Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Szenei Molnár Albert Appendix de Idolo Lauretano című művének polemikus jelentése ikonográfiái, textuális és himnológiai értelmezésben
eszkatologikus távlathoz szükséges eljárás. Ez jól bizonyítható a 101. zsoltár és az Appendix... címlapjának szoros kapcsoltával. Az utolsó versszak sorai (Eltörlöm a földről az hamissakat, Az Isten varosat megtisztítom,) már a Bestiától szabaduló, vagy arra erős elhatározással törekvő fejedelem szavai határozott eszkatologikus színezettel, anagogikus értelmezéssel.37 A zsoltár szavai így különlegesen erős jelentéstöbbletet kapnak saját liturgikus jelentésükön és súlyukon túl (polemikus pozíció a mariológiával, katolikus liturgiával, képkultusszal szemben). Az Appendix... záró műve egy középkori himnusz átalakított szövege: Juste Judex, Jesu Christe (Igaz bíró, Jézus Krisztus). Szerzője Tours-i Berengár (999-1088), művének viszonylag élénk magyar recepciója van a 15-16. században. A protestantizmus a himnusz szövegét átalakítja, méghozzá a kettős an- tikrisztológia (testi a török, lelki a római pápa) látásmódja szerint: Ne des vires Papae, Tureae sed da populo tuo, Cum lachrymis te quaerenti pro suo refugio, Quem servasti tibi fisum in crucis patibulo. A szövegváltoztatás eredete nem tisztázott, lehet, hogy az Szenei kezdeményezése. Ezzel a módosítással viszont szervesen illeszkedik a magyar protestantizmus ismert történetteológiai rendszerébe, és alkalmas a kötet zárására. Könnyen értelmezhetők a magyar viszonyokra a következő sorok is, a fegyveres és lelki-kon- fesszionális harcát vívó magyarság könyörgéseként: Tu defensor, tu protector, tu sis nobis clypeus, Ut te duce resistamus nobis detrahentibus... Sancti verbi tui lumen sensus nostros muniat, Et vexillo triumphali nos victores faciat, Ut devicti inimici viribus deficiant. 37 Megjegyzendő, hogy Szenei Molnár a Jubileus esztendei prédikáció, de az Appendix szövegértelmezései során is gyakran használja a klasszikus szentírásértelmező quatuor sensus módszereit. A terjedelmes, katolikus liturgikus szövegidézetek általában a tropologikus, anagogikus értelmezés eszközeivel nyerik el hagiográfikus, mariológiai jelentésüket, amelyet Szenei határozottan elutasít, ugyanis ezen nyugszik általában a katolikus szövegértelmezői gyakorlat. Ez érvényesül általában a mariológiai tárgyú himnuszidézetek esetében, így az Agnus Papalis, vagy az Infesto Crucis értelmezésénél, vagy a loretoi kápolna szöveghermeneutikájánál: a tropologikus vagy anagogiás értelmezés képezi a hagiográfikus jelentést, amit a litteralis értelmezői szint természetesen elutasít. Szöveghermeneutikai módszerként a litteralis, vagy allegorikus módszert fogadja el, ahogyan azt általában a reformáció esetében megfigyelhetjük. Viszont Szenei maga is folyamodik olykor anagogikus és tropologikus eljáráshoz, különösen az eszkatologikus tárgyak jelentésének létrehozásához. így a 44. lapon egy verses imádságot olvashatunk, amely a hamis kultuszoktól megtisztított egyház imádsága: ez is bőségesen él az allegorikus-tropologikus-anagogikus jelentésteremtéssel, amit elutasít. A cáfolat és elutasítás a litteralis értelmezés szerint fogalmazódik meg az utána álló versszakban. „Atyám ezec azoc, az kic nem paráználkodtanac az Babyloni nagy kurvával, és nem részegíttettenec meg annac paraznalko- dásánac borával. Ezec azoc, az kic meg nem haytottác magokat az Bálvány képec előtt, és meg nem aláztác magokat az állított szentek előtt.” A következő két strófa viszont az allegorikus-tropologikus- litteralis jelentést az igaz hitvallók értelmezésére használja: „Ezec azoc, az kic az én szenvedésemet, ö örömöknec, az én halálomat, életeknec tartottác./ Ezek azoc, az kic az én kisértetimben én mellettem mind végig meg maradtac.” 365
