Nemzeti Népművelés, 1906 (1-10. szám)
1906-12-15 / 9. szám
g. SZÁM. 1. ÉV. NAGYBÁNYA, 1906. DECZEMBER NEMZETI NÉPMflmES TAN- ES NEVELÉSÜGYI SZAKLAP. Megjelenik minden hó '15-én és 50-án. ELŐFIZETÉSI DÍJAK, melyek a lap kiadójának: KOVÁCS GYULA, könjfy- és papirkereskedo czímére, Nagybányára küldendők: Egy évre....................................................6 K. Fél évre....................................................3 K. FELELŐS SZERKESZTŐ PÁLINKÁS BÉLA. KIADÓ TULAJDONOS: KOVÁCS GYULA. Minden, a lap szellemi részét illető közlemények a felelős szerkesztő nevére, Fiume, belvárosi áll isk. (Via deli’ Ospedale) küldendők. Kéziratokat nem ártunk vissza. Tanítók memoranduma. A Magyarországi Tanítók Orsz. Bizottságának nov. 18-án Budapesten megtartott rendkívüli közgyűléséből kifolyólag a következő memorandum intéztetett a miniszterhez: Nagyméltóságú Miniszter Űr! Kegyelmes Urunk ! Az 1904. évben megtartott VI. Egyetemes Tanítógyűlés kiküldötteiből és 120 tanítóegyesület megbizottaiból alakult 20 ezer tanítót képviselő Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága f. évi november 18-án a tanítói fizetések ügyében rendkívüli közgyűlésre gyülekezett az ország fővárosába, hogy kifejezést adjon az egész tanítóság- vélekedésének, óhajainak, kívánalmainak ebben a fontos ügyben, amelyhez nemcsak 30 ezer tanító, ugyanannyi család existentiális érdeke hanem — nemzedékekre kihatólag — a magyar nemzeti kultúrának jövője fűződik; amely utóbbi a nemzet milliói gazdasági fejlődésének is legerősebb fundamentumát képezi. Kötelességérzetünk parancsolja, — az igazsághoz híven, — el nem hallgatni azt a körülményt, hogy kartársaink százai e közgyűlésre az egész magyar tanítóságnak azt a magasfoku izgalmát hozták magukkal, amely évtizedes szakadatlan csalódások által keltett végső elkeseredés nyomán megakadályoznatatlanul támad a szenvedésben és tűrésben kimerült emberi lelkekben. A magyar tanítóság közel negyven éven át az önmegtagadásnak szinte páratlanul álló próbáját állította ki. A kulturfejlődéssel párhuzamot tartva, az év- tizedről-évtizedre, sőt évről-évre fokozódó igények elől ki nem térve, megfeszített erővel hódolt hivatalos, társadalmi és hazafiui kötelességeinek, annak daczára, hogy vállai a legsúlyosabb anyagi gondok, nélkülözések terhe alatt görnyedezett; annak daczára, hogy saját édes otthonában a legszükségesebbek, a legnélkülözhetetlenebbek hiányában szenvedő család kétségbeesését is neki kellett türtőztetnie, szerettei szeméből az ínségtől facsart könnyeket neki kellett törülgetnie. Négy évtized alatt minden megváltozott körülötte; csak egy maradt meg: az ő földhöz ragadt - szegénysége. Sőt ez még egyre fokozódott; mert a 40 — 100, sőt magasabb százalékig emelkedett drágaság közepette évről-évre kisebbedett értéke az ő mozdulatlanul egyforma, csekélyke fizetésének. Szívig és csontvelőig nyilait a fájdalom a magyar tanítóságban, midőn tudós szocziológusok ajkairól hirdetni hallotta, hogy magán emberek konvencziós béresei 800—900—1000 korona bért keresnek évente, s elemi iskolát végzett mesterinasok nagyobb napibérhez jutnak, mint a magyar nemzeti kultúra apostoli buzgalma munkásai: a tanítók. Fájdalmát, elkeseredését még nagyobbította az a körülmény, hogy a sorsa fölött intézkedők körében évtizedeken át nemcsak igaz jóakarókra nem akadt, de sorsa iránt melegebben érdeklődőket, bajai iránt érzékkel bírókat sem tudott találni. Akadtak ugyan egyesek az ország nagyjai között akik szépen kihimezett szavakkal méltatták a tanítói hivatás magasztosságát, a nemzet jövőjére ható nagy fontosságát ; de a tanítónak s vele együtt a tanítócsaládnak nélkülözését, szenvedéseit vagy nem ismerték, vagy nem tartották — a közérdek szempontjából — figyelemre érdemesnek. Csak igy történhetett, hogy még egy — különben nagyvevü s egyebekben nagyérdemű — kultuszvezér is, hogy az esetleg jobbszándéku törvény- hozást pressionálja a csekély tanítói fizetés további fentartásra, tárczáját kötötte a 600 koronás minimum újabb törvénybe igazításához. Csak igy történhetett, hogy — egy későbbi kultuszminiszter idejében — a közoktatási kormányzat köréből „féktelen ambiczió“-nak bélyegezték a magyar tanítóságnak azt a kívánságát, hogy a tanítói fizetés is legyen legalább annyi, amennyit a vele egyenlő kvalifi- káczióju — közügyi alkalmazottak élveznek. Kegyelmes Urunk! Mindezt — a tanítói sérelmek és panaszok sorából csakúgy nagyjából kiragadva — annak feltüntetése czéljából említjük, hogy kimutassuk indokoltságát és természetességét a tapító1- ság körében élő elkeseredésnek s az ebből fakadó
