Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A kötetszerkesztő és Rimay-filológus Szenei Molnár
azonban eltűnik a versszak szokásos tagoltsága. Folyóírással következik a szöveg, ebben a verssorok eltűnnek, legfeljebb vessző tagolja azt, az eredeti sorvégeken. Ennek következtében erősen redukálódik a vers rímhatása, hiszen az így előállt tipográfia nemhogy felerősítené az akusztikai effektusokat, ellenkezőleg: azokat lényegesen csökkenti. Ez a kioltó effektus olyannyira működik, hogy nyolc esetben használja Újfalvi az elválasztás módját (gono-ßockal, Ji-es, nya-valyank, magad-ert, f^lel-medben, vol-tod, gya-laztattanak, ha-lalban) az így képződő sorvégeken, amelyek még jobban eltüntetik a vers eredeti sorokra tagoltságát. (Mondhatni, így „másodlagos” sorvégek keletkeznek.) Újfalvi eljárása a 16. században egyáltalán nem nevezhető ritkának vagy kivételesnek; ellenkezőleg: a 16. század nyomtatványainak döntő többsége hasonlóképpen járt el. A jelenségre mindeddig még nem adott kellő igényességű választ a korszakkutatás, csak néhol találkozunk futó megfigyelésekkel. Legtöbbször megelégedtek azzal, hogy nyomdahiányból következő papírhiány és helyhiány magyarázta volna az eljárást, vagyis a mostoha magyarországi könyvkiadási viszonyok. Valóban, ez az eljárás a legjobb „helykitöltő”, amely a lapfelület optimális kihasználását végzi el. Ugyanakkor viszont erős torzító hatás forrása is, hiszen számos verskódoló eljárást elrejt, de inkább meggyengít vagy egyenesen kiolt. Eltünteti a legegyszerűbb strófatagolást, a verssorok számát elbizonytalanítja, a tipográfia jelentésképző szerepe megszűnik, felismerhetetlenné (vagy nehezen felismerhetővé) válik a szövegbe rejtett akrosztichon vagy kronosztichon. A versszak tömbje, annak ritmikai-akusztikai építménye tagolatlan szöveghalmazzá válhat, nem vagy csak részlegesen működnek, jelennek meg a ritmusképző szabályos ismétlődés grafikai-tipográfiai-akusztikai eljárásai. Ez az eljárás jellemzi általánosságban az olyan fontos 16. századi köteteket, mint a Váradi-énekeskönyv, vagy Bornemisza Péter, Huszár Gál, Heltai Gáspár, Hoffgreff György énekeskönyve. Abban az esetben, ha a vers kétnyelvű - latin-magyar - (amint arra találunk kevés példát Huszár Gálnál), a latin strófaszerkezet mindig szabályos és ez szinte garantálja - bár ez sem mindig! - a magyar nyelvű fordítás hasonló strofikusságát. (Talán az „védelmezi” a latin strofikusságát, hogy csak a külön, egymás alá írt verssorok képesek a metrum egyértelmű sajátosságát kifejezni.) Abban az esetben is nagyobb esély van a strófák sértetlenségére, ha a kiadvány közli a vers dallamának kottáját. Ott, ahol csak a nótajelzés szerepel (s a legtöbb kiadványban ezt látjuk), nagyobb esély van a strofikus szerkezet felbomlására. Mindez nyilván összefüggésben áll az énekvers- szövegvers bonyolult elméleti kérdéskomplexumával. Végeredményként azonban megállapítható, hogy 16. századi nyomtatványainkban erősen torzult a „strofikus tudatosság”. Minden erényével és szövegközlő értékével együtt ez alól Újfalvi Imre 1602-es kiadása sem kivétel. Énekeskönyvének átvizsgálása után megállapítható, hogy abban mindössze kilenc esetben érvényesítette a strofikus szövegközlés hibátlan elveit, a többi esetben mindez felborul, és helyette a helykitöltés szempontjai szerinti szöveghalmazt olvashatjuk. Jól szemlélteti az eljárás kettős beidegződését-szempontjait a halotti versekben (iob nb) közölt PRUDENTII CARMEN in exequiis, amely latinul természetesen hibátlanul strofikus szövegű, magyar változata (UGYANAZON MAGYARUL.) azonban ezt a szempontot 311
