Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Újfalvi Imre debreceni kiadványa: Spethe-Szenci zsoltárai, németországi párhuzamok
hetne hogy az usus ig-is segittetnek.” Mindezek elmaradására azonban - kivéve a kották hiányát - nem adott egyértelmű választ, mindössze a sietséget és a régi rossz szokást emlegette: „Melynek oka, Eggyik lön az sietség, nem remelven az elöt, hogy mostan erre illyen alkalmatossag adattassek. Második az be v^tettetet ßokas, mellyet meg változtatni, bátor jobra lenne, csak kicsin dologban is, igen nehez, es ragalmazasra ok adó.” Az idézet azt bizonyítja, Újfalvi tudatában volt a strofikusság és a kották-dallamok jelentőségének, de a kiadás során - valamilyen okból - ezeknek a szempontoknak nem tudott érvényt szerezni. Ez a hazai gyakorlat éppúgy érvényesül a Szenei zsoltárokat közreadó kiadványokban, mint Fodorik Menyhért kötetében. Az 1632-es lőcsei Szép imádságos könyvecske szöveghalmazként közli a zsoltárszövegeket, vagyis a strofikusság nem érvényesül. A 23. zsoltárnál minden második sort kezdi nagy kezdőbetűvel, vagyis az 1-3-5.-et, a 2-4-6. kicsivel szerepel, de folyamatosan, sorokra való tördelés nélkül. Strófaszámozást egyáltalán nem találunk. Pedig az egész nyomtatványt jól metszett, tetszetős betűkkel szedték. Az 1632-es unitárius énekeskönyvben hasonló jelenségeket tapasztalhatunk. Az 1635-ös lőcsei énekeskönyv teljes egészében közli a Psalteriumot; kották nélkül. A nyomtatvány ugyan gondos és tetszetős, betűkészlete csaknem teljes, azonban a strofikusság elve itt sem érvényesül, a versszakokat sem számozza. Tehát láthatjuk, a hazai megjelenések szövegkiadói szempontrendszerében csaknem azonos mértékig hiányzik a strofikusság elvének érvényesítése. Fodorik Menyhért ortográfiában, szövegpontosságban, szótagszám betartásában azonban meghökkentően figyelmen kívül hagyja az 1607-es, 1608-as és 1612-es kiadások szövegközlésének eredményeit. A Szenci-zsoltárok 17. századi hazai recepciójának egyik legfontosabb csatornája kétségtelenül a nyomtatott kiadások sorozata volt, de ebben is el kell különíteni a külföldön megjelent kiadásokat az itthon kibocsátott nyomtatványoktól. Ezek markáns különbsége - a külföldiek javára - jól kirajzolódik. Emellett azonban harmadikként még számolni kell a 17. században a kéziratos másolatokkal is. Ennek áttekintése, számbavétele még nem történt meg, pedig egyetlen kézirat vizsgálata is meglepő eredménnyel járhat. A Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárában őrzik a Balogi-kancionálét, egy 1653-ból származó bejegyzés jelenti a terminus ante quem-et.49 A kézirat utolsó része - címlapja szerint - Szenei zsoltároskönyvének másolata. Valamikor megcsonkult a kötet, csak a 48. zsoltárig maradt ránk a szöveg, ott őrszóval végződve, az megszakad. A tartalomjegyzék viszont egyértelműen bizonyítja, teljes volt a gyűjtemény hajdan. Rendkívül gondos kézírással készült a másolat, már-már kalligrafikus írásképpel, sok helyütt iniciáléval. A szövegközlés meglepően magas színvonalú: így gondosan elkülöníti tipográfiailag a versszakokat, verssorokat, a strófákat minden e- setben számozza. Kiválóan olvasható, gondos, kottát mellékel minden zsoltárhoz, precíz kottaírással. Helyesírása figyelemre méltóan pontos, szinte hibátlan. Összehasonlítva a kissé korábbi, vagy szorosan kortárs nyomtatványokkal, jól látszik a különbség. A másoló biztosan valamelyik külföldi kiadást használta fel, 49 Jelzete: R 535. 301
