Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-02-30 / 4. szám
1907. február 28, NEMZETI NÉPMŰVEI.ÉS 3 Nincs szándékom argumentumokkal előállni annak bizonyítására, hogy egyáltalán jogos-e a tanítók azon követelése, hogy méltányos és tisztességes fizetésben részesüljenek s nem is akarok arra a több évtizedes küzdelemre rámutatni, melyet a tanítók a jobb anyagi ellátásuk érdekében mind e mai napig siker nélkül végig harczoltak, mert aki az igazságérzetével szigorú tárgyilagossággal végig szemléli a tanítóság helyzetét s az ebből folyó küzdelmeit, valamint azt, hogy a magyar tanítóság a legrégibb időktől a mai napig mindig, de mindig és mindig következetesen miképp szorillatoll le: az elé szükségtelen bizonyítékokat adnunk, mert a tényéknél jobban semmi sem bizonyíthat, hanem igenis eszébe óhajtom juttatni a függetlenségi pártnak a fentebb említett állásfoglalását, nehogy valamiképpen — mert most nagyon időszerű a kérdés — elfeledkezzék róla. Ennek a feltételezésére már is okunk van. Igaz, hogy 1893-ban más idők járlak, de most ismét más idők vannak. Megértük nagy keservesen, hogy a tanítók fizetésének a rendezésére is rákerüljön a sor, itt az idő tehát, hogy a függetlenségi párt az 1893-ban tett becsületbeli Ígéretét beváltsa. Hadd lássuk, mennyire volt igaz és őszinte a párt állásfoglalása a tanítóság mellett! Mert, ha valóban őszinte volt a pártnak az e tekintetben való viselkedése, akkor most sem tagadhatja meg a tanítóságot. Ha pedig megtagadja, akkor az 1893-ban tanúsított taktikája tisztességleten manőverezés, ámítás és bolonditás volt. Felhívjuk tehát a függetlenségi pártot, hogy az 1893-ban a tanítók fizetésére nézve felállított követelését, de most már a mai viszonyoknak megfelelően felemelve (minimum 1400 korona) ismét terjeszsze elő az országgyűlésen és a saját reputácziója érdekében is — mint becsületbeli tartozásának beváltásaképpen — minden körülmények között vigye keresztül. Lássuk tehát a függetlenségi pártot s lássuk szavahihetőségét ! Pálinkás Béla. Tanítónők állás nélkül. A *P. H,« egyik közelebb megjelent számában Réth1 Lajos, Hunyadmegve nyugalmazott tanlelügyelője e czímen vezérczikkben panaszkodik, hogy sok tanítónő van és a baj az. hogy a végzett tanítónők közül soknak nincs állása Ezt a bajt a közoktatásügyi minisztertől lefelé mindenki látja. Mindenki követeli, hogy az a szegény leány- annyi küzdelem után diplomát szerzett s élete legszebb részét olt töltötte a padok között csak azért, hogy kenyere legyen,hát adjanak neki állást a diplomája folytán. Apropos: a diploma! Ugyan hol, melyik hatóság néz abba a diplomába? A diploma nagyon utolsó kérdés a tanítónői kinevezések és választások alkalmával. Először azt nézik, ki áll a tanítónő háta megett, főispán-e, képviselő-e, avagy valaki más, aki hatalmas? Ezekben is válogatás esik, mert a főispán is lehet névtelen, a képviselő is lehet hatástalan. Itt tehát a főispánokból is csak az elitjét válogatják ki, azonképpen a képviselőnek is országosan elismert nagy embernek kell lennie. A képviselőség, képzelem, milyen kálvária azoknak, akik hiába kérnek, hiába kilincselnek. Mennyi tekintélyt ront le az, ha fáradságuknak nincs eredménye s a kérvény azzal a gyilkos rövidséggel jön vissza : »Kérése nem volt teljesíthető.