Nemzeti Népművelés, 1906 (1-10. szám)
1906-10-30 / 6. szám
8 NEMZETI NÉPMŰVELÉS 1906. október 30. Furcsa, furcsa. Már a múlt számunkban megemlékeztünk arról a miniszteri jelentésről, mely számot ad népoktatásügyünk 1904. évi állapotáról. Ebből a jelentésből tudtuk meg azt, hogy: 1. 31 iskola ismeretlen okok miatt szünetelt, 2. 8 zugiskola volt, 3. 26 paraszttanító volt s 4. 42 iskoláról kitűnt, hogy 'nem is létezik. Ezek után csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy kik azok a tanfelügyelők, akiket ez a négy pont érint? Mert szörnyen furcsa a dolog! Legalább mi nem vagyunk képesek megérteni, hogy miképp szünetelt valamely iskola ismeretlen okok miatt. A 2. és 3. pontot sem tudjuk megérteni,; de mégis a legeslegfurcsákb az, hogyj42 iskoláról kitűnt, hogy nem is létezik! Vájjon az illető tanfelügyelő hányszor látogatta meg kerületének azon iskoláját, mely nem is létezett? És az első pontbelit hányszor nézte meg? S a 2. és 3. pontokban említetteket miért tűrte meg? No boldog lehet az a megye, melynek közoktatás- ügye élén oly tanfelügyelő áll, aki miniszterének azt jelenti, hogy: Uram, nem ismerem az okot, miért szünetel a b.-i, vagy n. - i iskola, de azt sem tudom, hogy iskoláim közül melyik létezik s melyik nem. No, gratulálunk tanfelügyelő úr! Remény és csalódás. Egy csalódással ismét gazdagabbak, egy illúzióval pedig szegényebbek vagyunk. Reménykedő megnyugvással hallottuk miniszterünknek, gróf Apponyi Albertnek, f. évi szeptember hó 8-án, Jászberényben kelt üzenetét. Hittünk és bíztunk! Hittünk, mert a nagy Apponyi üzent; bíztunk, mert miniszterünk annak a függetlenségi pártnak a vezére, mely párt az 1893. évi XXVI. t-.cz. tárgyalásánál hathatósan kitartott az 1200 koronás minimum mellett, sőt Polónyi Géza a párt nevében jelentette ki, hogy „soha, semmi czímen, egy fillért sem. szavaznak meg addig, míg a tanítók helyzete javítva nem lesz.“ Ugy-e bár: hihettünk és bízhattunk ! ? Hej ! pedig önámítás, délibáb csaló játéka volt az egész ! Bizonyára olvastátok, édes tanítótestvéreim, a kormánynak 1906. évi 4600. M. E. számú rendeletét, mely az állami tanítók és tanítónők személyi pótlékát állapítja meg!? S bizonyára olvastátok a minisztereknek, a képviselőházban elmondott expozéját is. S ha igen, tudom, keserű érzelmek foglalták el a ti sziveiteket, mert látjátok, hogy ismét ott vagyunk, ahol eddig voltunk: aszóval ki nem fejezhető nyomorúságban! S ebben a rettenetes khaoszban megállva, aggódva, csüggedten nézünk a jövendő sötét szemébe és kérdezzük: „Kimerülve, elcsigázva a nevelés és tanítás nehéz, testet, lelket ölő munkájában mi sors vár reánk ?“ Szinte hallottátok, velem együtt, a jövő igaz, de fölötte szomorú válaszát: „A nyomorúság, a nélkülözés keserű kenyere!“ Míg a kormány juttatott egy-gy karajjal nagyobb kenyeret a szolgáknak, a portásoknak, az írnokoknak, több száz korona pótlékot a nagyságos és méltóságos uraknak addig, a nemzet nyomorúlt, de mindig hű mun- hása: az éhező tanító nem kapott semmit . . . (Legalább olcsóbb iskoláztatása lesz az államnak! Lám, milyen szépen lehet takarékoskodni; s hogy a tanító az áldozat, ki törődik azzal!?...) Fájó seb ez a tanítóság testén, mely ha orvosolva nem lesz, megtámadja a test egész szervezetét