Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Küzdelem a fiziko-teologizmus örökségével - Szőnyi Benjámin öregkori műve (Istennek Trombitája, 1790-91.)
Itt tsak tükör által látunk, Ott szembe jő jó Barátunk.99 Szőnyi telhetetlenül és mohón zsúfolja egymás mellé a Szentírás különböző részeiben előkerülő megváltás- és föltámadásígéretek vonatkozó részleteit. János Jelenései mellett leggyakrabban idézett szövegforrása Ezékiel 40-47. fejezetei, különösen utóbbi, az áldás folyójának kiáradása és az új Jeruzsálem, valamint a Zsoltárok könyve. Szinte a vonatkozó konkordanciák lírai földúsítását végzi el, amit nem is leplez, hiszen gyakran megadja a forrásul szolgáló szöveghely szokásos rövidítését. Ez az alkotói eljárás végigvonul nagyjából az egész életművön: a Szentírás meghatározó forrása Szőnyi költészetének nemcsak szemléletében, világlátásában, de képalkotásában, stilisztikájában egyaránt. Ez még akkor is mélyen meghatározó tulajdonság, ha van ettől távolodó korszaka, mint például a Gyermekek Fisikája esetében. Ugyancsak ehhez az alkotói eljáráshoz tartozik a zsoltárdallamok illetve ezekhez kapcsolódó strófaszerkezetek egész életművön keresztül húzódó dominanciája. A vers teijedelmes eszkatologikus szerkezetével, az üdvözülés víziójának példátlanul gazdag poéticitású ábrázolásával, a magyar költészetben ennek a tematikának talán a legutolsó jelentős költői kifejezése. A klasszikus, szoros értelemben vett protestáns gyülekezeti énekeskönyvek a 18. században kerülik e témakör bemutatását, a szekularizálódó költészet pedig ugyancsak távol kerül ennek az ábrázolásától. (Legfeljebb mindez valamely metafizikus tartalommá válva él tovább az irodalomban, de fokozatosan elveszíti szoros biblikus-teológiai meghatározottságát.) A magyar költészettörténetben valószínűleg ő az utolsó alkotó, akinek kiterjedt életművében oly meghatározó a zsoltárköltészet hagyományrendszere. A 16. századdal kezdődő magyar nyelvű zsoltárköltészet univerzumában alighanem az ő életműve jelenti a terjedelmes epilógust. Munkássága arra is példa, hogy e zsoltárköltészetből sarjadó költői paradigmarendszer igen dinamikus szerkezetű, tulajdonságú: sokféle átalakításra, funkcióváltásra alkalmas, de e változékonyság határait is demonstrálja. E hagyomány tehertétellé válhat akkor, ha kizárólagos formaképző rendszerként működik; hegemóniájának megtartására olykor csak pszeudoformaként képes, mint a Gyermekek Fisikája esetében láthattuk. Az is figyelmet érdemlő, hogy állhatatosan törekszik az énekvers hagyományrendszerének fönntartására, ugyanakkor ritmikájában, strófaszerkezetében, retorikai eszközeiben magas fokú alkotói tudatosságot és bő eszköztárat bizonyít: amely a szövegvers formaalakító eljárásainak ismeretét is tanúsítja. Ez ugyanakkor erős feszültségforrást is állandósít ebben a folyamatban, amely egyre inkább széttartó jelenségek terepe: hiszen a felhasznált dallamok prozódiai kötöttsége határt szab az egyéni poétikai-metrikai változtatásoknak. Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy a magyar költészettörténetben milyen bonyolultan zajlik az énekvers-szövegvers együttélésének, szétválásának folyamata. A 18. századi irodalomtörténeti kutatás nagyon gyakran „csak” az újító paradigmarendszerek jelentkezésére, kifejlődésére összpontosított, azokat 99 Uo., 118. 431
