Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Újfalvi Imre debreceni kiadványa: Spethe-Szenci zsoltárai, németországi párhuzamok
szerepelnek a válogatásban, bár ennek a jelentősége tagadhatatlan, hiszen a kiadvány a Szenci-zsoltárok hazai kanonizációjának nagyon fontos első lépését teszi meg. A kiválogatott zsoltárok latin változata azonban alig, vagy egyáltalán nem mutat szinkretikus jellemzőket, az antikizáló jelleg itt szinte észrevétlen.44 Ezt talán a válogatás egyik szempontjának is tekinthetjük, hiszen Újfalvi erről egyértelműen nyilatkozott - amint ezt korábban idéztük -, akkor pedig saját válogatásában ezt érvényesítenie kellett. A kétnyelvű kiadás önmagában is igen ritka a hazai kiadói gyakorlatban, hiszen az számos kérdést vet fel. Mivel Szenei bevallottan forrásai között nevezte meg Spethe psalmusait, a kétnyelvű kiadás szinte ösztönzi az olvasót a forrás és a magyar változat összevetésére, szövegeik összehasonlítására. Márpedig Újfalvi, de Szenei számára is vállalhatatlan lett volna olyan válogatás, ahol a latin zsoltárszövegek szinkretikus jellege markánsan jelenik meg, szemben a magyar átköltés - ezt elutasító - szemléletével, deklarált szerzői állásfoglalásával és kiadói-szerkesztői szempontjaival. 1629-ben Lőcsén már megjelent egyszer a 23. zsoltár szövege. 1632-ben a lőcsei Szép imádságos könyvecske a 23. zsoltárfordításon kívül Egynéhány rövid és igen szép psalmusok ádátták köziben a Molnár Albert Versiojabul az híveknek nagyobb épületekre című fejezetben tíz zsoltár szövegét, közte a 6, 86, 8, 42, 77, és 130. zsoltárt adja ki. Legtöbbször a 23. jelent meg: háromszor, a 6. és a 8. kétszer, a többi egy-egy alkalommal. Ez a folyamat jelzi, hogy Szenei 23. zsoltára korán a legismertebbek közé került, már a szerző életében. A magyar szöveg közlésének sajátosságairól elmondhatunk néhány jellemzőt. Fodorik-Újfalvi kiadása szinte minden esetben külön írja az igekötőt az igétől. A szóvégi k betűket következetesen c-re változtatja a kiadás. Enyhe íző dialektus jellemzi az 1632-es kiadványt: dicsirne, dicsirnek, dicsiretit, dicsirjük, dicsir, dicsirhessen, hirvad, dicsird, itiletit. Sorkezdő helyzetben az Ö, Ő jelölésére legtöbbször az Eo betűkapcsolatot használja; az Ö,Ő nyilván hiányzott Fodorik betűkészletéből, ezért folyamodott a kényszerű helyettesítéshez.45 Általában elmondható, hogy nagyon hiányosan tünteti fel az ékezeteket, azoknak legfeljebb ha felét helyezi a megfelelő helyre. A közneveket sok esetben nagy kezdőbetűvel írja. Olykor a szövegben is átalakításokat végez, ezek különösen akkor járnak nagyobb következménnyel, ha értelemmódosító hatásúak, vagy a változtatás ki44 Mindenképpen célszerű lenne valamikor ennek a kiadványnak az anyagát teljes terjedelmében betűhív formában közzé tenni. Csak így lehetne minden részletében bemutatni a kiadvány sajátosságait. Jól látszik, Spethe latin szövege sem hibátlan, de mellette aggasztó mértékű Szenei zsoltárszövegeinek romlása. így össze lehetne hasonlítani más hazai nyomtatott kiadásokkal. 45 A herborni kiadás mondat- és sorkezdő helyzetben az Ö jelölésére ugyancsak helyettesítő betűkom- binációt használt: Oe; ezen nem is csodálkozhatunk, az Ö nyilván csakfraktúr alakban (Ö) volt meg a Rabe nyomdában, ezt pedig a magyar szövegben nem lehetett felhasználni. Később, a hanaui és op- penheimi kiadásnál, már rendelkeztek a nyomdák az Ö betűvel, így javította is Szenei az ebből eredő sajtóhibákat. Ezt a jelenséget még a kritikai kiadás sem érzékelteti kellő pontossággal. Vö. Szenei Molnár Albert költői művei, Régi Magyar Költők Tára XVII. század 6. Sajtó alá rendezte STOLL Béla, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971. Mellesleg a kritikai kiadás ugyan egyértelműen kimondja, hogy meghatározó forrása az 1612-es oppenheimi kiadás, ez mégsem elég köztudott és szövegközlésében nem érvényesíti a szinoptikus - vagyis egymás mellett párhuzamosan közreadva a herborni, hanaui és oppenheimi szövegeltéréseket feltüntető - alapelvet. 298