is. Elszomorító dolog ez, melynek hatása nemcsak a tanítókon, mint legelső sorban érdekelteken fog meglátszani, hanem közvetve magán a népnevelés ügyén is, mert ily elbánás mellett nem lehet a tanítóság körében lelkesedést, hivatásszeretetet ébreszteni, vagy föntartani;. lelkesedés nélkül pedig a tanító nem felelhet meg kötelességének, hivatásszeretet nélkül meg nem lesz tanító a tanító, hanem csak napszámos. íme: az igazságtalan eljárás igazságos hosszúja! Halljátok meg, ti bűnös „hatalmasok“, akiknek könyörtelen szíve állja útját minden tanítói törekvésnek, minden jogos követelésünknek, - mondom, - halljátok meg: igazságos bosszút áll a mi végtelen nyomorunk! Az iskola nyomorgó tanítókkal, nem fogja elérni czél- ját soha, de soha! Csődbe jut a tanítók vezeétse alatt álló sok-sok egyesület, mert visszavonulunk, vissza kell vonulnunk a társadalmi életben elfoglalt minden állás és munka betöltésétől. Halljátok meg a vészkiáltást : a tanítóság nyomorúsága a bukásba viszi e testületet, de halljátok meg azt is, hogy e bukás végzetes lesz, mert a tanítóság bukásában magával rántja a nemzet millióit is! Az az eljárás tehát, amelyben a kormány a tanítóságot részesítette, nemcsak igazságtalan, nemcsak méltánytalan, hanem fölötte bűnös is! Bűnös, mert veszély- lyel fenyegeti a magyar kultúrát; bűnös, mert a legrettenetesebb nyomorba dönti azt a tisztes és tekintélyes (számú) testületet, amely mindig hű fia, hű munkása volt a nemzetitek, amely még a nyomorgás idejében is ideális lélekkel azt vallotta és azt tanította: „a Haza minden előtt“;! bűnös, mert harminczezer magyar tanítócsaládnak életét keseríti s ragadja a legborzasztóbb kétségbeesésbe! íme: reményünk és bizalmunk keserű csalódássá változott! Ez az állapot tűrhetetlen !... Néma kesergés, panaszkodás, tétlen sopánkodás, memorandumozás itt nem használ semmit. Itt tenni, még pedig sürgősen tenni kell! Ne higyjünk többé az Ígérgetéseknek, ne higyjünk a hazug hitegetéseknek! hanem az igazság örökkévalóságába vetett szent hitünkkel, nyílt sisakkal lépjünk a harcz mezejére! Szövetkezzünk! Ne legyen közöttünk huza-vona, nézeteltérés, hanem egyenként és összesen arra törekedjünk, hogy szavunk meghallgattassék! Minden tanító- j egyesület közgyűlésének csak egyetlen-egy tárgya legyen: ] anyagi helyzetünk tűrhetetlen volta! Ezt tárgyaljuk egy- akarattal, hogy eljárásunk erkölcsi sulylyal is bírjon. Tárjuk fel nyíltan helyzetünket a társadalom, a hatóságok előtt! Ne szégyeljük nyomorúságunkat, mert ez nem a mi szégyenünk, hanem szégyene annak az iskola- fönntartó-testületnek, amelynek rabszolgái vagyunk. Ragadjunk meg miden alkalmat arra, hogy figyelmeztessünk mindenkit- a tanítók iránti becsületbeli tartozásának megfizetésére. És ne csüggedjünk! Óh! csak ne csüggedjünk a harezban, mert akkor elbukunk örökre. Hanem legyünk kitartók, bátrak és rendületlenek s akkor jönni fog, mert jönnie kell, egy jobb kor, mely után imádság epedez taní: tók ajakán. Tóth Aladár. Csendőr és tanító. Tanulságos és érdekes olvasmány az új korszak első költségvetése. Pénz beszél, kutya ugat — mondja a közmondás. És a költségvetésnek pénzt jelentő számai beszédesebbek, mint akármicsoda szónoklat. Kiragadunk a számoknak ebből a rengetegéből kettőt.
