nem beszélgettünk annyit a feminizmusról, de se tudva, se akaratlan, soha sem ‘ érintettünk asszonynépet, inzultussal. A terítés művészetét nem stilizálta drága szakács, hanem az édes anyánk, a ki akkor örült igazán, ha másnap azt mondhatta: minden elfogyott. Ma a kényszer zsurok annyi bántó hazug vendégszeretet-érzést és annyi megbánó könnyet sajtolnak ki a vendéglátó családok arcára. Hiába minden! Nem tud felmelegiteni se az ékes lakás, se a kiöltözött háznép, valami akkor is szomorúan beszél az emberek arcán, a mikor kacagnak, a mikor marasztalnak, a mikor jólétükről kerekítenek ki valami mesét. Miért mindez? Miért annyi busongás? Miért sírják vissza a rég elmúlt időket? Azért talán, mert az a három fiókos almáriom, az öreg sétáló óra, a viaszkos vásznu kanapé, meg az apánk pipatóriuma talán szebb volt, mint a puha, selymes szobánk? Hisz ha igy volna, akkor kár az iparos műizlését fejleszteni! Azok a régi udvarházak nem azért voltak kedvesek, mert egyszerű, primitiv bútorok között élt az ember, hanem azért, mert éreztük minden szóban, minden jelben, mindent kocintásban, hogy foglalkoznak a családdal, az emberek élete nem az anyagi eszközök létrehozásában merül ki, hanem szivéből önzetlenül nyújt a családnak, barátnak, mindenkinek. Ma a zsurt fizető családapa váltókat prolongál, hogy tűhegyen a másik mulatságán, reggel loholva szalad kenyeret keresni, hogy estére fáradtan, zúgó fejjel elmenjen megenni a más vacsoráját. Közben elfelejti, hogy gyermekei szellemi világát is megkel- lene ajándékozni tartalommal. Ezt rábízza valami színházra, mely siet a beteg idegrendszert érzékileg felverni letargiájából, rábízza valami napilapra, a mely igyekszik pótolni a könyvtárt, mindent ad, mindent nyújt, leszorítva az iró embereket, a kik kénytelenek i;edakciókba futni, hogy keserves éjszakai munkában szenzációkat keressenek s adjanak. Az ember élete csupa társadalmi kötelességből áll, a mely nem volna baj, ha volna belőle a társadalomnak épületes haszna. Úgy vélem sok dologban a nagy többség csak az igát huzza, a tejfölt más kanalazza le. A mi egész napunk másé, nekünk a családunknak nem marad egy óra sem napjában. Este, ha jövünk savanyu orcával, örülünk, ha lehajthatjuk a fejünket, mert reggel megint élőről kell NEMZETI NÉPMŰVELÉS