« Meg fogja-e szüntetni a tanítónői pályára való tülekedést valaki valaha ? Nem, soha. Mert: »a társadalom alakulása olyan, hogy a létért való küzdelemben a nőknek is mind szélesebb rétege kénytelen részt venni«. Az ma a felfogás, hogy »aki nem tud jelentékeny örökséget vinni a megalapítandó háztartásba, vigyen legalább rendszeres keresetet«. Nemhogy apadna a tanítónői diplomák száma, hanem évről-évre növekedni fog, daczára annak, hogy a képzőkbe való felvételt lutri módra kezelik. Mert hogy manapság kezdik hangoztatni, hogy az elemi oktatást egészen a nők kezébe kell letenni, évről-évre többen fognak a képzőbe tülekedni. Nem az ellen az elv ellen szólalok fel, hogy a tanítónőkre bízzuk az egész elemi oktatást, mert ez így szív- szerint ítélve tetszetős elv s nekem nem kell attól félni, hogy valami kisasszony kitúr az állásomból s aztán mehetek koldulni De felszólalok azért, mert amig ez a felfogás diadalmaskodik, rengeteg viz lefolyik a Dunán s addig annyi tanítónő lesz, hogy na ! Ki fog mindezeknek addig állást adni, amig kimondják a férfi mellőzését a népiskolában? Hány viruló élet fonnyad el addig, amig állásra vár, hány elégedetlen nő lesz addig, amig sorra kerül, vagy ameddig végleg elvész a remény ? Mert úgy van, hogy a tanítónőnek derogál a pudli mellé állni, daczára annak, hogy tanítónői állásra évekig hasztalanul várakozik. Reslel pénztárnoknői állást elfoglalni pláne lehetetlen kávéházi felírónői állást elfogadnia. Pedig azért ment első sorban képzőbe, hogy legyen kenyere majdan. Mégse fogad el állást, ahol kenyeret kereshetne: nem, mert a tanítónői állás fényt és pozicziót, a felírónői állás csak lenézést hoz itt, Magyarországon. Más emberek vannak Amerikában! Ott a munka sem szégyen. A hangzatos és bizonyos tekintetben szép érv, hogy az elemi iskolákban a tanítónő az anya szerepét teljesíti, megfelel talán, ha »szív ügyek« szerint Ítéljük meg, de lássuk, mit mond a valóság? Az iskola az életre készíti elő az embert. Az élet maga teljes szenvedés ellen való harczot a férfi vívja. Férfias jellemre, erőre, bátorságra, az apa nevel, csak a gyöngéd vallásos érzésre a nő. A kettő harmóniája csinálhatja emberré a gyermeket. Elvonni az apát, a férfit a gyermektől, annyi volna, mint derékba metszeni a növő törzset; megfosztani a nőt az iskolától, éppen annyi lenne, mint letördelni a feslő bimbót, mely gyümölcsöt érlelne. Ez olyan igazság, amelyről soha sem térhet el az, aki az ember fejlődését és a nevelés pszichéjét ismeri s nem lesz soha olyan kor, mely a férfit eltiltja az iskolától. De a hangzatos kívánságnak sok lateiner fölül. Főleg olyan apák, akiknek leányaik vannak és hozományt nem adhatnak egyebet, mint a tanítónői oklevelet, mely után még valamikor állást is szerezhetnek. Csakhogy aki anya is, feleség is, két urat nem szolgálhat. Ez a kívánság nem is fog furcsán hangzani — mondani fogják sokan, — akik erővel az idealizmust rángatják elő hajánál fogva, mert akkor az iskolát, meg azt a szegény, igába fogott asszonyt vélik védeni. Nem kell tehát a tulprodukciót növelni és ha erőnek erejével taníttatjuk leányainkat — amihez a nőknek éppen annyi joguk van, mint a férfiaknak — nem muszáj feltétlenül tanítónőnek lenni. Hiszen, ha mind tanítónők tanítanak az iskolában, fog-e akkor az iskola tekintélye még jobban emelkedni? Aligha! Azzal a lapidáris válaszszal ütik majd el minden mozgalmunkat: a nő szerény kevéssel beéri, érje hát be annyival, amennyit kap. Igen : tanít-, tassuk leányainkat, de ne válogassanak a kenyérben, ne törődjenek azzal, hogy a felírónőt lenézik. Majd ha a tár