Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A kötetszerkesztő és Rimay-filológus Szenei Molnár
szerző vizsgálatai végén. Áttekinti az énekeskönyvekbe (1607, 1608, 1612) írt Szenei Molnár (nem zsoltár)verseket és úgy látja, minden esetben az izometri- kusság volt a meghatározó, de szerkesztőként is ez jellemzi alapvetően. Vagyis Szilasi szerint sajátos ellentmondás rajzolódik ki: zsoltárköltőként a heterometri- kusság dominál verseskötetében azért, mert pontosan követi forrásszövegeinek mintáit, a „fordítás metrikai újszerűségének szempontja alighanem másodlagos volt számára.”23 Szerkesztőként és nem zsoltárvers szerzőként viszont enged a magyar költészet konzervatívizmusának: „Forradalmi újszerűségének látszata a Psalteriumban azáltal jött létre, hogy ott egy döntően heterometrikus corpust kívánt pontosan lefordítani. De fordítóként és szerkesztőként éppen ugyanannyira ragaszkodott a pontossághoz akkor is, amikor izometrikus forrásszövegekkel találta magát szemben. Nem heterometrizálta őket.”24 Az előbb bemutatott Rimay-vers emendáció önmagában is ellentmond Szilasi László sommás véleményének, hiszen Szenei nagyon tudatos filológiai szövegalakítása-javítása a költői modell jellemzőit erősíti a tudatos strofikusság- gal, rímeivel, eufonikussággal és az igényes versszintaxissal együtt. Másfelől az Oppenheimi Énekeskönyvben közölt (nem Szeneitől származó) zsoltárváltozatok igen széles metrikai változatosságot mutatnak. Tizenöt zsoltárváltozatot közöl a magyar zsoltárköltészet előző korszakából (még ehhez számítandó Rimay és Balassi bűnbánati zsoltára), ezek mindegyike eltér metrikailag Szenei átkölté- seitől. (Ugyancsak számításba kell venni, hogy további hat vers esetében a genfi zsoltárdallamokat használja fel.) Itteni szerepeltetésük részint liturgiatörténeti, részint költészettörténeti szempontokat érvényesít, már amennyire ezek a szempontok egymástól elválaszthatók, vagy egymással szembe állíthatók. Szenei tudatosan kívánta a magyar zsoltárköltészet minél teljesebb hagyományrendszerét bemutatni és hozzáférhetővé tenni olvasói számára. (Ebben a részben egyetlen kottát sem közöl.) Ez az összeállítás (bizonyára jelentős szövegkritikai-filológiai elveket érvényesítve, amelyeket még részleteiben nem tártunk fel!) sokkal színvonalasabb kiadvány volt, mint bármelyik hazai énekeskönyv. (A Rimay-vershez hasonló szövegkritikai módszerrel kellene megvizsgálni az antológia minden egyes darabját, hogy megbízható információt szerezzünk a forrásszövegek útjáról, Szenei emendáló-filológusi munkájáról, esetleg szövegértelmezői beavatkozásáról.) A szövegváltozatok minél gazdagabb közlésében pedig Molnár Albert a német (zsoltár)költészet mintáit követi, amelyeket nagyon nagy számban tanulmányozhatott környezetében. Ez szorosan összefügg a német protestantizmus rendkívüli mértékű tagoltságával, amely a Gemeindelied és a Kunstdichtung közötti átmenetek 23 Uo., 275. Ez a föltevés aligha fogadható el, hiszen mégiscsak fontos és tudatos döntés volt Lobwas- ser és a francia Marót és Beza forrásként való kiválasztása és annak magyar nyelven való közvetítése. Természetesen ebben az esetben sem választható el egymástól a hugenotta zsoltárok meghatározó kofesszionális-liturgikus jelentősége és azok költészettörténeti összefüggésrendszere. Ez az összefüggésrendszer sokkal dinamikusabban és összetettebben működött - különösen Nyugat-Európában - a reformáció korában és Szenei számára, mint azt Szilasi feltételezi. Igaz, hazai viszonyok között jóval redukáltabban érvényesült ez a szisztéma. 24 Uo., 275. 317
