Baráth Béla Levente: „Földbegyökerezés és égbe fogózás...” A Tiszántúli Református Egyházkerület története Baltazár Dezső püspöki tevékenységének tükrében (1911-1920) - Nemzet, egyház, művelődés 10. (Sárospatak, 2014)

4. „Veszedelmes viszonyok” - IV. 2 „A lelkek megbékítésére, vigasztalására, buzdítására törekedtem” - IV.2.a A háború „frontvonalán"

sérzék, sőt balsejtelmekkel átszőtt profetikus meglátások tükröződnek.311

Egy év távlatából visszatekintve így összegezte első reakcióit és háború alatti törekvéseinek hátterét: „Tudni kellett mindnyájunknak, hogy ha ebből a háborúból ellenségeink kerülnek ki győztesen, kötelezettségeiket a mi hazánk szent testéből fogják likvidálni, s hogy míg német szövetségeseinknek csak világkereskedelmi összeköttetéseit fenyegeti veszély, addig ránk nézve a lét és nemlét véres kockáját vette fel a háború. Első pillanattól kezdve tisztában voltam feladatommal, hogy tudni illik a vezetésemre bízottakat lelkük-testük egész energiájával bele kell állítanom a nagy küzdelembe, mely a családi-kör jótékonykodásától, takarékoskodásától, lemondásától kezdve a hazafiúi kötelezettség szent folytonossága egész a lövészárkoknál ásítozó halál torkáig. Mit tépelődtem volna vértelen elmélet terén afelett, hogy a háborút igazolja-e a keresztyén vallás? Elfogadtam történelmi szükségszerűségnek és kényszerűségnek az egyedüli Mester mondása szerint, hogy t. i. ‘ezeknek meg kell lennie’. S abba adtam bele minden erőmet, hogy ha már meg kell lenni a háborúnak, a vége a mi diadalmunk legyen. A lelkek megbékítésére, vigasztalására, buzdítására törekedtem; igyekeztem megláttatni a véres áldozatban is az Isten lelkét, s a pusztításban is a mindenható építő erőt.”312 Jól felfogott nemzeti érdekből szerette volna, hogy hazája győztes félként kerüljön ki a küzdelemből, alapmotivációja azonban semmiképpen nem a háború mint eszköz igazolása volt. Egyházi vezetőként szembetűnő aktivitása mindenekelőtt a háborúval járó terhek enyhítésére irányult, nála ezen a területen kevesen tehettek többet a háború alatt Magyarországon.

Hosszú heteknek kellett eltelnie ahhoz, hogy az elhúzódó háború egyházi életet érintő konkrét feladatival szembesüljön. A hátország nagyvárosaiban megjelentek és százszámra szaporodtak a katonai kórházak, a tömeges behívások az egyháztagság jelentős részét érintették, lelkészek és számos tanító is behívót kapott, az egyház otthon maradt hivatalnokaira fokozott nyomás nehezedett. Az első lelkes, de átgondolatlan kezdemé3,1 Szintén a háború első napjaiban írta ezeket a sorokat: „Bele fogott a történelem annak a lapnak a teleírásába, amelyet tán a legvéresebbnek szánt az emberek sorsát intéző Mindenható. Béliál nagyon kiéhezett. Pedig alig engedett szünetet a háborúnak. Vértenger kell neki, amelyben ne csak bele itathassa a szomjúsága ádázatát, hanem meg is füröszthesse átkozott tagjait. Távol legyen tőlünk, hogy szentimentá- liskodjunk a rettentő helyzet, s még rettentőbb következmények felett. Nevetséges volna elméletieskedni, filozofálni a háború jogossága felett. Volt és lesz mindig.” (Baltazár Dezső: A háború = LE 1914. 324.)

3,3 TtRE jkv 1915. 327.

134