Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája
lyos mivoltáról beszél. A locus communisok ne profán tárgyúak legyenek, hanem szent mondásokkal, történetekkel, példázatokkal, és ha lehet, hasonlókkal kell világosan kifejezni, bemutatni és szemléltetni. Mert akik ismételten etikai írókat hangoztatnak, nevetségesek akarnak lenni a hallgatóknak, nem pedig hasznosak. A tudatlan nép nem ismeri, hogy ki volt Cicero, Themisztoklész, Nagy Sándor és mások, akiknek a történetéről szó esik. A Szentírás mintegy kimeríthetetlen tengere a mondásoknak, történeteknek és példázatoknak. Az előadóteremben pedig a tanultaknak olykor kedveltebbek a világi szerzők művei, történetei, példázatai, amelyeket bizony mérsékelten kellene használni. Minden prédikációnak elengedhetetlen része a gyakorlati alkalmaztatás, mert enélkül a tanítás nem más, mint platoni idea. (sine qua, doctrina nihil aliud est, quam idea Platonica).63 64 Mert aki prédikál, úgy beszéljen, mint maga Isten ékesszólása64 Az alkalmazásban mindig vissza kell tartani a szöveg ékítményeit úgy, hogy a hallgató ne az embert, hanem Isten beszédét értse meg. Az exordiumban az ékesszólás mestersége ne korlátozza a természetet, de minden a természetes képességből folyjék. Tehát ne legyen cikornyás az exordium, hanem mértéktartó; nem ragyogó, nem díszített, nem túlzóan bővített, nem fenséges, hanem egyszerű és a legtermészesetesebb, ahogy a jelen dologról beszélünk, ahogyan maga a dolog beszélni parancsolja. Vétkeznek tehát azok, akik fennhéjázó módon kezdenek beszélni, és szinonimák sokaságát használják az exordiumban. Guilielmus Bucanus művének már 1602-ben Heidelbergben volt kiadása, a wittenbergi, strassburgi retorikai hagyomány számos elemét aggályosnak tartja, az ott érvényesülő kiterjedt és összetett tanrendszer, szövegelmélet visszaszorítását javasolja. Hibáztatja a logika használatát, a genusokat ugyan nem tagadja, de a prédikációnak már csak három részét emlegeti: exordium, tractatio, epilógus. Nem szabad a világi szónok módjára díszíteni a prédikációt a szavak cifraságával, ékítményeivel; vétkeznek azok is, akik terjengős amplificatióval állnak elő, ne használjunk sok szinonimát, a prédikáció lényege a hasznokra tolódik el, amelyből a Szentírás szerint ötöt sorol föl: doctrina (tanítás), redargutio (cáfolás), institutio (utasítás), correctio (kijavítás), consolatio (vigasztalás). Szempontjai láthatólag rokon jellegűek Hyperius látásmódjával (hivatkozik is Pál apostol leveleire), ugyanarra az antropológiai és kommunikációs alapra támaszkodik; ez pedig negligálja az antik-reneszánsz retorikai szisztémából a genusok tanát, a dispositio és elocutio jelentős részét. A radikális szemléleti változást a De Sermone Sacrarum concionum című fejezet tartalmazza, mereven szétválasztja, sőt szembeállít63 SCULTETUS, 1602, 42: „Quicunque verő loci communes tractantur, sive principales, sive minus principales fuerint, illi non profanis, sed sacris dictis, historiis, exemplis, et, si fieri potest, etiam similibus declarari, demonstrari, illustrari debent. Quia qui Ethicos scriptores subinde crepant, jucundi esse volunt auditoribus, utiles non item. Et nescit vulgus imperitum, quis Cicero, quis Themistocles, quis Alexander Magnus fuit, aliiq. quorum historiae recitantur... Et scriptura sacra est velut inexhaustum more dictorum, historiarum, exemplorum. In auditorio tamen literato suam nonnunquam gratiam habent profanorum scriptorum yvm/iai, historiae, exempla: quibus ipsis tamen parce utendum.... 56: Huc usque prima applicationis pars fuit, in electione locorum communium et tractatione eorundem: sequitur altera, quae est de usu eorundem sive praxi, quae in omni concione urgenda: sine qua, doctrina nihil aliud est, quam idea Platonica.” 64 Uo., 42: „Quia, qui loquitur, loquatur ut eloquia Dei.” 43
